A tökéletes anya csapdája

Közhely, hogy anyaként mennyi elvárással szembesülünk, mennyi mindennek kell megfelelnünk. De hiába közhely, mégis érdemes újra és újra beszélni róla, mert nem túlzás azt állítani, hogy aki nem tanul meg határt szabni, azt előbb-utóbb agyonnyomják az elvárások. Az anyaság szépen, lassan állandó megfelelési kényszerré válik a reklámok, a közösségi média és a társadalmi ítélkezés miatt, miközben a teljesítménykényszer a gyermekekre is rárakódik. A kérdés csak az, hányan roppannak ebbe bele, mire belátjuk, hogy nem tehetjük felelőssé az anyákat minden problémáért.

A teherbe esés, a szülés, a szoptatás, a gyermeknevelés (és ezzel összefüggésben a feleségként, nőként és munkaerőként való helytállás) kapcsán egyaránt elérhetetlen, sőt gyakran egymással ellentétes standardokat kellene teljesítenünk ahhoz, hogy megfeleljünk. Donald Woods Winnicott brit gyermekorvos és gyermekpszichiáter már több mint hetven évvel ezelőtt leírta, hogy az elég jó anya nem tökéletes, hanem valódi: reagál a gyermek igényeire, néha hibázik, ám igyekszik korrigálni. De hiába: még ma is számos helyről árad az anyákra a bűntudatkeltő hibáztatás és elvárástenger.

Ennek egyik oka az a rengeteg érzelmileg manipulatív reklám, amivel találkozunk. Minden marketinges tudja, hogy nem elég megmutatni, mit tud a termék vagy a szolgáltatás, hanem erős érzelmeket is kell kelteni a potenciális ügyfélben. Például bűntudatot. Gondoljunk csak egy autósülés-reklámra, ami szerint, ha igazán számít a gyermekünk biztonsága, akkor az ő márkájukat választjuk, vagy egy természetes alapanyagú tisztítószereket áruló kisvállalkozóra, aki szerint csak az törődik igazán a családja egészségével, aki nem használ hagyományos tisztítószereket. Jellemző, hogy a bűntudatra építő marketingszövegek ugyan nem mondják ki, ám erősen sugallják, hogy nem lehetünk jó anyák, ha nem őket választjuk.

– A bűntudatkeltő reklámok azért működnek ennyire hatékonyan, mert az identitásunk egyik fontos részét célozzák meg: azt, hogy „jó szülők”, „jó anyák”, „felelős emberek” vagyunk-e. A szülőség eleve egy felelősségérzettel járó élethelyzet, ezért még érzékenyebbek vagyunk minden olyan üzenetre, ami azt sugallja, hogyha nem így döntünk, akkor veszélyeztetjük a gyermekünket, nem teszünk meg érte mindent. A marketing gyakran nem konkrét terméket ad el, hanem megnyugvást. Fontos felismerni, hogy attól, hogy egy reklám erkölcsi kérdéssé tesz egy vásárlási döntést, az még nem lesz valóban az. A szeretet és a gondoskodás nem mérhető kizárólag termékekben – hangsúlyozta Doro Oxána pszichológus.

A közösség nyomása
Eközben egyre több közösség formálódik az anyaság köré: gombamód szaporodnak a baba-mama klubok, a hordozós és mosipelusos közösségek, a zenés foglalkozások, a megtartó anyakörök. Ez önmagában nem baj, sőt üdvözlendő, hiszen nem kérdés, hogy az anyáknak (is) szükségük van közösségre, kapcsolódásra és tapasztalatmegosztásra. A problémát az jelenti, hogy a valódi segítséget nyújtó hangok sokszor összekeverednek a jó szándékú, mégis ártalmas tanácsokkal és kijelentésekkel. Ha például azt halljuk, hogy a kiabálás traumatizálja a gyermeket, és ezt a szakember nem teszi megfelelő keretek közé, akkor könnyen szorongani kezdhetünk azon, hogy a huszadik „szépenkérés” után tegnap is egy hatalmasat üvöltöttünk, hát milyen anya az ilyen?! Mintha minden gyermeknevelési nehézség az anya személyes hibája lenne. Az állandó önellenőrzés, a bűntudat és a teljesíthetetlen érzelmi elvárások közepette végül már tényleg csak arra nem marad energiánk, amiért egyáltalán vállaltuk az anyaságot: a gyermekeinkkel való önfeledt időtöltésre.

Doro Oxána szerint nagyon fontos különbséget tenni aközött, hogy egy szülő időnként hibázik, vagy tartósan bántalmazó módon működik, hiszen egy-egy kiabálás, türelmetlen reakció vagy rosszul kezelt konfliktus önmagában még nem feltétlenül jelent bántalmazást, még úgy sem, ha tudjuk, hogy ezzel is érdemes foglalkozni.

– Bántalmazásról akkor beszélünk, ha ez a viselkedés tartósan fennáll, többször megismétlődik, és a gyermek rendszeresen félelmet, megalázást, kiszámíthatatlanságot, esetleg érzelmi sérülést él át. Nem az a fontos, hogy egy szülő soha ne hibázzon, hanem az, hogy képes legyen felelősséget vállalni a hibáiért, reflektálni rájuk. Annak az elvárásnak úgysem tudunk megfelelni, hogy tökéletes szülők legyünk, ezért inkább az legyen a cél, hogy képesek legyünk javítani a hibáinkat. Sok szülő azért fél szembenézni a hibáival, mert attól tart, hogy akkor ő rossz szülő. Az anyákra nehezedő elvárásokról beszélve érdemes megemlíteni a különböző tematikus csoportokat a közösségi médiában: kié a legegészségesebb uzsonna vagy a legszebb gyermekszoba, ki nyerte vissza az alakját a leghamarabb a szülés után, és ki szervezi a legnagyobb születésnapi bulit? Pedig az anyaság nem attól lesz jó, hogy látványossá tesszük, vagy attól, hogy mindig produktívak vagyunk. Az ilyen csoportokba általában nem versengeni lépünk be, hanem azért, hogy ötleteket gyűjtsünk, csakhogy nagyon kell figyelni, hogy az ott közvetített tökéletes anya képét mindvégig akként kezeljük, ami: egy nem létező ideálként. Mert ha elhisszük, hogy ez az átlag, akkor úgy próbálunk majd megfelelni neki, hogy ez borítékolhatóan nem fog sikerülni – magyarázta a pszichológus, aki megerősítette, hogy a közösségi média nagyon könnyen torzítja a valóságérzékelésünket, mert ott mások életének a szerkesztett, filterek mögé bújtatott, válogatott pillanatait látjuk. Szerinte fontos tudatosítanunk magunkban, hogy az online tér nem objektív valóság, hanem kirakat, és érdemes időnként megkérdezni magunktól, milyen érzelmeket váltanak ki belőlünk azok a tartalmak, amikkel találkozunk.

A nyomás a gyermeken is csattan
Az elvárások azonban nemcsak az anya, hanem a gyermek teljesítményére is vonatkozhatnak. A társadalmunkra jellemző, hogy a gyermek sikerei és sikertelenségei a szülőket, de leginkább az anyát minősítik: a kitűnő iskolai átlag, a sporteredmények, a kiemelkedő művészeti képességek az anya kompetenciáját bizonyítják, míg ha a gyermek magatartási gondokkal küzd, kiközösítik a kortársai, vagy tanulási nehézséget állapítanak meg nála, az az anya kudarca. Mert nem foglalkozik vele eleget, nem vitte el idejekorán fejlesztésre, császármetszéssel szülte meg, várandósan fölvette a Covid elleni oltást – a sor a végtelenségig folytatható. Doro Oxána elmondta, hogy a szülők gyakran nem tudatosan vetítik rá a gyermekre a saját vágyaikat, félelmeiket vagy beteljesületlen álmaikat.

– A „legyen sikeres, népszerű, kiemelkedő” elvárás mögött sokszor ott van a szülő saját szorongása, például az, hogy mi lesz vele, elfogadják-e, boldogulni fog-e az életben. A probléma ott kezdődik, amikor a gyermek értékessége feltételessé válik, vagyis akkor érezheti magát szerethetőnek, ha teljesít. Ez hosszú távon önértékelési problémákat okozhat – hangsúlyozta a szakember, majd hozzátette, hogy ha szülőként meg akarunk szabadulni ettől a tehertől (és egyúttal a gyermekünket is szeretnénk fölszabadítani a saját elvárásaink súlya alól), akkor érdemes föltenni a kérdést, hogy valóban a gyermek akar valamit, vagy csak mi magunk vágyunk rá.

– A gyermekeknek nem arra van szükségük, hogy mindenben kiemelkedőek legyenek, hanem arra, hogy azt érezzék: akkor is szerethetők, ha hibáznak, átlagosak, vagy más utat választanak, mint amit a szüleik elképzeltek a számukra – fogalmazott a pszichológus.

Nem az anyákat kell „megjavítani”
Hogy az anyák felelőssé tétele mennyire általános jelenség, és milyen mélyen beágyazódott a társadalomba, azt nagyon szépen példázza egy néhány évvel ezelőtti új-zélandi társadalmi célú hirdetés, amiben pornószínészek vonnak felelősségre egy anyát, amiért a kiskamasz fia titokban pornót néz. Mintha az anyák egyébként ezt támogatnák vagy szándékosan szemet hunynának fölötte. Mintha mi nem látnánk, mekkora probléma az, ha a gyermekeink a pornóipartól tanulják el, hogy hogyan működik a párkapcsolat, az intimitás, a testiség. Mintha egyébként nem pont maga a pornóipar lenne a felelős azért, hogy a pornófilmek már az alsós gyermekekhez is eljutnak.

Doro Oxánát arról is kérdeztük, hogy hogyan lehet az ellen védekezni, hogy a társadalom az anyákat teszi felelőssé a társadalmi rendszer helyett. Mint mondta, a legfontosabb itt is a tudatosítás: legyünk vele tisztában, hogy nem minden probléma oldható meg egyéni szinten, hiszen nagyon sokszor nem egyéni kudarcról van szó, hanem rendszerszintű problémákról.

Az anyákra rakódó terhek között meg kell említeni azt is, hogy a társadalom szemében sosem elég anyának lenni. Akkor sem, ha valami csodánál fogva elérjük a tökéletes anya magasztos pozícióját. Elvárás ugyanis, hogy vezessük a háztartást, hogy legyünk igényesek a környezetünkre és magunkra, és ehhez legyen saját fizetésünk. Eközben maradjunk kívánatosak nőként is, különben magunknak köszönhetjük, ha elhagynak minket. Így lesz a túlterhelt, agyonhajszolt, a kiégés határát már rég átlépő anyákból a család felbomlásának a bűnbakja.

A pszichológus szerint nemcsak az az elvárás, hogy a nők minden szerepben helytálljanak, hanem az is, hogy mindezt mosolyogva és látható fáradtság nélkül tegyék. Mint mondta, ez a teljesíthetetlen elvárásrendszer hosszú távon nemcsak fizikai, hanem mentális túlterheltséghez is vezethet, hiszen bár sokszor nem látszik, valójában óriási munka folyamatosan fejben tartani minden időpontot, érzelmi igényt, logisztikát.

Nem kérdés tehát, hogy az anyák és közvetve a gyermekeink, sőt az egész társadalom mentális jólléte érdekében elengedhetetlen lenne az anyákat sújtó terhek drasztikus mérséklése. Föl lehetne sorolni, hogyan óvhatjuk meg magunkat attól, hogy összeroppanjunk az elvárások súlya alatt: eljárhatunk pszichológushoz, kereshetünk hasonló nehézségekkel küzdő anyatársakat, megállapodhatunk egy támogató partner mellett, megváltoztathatjuk a gondolkodásunkat... De ezeket végigvéve ugyanabba a hibába esnénk, mint nagyon sokan mások: az anyák felelősségeként kezelnénk egy alapvetően strukturális, társadalmi jellegű problémát. Így inkább arról kérdeztem a pszichológust, miért ilyen erős a társadalmunkban az ítélkezés és a hibáztatás kultúrája, és lát-e reményt a változásra.

– Az ítélkezés és a hibáztatás kultúrája általában ott a legerősebb, ahol magas a frusztráció, a bizonytalanság és a tehetetlenség érzése. Pszichológiailag megnyugtatóbb egy konkrét személyre rámutatni, mint szembenézni a rendszerszintű problémákkal. Az anyák különösen könnyű célpontok, mert bármit tesznek, valamilyen oldalról biztosan kritikát kapnak. Van remény a változásra, de ez valószínűleg nem abból fog megszületni, hogy egyénileg tökéletesebb anyákká válunk. Mivel nem az anyák a társadalmi problémák okozói, így nem is ők lesznek a megoldói. A valódi megoldást az jelenté, ha társadalmi szinten több lenne az együttérzés, a közösségi felelősségvállalás és reálisabbá válnának az elvárások – magyarázta Doro Oxána.