2. rész
Kirándulás
Szeretnék újra kirándulni a rám kövült sorséletből, ahogy fiatal koromban, amikor még a bilincsbe vert napokból is ajándék perceket tudtam kisajtolni hitem, reményeim és a szívem erejével. Most, hogy a záros határidőt már fennhangon olvassa rám mindennap a Gondviselés, most már a kirándulás vágya és terve elérhetetlenné vált. A belátás ellenben erősödik egyre, hogy nincs már kirándulás, és nem is volt soha. Csak az illúziója létezett. Az életutam az egyetlen kirándulás, ami valóban létezik.
Tehénlepény
Nem tartoztam soha a sors kegyeltjei közé, ám az életem lehetett volna sokkal nehezebb is, és hogy valójában mi adott erőt ahhoz, hogy a veszedelmes szakadékokból újra és újra napfényre jussak: azt hiszem, a hitem. Elsősorban a Teremtőben és másodsorban önmagamban, mert az utóbbi csak az elsőnek a következménye. Az emberi igazságtalanságok mélységesen fölháborítottak, kétségbe ejtettek és fölzaklattak mindenkor. Életutam keresztfái voltak az árulás próbatételei. A 2004. december 5-i magyarországi népszavazás gyalázatos eredménye is ilyen gyötrelmes kínpad volt. Azon az álmatlan éjszakán egy gyermekkori, délvidéki emlékemmel próbáltam enyhíteni a sajgó sebet. Ludasi, falusi házunk nagy udvarában egy fehérre meszelt kis házikó szolgált istállóként a tehenek és borjaik számára. Két tarka tehén és három boci lakott odabent. Késő ősz felé járt az idő. A lenyugvó nap ködpárás ágyába hanyatlott éppen. Az udvaron lustán hömpölygött a parázsló rőzse füstös illata. Nagyapám bognárműhelyében csetlettem-botlottam mint kétéves emberpalánta. A laza és könnyű forgácshalmokon játszottam önfeledten. Nagyapám szorgalmasan fűrészelte a csomós törzsű, konok fatuskókat. A kisrádióból gyönyörű hangok áradtak az otthonos műhely minden zegzugába. Meleg, mély hangok, kristálytiszták, és hirtelen felröppenő, szárnyaló magasak. Két kezemmel szórtam a forgácsesőt szőke hajamra. Egyszer csak váratlanul belökte valaki a műhely nehéz, nyikorgó ajtaját, majd lassú, döngő léptekkel besétált a foltos hasú anyatehén. Megállt a kisrádió mellett, és nagy, melegbarna szemével rám nézett. Hallgatta a muzsikaszót, majd a rövid hírek alatt lassan, ahogy besétált, ugyanolyan kimért döngő léptekkel kivonult. Mielőtt azonban elhagyta a műhelyt, megajándékozott bennünket egy jókora adag gőzölgő tehénlepénnyel. Nagyapám hangosan fölnevetett, és egy kislapáttal eltakarította a műhely padlójáról a becses ajándékot.
Bicikli
A terebélyes eperfák édes bogyói már hullani kezdtek a tágas, kerek udvarban. A bordó színűre festett házfalakra nagy lombok árnyékát festette a parázsló alkonyat. Kis, háromkerekű piros bicikli állt a fészerajtó mellett, a tetővel fedett előtérben. Az eső nem áztatta, a nyári nap nem égette a tömött gumikerekeit. A kis szőke, félárva négyévesé volt a piros gyermekbicikli. Anyai nagyszülei küldték, akiknél cseperedett, ahol járni és beszélni tanult.
Unalom
Gyermekkoromban még sok lovas kocsi és szekér volt használatban. A falusi gazdák szerették mindkettőt, mert a sáros földutakon mindig számíthattak a lovak erejére, teherbírására. Nagy esők után, amelyek akkoriban sűrűn előfordultak, a lovas kocsik kereke mély árkokat vájt a puha, átvizesedett homokba. Bolyhos, lila felhők folytak szét az égen, és a zivatar messziről morgott még egy kicsit. A levegő testes esőillattal feküdt rá a falura. Langyos sártenger hullámzott a talpam alatt. A szürkésbarna vízben bárányfelhők tükörképe hullámzott. Miért éreztem hívogatónak, éberebbnek a tükröződő képet, az álmos, déli verőfényt pedig hosszú, kába unalomnak?
(Folytatjuk)
