A tanár legyen a szikra

Kovács Smit Edit az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karán 2005-ben szerzett diplomát magyar szakon, és pályáját a pedagógia iránti elkötelezettség határozta meg. Az oktatás nem csupán munka volt számára, hanem hivatás, amelyben mindig is tudatosan építette a saját útját: a módszertani központtól kezdve a középiskolai osztálytermeken át a közösségi irodalmi programokig. A gimnáziumi standardokat kidolgozó csapatnak a része volt, később tankönyvek recenzense. Tanári pályafutása során több intézményben is dolgozott, és minden helyszínen ugyanazt a célt követte: hogy a magyar nyelv és irodalom ne egy „kötelező tantárgy” legyen a diákok számára, hanem eszköz, amely segít gondolkodni, érvelni és önmagukat megfogalmazni. Az Újvidéki Módszertani Központban szerzett tapasztalatai, a futaki Mezőgazdasági Iskolában és Diákotthonban, majd a Svetozar Marković Gimnáziumban eltöltött évek, valamint a különböző versenyek és irodalmi táborok szervezése mind azt mutatják, hogy számára a tanítás nem kizárólag tudás átadása, hanem párbeszéd, közös felfedezés és élmény.

 Hogyan került pedagógusi pályára? Mindig is tudta, érezte, hogy ezzel szeretne foglalkozni, vagy inkább az élet hozta így?
– Nálam ez valóban tudatos döntés volt. Erre készültem, ezt szerettem volna csinálni. Tulajdonképpen mindig tanár akartam lenni. Sőt, ha egészen őszinte akarok lenni, volt egy nagyon konkrét álmom is: az, hogy egyszer majd a Zentai Gimnáziumban fogok tanítani. Ennek az volt az oka, hogy én magam is zentai gimnazista voltam.
Az élet végül máshogy hozta. Nem Zentára kerültem vissza, hanem Újvidékre. A lényeg az volt, hogy én az oktatásban szerettem volna dolgozni, és ezért tudatosan kerestem azokat az utakat, amelyek ebbe az irányba vittek. Nem sodródtam, hanem próbáltam irányítani a saját pályámat.
Ezért volt számomra fontos például a módszertani központban végzett munka is. Ott kifejezetten ezért hoztam létre az irodalmi tábor programját. Abban az időben a módszertani továbbképzések túlnyomó többsége a korszerű oktatáshoz kapcsolódott, és én gyakorlatilag mindenen részt vettem, amin lehetett. Úgy éreztem, hogy volt valami a levegőben: egyfajta kezdeményezés, lendület, mintha egy „forradalom” készülődne az oktatásban.
Nagyon sok új módszertani megközelítés jelent meg, különösen Magyarországon, és ezek a képzések ide is eljutottak. Akkor még egészen más volt az oktatáshoz való hozzáállás, sokkal nyitottabb, kísérletezőbb. Azt is viszonylag hamar felismertem, hogy melyik korosztállyal tudok igazán jól együtt dolgozni. Az önismeretem azt mutatta, hogy az idősebb diákokkal könnyebben találom meg a közös hangot, mint a fiatalabbakkal. Velük már lehet vitatkozni, gondolkodni, érvelni. Valahol itt dőlt el, hogy a középiskola az én terepem.

 Hogyan változott a pályafutása során a tanári szerepről alkotott képe?
– Azt hiszem, ebben nagyon sokat számított az is, hogy az iskola előtt hol dolgoztam. Ezek a tapasztalatok mind hozzájárultak ahhoz, hogy amikor ténylegesen beléptem az iskolába, már nem pusztán tananyag közvetítőjeként gondoltam magamra. A tanári szerepet elsősorban mentorként értelmeztem. A tanár olyan iniciátor, aki kezdeményez, elindít valamit, és megpróbálja megteremteni azokat a feltételeket, amelyek között ez a kezdeményezés beérhet. Inkább szikra szerettem volna lenni a diák számára: valamit megmutatni, felkelteni az érdeklődését, és párbeszédre hívni.
Mindig igyekeztem arra, hogy az óráimon valódi párbeszéd alakuljon ki. Nem akartam diktálni, hogy az az egyetlen, kőbe vésett igazság legyen. Nyitott voltam – vagy legalábbis igyekeztem nyitott lenni – arra, hogy a diákokat mi érdekli, mit gondolnak, hogyan olvasnak egy szöveget. Biztattam őket arra, hogy mondják el a véleményüket, és számomra ez valódi kíváncsiság volt.
Egy irodalom- vagy nyelvtanár esetében, szerintem, ez alapvető feladat. Az anyanyelvi nevelés ugyanis elsősorban a gondolkodás fejlesztéséről szól. Középiskolában ráadásul a kamaszkor minden feszültsége jelen van: a fiatalok kérdeznek, vitatkoznak, provokálnak, sokszor ki is hozzák egymásból ezeket a helyzeteket. Ezeket nem elfojtani kell, hanem mederbe terelni.
Mindig azt gondoltam, hogy nem nekem kell megmondanom a „tutit”. Inkább koordinátákat kell adnom, egyengetnem kell a gondolkodást, az olvasatokat, és nem beléjük diktálni, hogy mit értsenek egy szöveg alatt, vagy mi a fontos számukra egy órából. Ez a szemlélet az évek során alapvetően megmaradt bennem.
A kétezres évek elején már egészen világos volt számomra, hogy az ex cathedra tanítás nem működik. És nemcsak a fiatalabb tanárkollégák gondolkodtak így. Sok idősebb kollégám volt, akiket nagy tisztelettel figyeltem, mert már a programszerűen irányított módszertani képzések előtt is ösztönösen így tanítottak. Ráéreztek arra, hogy a tanár szerepe inkább partneri – természetesen rangidős partneré –, akinek a tekintélye nem a hatalomból, hanem a hitelességből fakad.

 Milyen kihívásokkal találkozott leggyakrabban a tanórákon? Hogyan próbálta megoldani ezeket a helyzeteket?
Az egyik leggyakoribb kihívás az volt, amikor egy diák – vagy akár egy egész csoport – határozottan eltávolodott az irodalomtól, sőt, a magyarórától általában. Ezzel nagyon korán, már a pályám elején szembesültem, amikor a futaki mezőgazdasági iskolában kezdtem tanítani. Ott nagyon gyorsan világossá vált számomra, hogy a szakmát tanuló középiskolásoknak égető kérdés ez: „Mi a fenének nekem a magyar nyelv és irodalom? Mit kezdek ezzel az életben?” Ezeket a kérdéseket soha nem söpörtem félre. Komolyan vettem őket, mert azt éreztem, hogy jogosak. Máig pontosan tudom, ki volt az a diák, aki ezt először feltette nekem. Különösen jó érzés volt, amikor évekkel később ugyanaz a volt diákom megkeresett, és olvasmányajánlást kért a saját gyerekének. Ilyenkor az ember azt érzi, hogy talán mégis sikerült akkor valamit úgy elmondani, hogy az megmaradt benne.
A válaszaim lényege az volt, hogy az irodalmat és a nyelvtant eszközként is próbáltam megmutatni. Nemcsak azért tanulják őket, mert önmagukban érdekesek, hanem azért, hogy képesek legyenek megfogalmazni a véleményünket, érvelni, gondolkodni. A gimnáziumban ezt tovább lehetett vinni: ott már arról is beszéltünk, hogy milyen hatalma van a szónak – mások fölött és saját magunk fölött is.
Egy másik emlékezetes helyzet a gimnáziumhoz kötődik. A gimnáziumban történt, második osztályban, amikor a Bánk bánt kellett volna elolvasniuk. Eljött a számonkérő óra, és az óra elején egy diák – egy közepes tanuló, de nagyon szimpatikus fiatal – megszólalt az osztály nevében. Azt mondta, hogy négyen-öten próbálkoztak a drámával, elkezdték olvasni, de egyszerűen nem tudták megérteni, és azt kérték, tekintsek el attól, hogy ezért az egész osztály elégtelent kapjon. Ez volt az első olyan helyzetem, amikor egy osztály kollektíven és nyíltan vállalta fel ezt a problémát. Először teljesen elhűltem, nem is tudtam azonnal, hogyan reagáljak. De közben nagyon becsültem bennük az őszinteséget. Nem volt csalás, nem volt ámítás, egyszerűen leültünk, és beszélni kezdtünk róla. Megkérdeztem, ki meddig jutott, hol akadt el, mi okozott nehézséget. Elővettük az olvasókönyvet és rögtönzött nyelvi elemzést tartottunk a szöveg részletei alapján. Végül elfogadtam a kérésüket, mert úgy éreztem, hogy ez valódi párbeszéd volt, és tanultak is belőle. A mű tartalmát más módon dolgoztuk fel, például megnéztük a tévéjátékot. Nem lett belőle konfliktus, nem ástuk elő a csatabárdot, hanem együtt haladtunk tovább.
Minden osztály és minden generáció más. Ami az egyiknél működik, a másiknál nem feltétlenül. Volt olyan, hogy Shakespeare szonettjeinél már az egyes szavak jelentésénél elakadtunk, és esély sem volt arra, hogy eljussunk az esztétikai élvezetig. Rá kellett jönnöm, hogy lassítani kell. Ezért kezdtem el tudatosan közös olvasásokat szervezni. Órákon keresztül együtt olvastunk egy szöveget, megálltunk, megbeszéltük, tovább léptünk. Kisebb létszámú osztályokban ez különösen jól működött. Vagy ott volt például az Arany János-élmény: versszakról versszakra átírtuk a szöveget mai nyelvre, páros vagy csoportmunkában. Ezek nagyon munkás, lassú feladatok voltak, de elképesztően sokat adtak.

 Van-e olyan óratípusa vagy tanítási módszere, amely különösen bevált az évek során?
A projektmódszer és általában a munkáltató módszerek mindig nagyon közel álltak hozzám. A diákoknak dolgozniuk kell a szöveggel, nem elég, ha „átveszik”. Mindig adtam mintát, kapaszkodót. Soha nem küldtem ki őket úgy az óráról, hogy csak egy cím és egy szerző maradjon bennük. Fontos volt számomra az is, hogy az olvasmányok előtt mindig legyen valamilyen felvezetés: történet, korszak, szerző, vagy akár az ő érdeklődésükből kiinduló beszélgetés. Sokszor kértem őket arra is, hogy ők maguk ajánljanak olvasmányokat, különösen tanév elején. Szeptemberben ez mindig hálás dolog volt, mert segített elindítani az olvasást.

 Hogyan egyensúlyozott a tanterv kötelező elemei és a diákok érdeklődése között?
A nagy életműveket mindig szigorúan vettem, az ismeretterjesztő részeket viszont gyakran sűrítettem.
Erre szolgált például a kiselőadás rendszere. Második osztálytól minden negyedévben mindenkinek kellett kiselőadást tartania. Nemcsak a tartalmat értékeltem, hanem a beszédmódot, a szókincset, a kiállást, a kommunikációt is. Így több leckét tudtam összevonni, és időt nyerni az elmélyült szövegértelmezésre.

 Miért tartja fontosnak, hogy az oktatás időnként kilépjen a tanterem falai közül?
Alapvetően élményember vagyok. Szükségem volt arra, hogy időnként elmosódjanak ezek a határok. Volt olyan, hogy dolgozatjavító órát a Duna parkban tartottunk, füvön ülve. Vittem diákokat versenyekre, utazásokra, részt vettünk a Határtalanul programban is. Ezek nem mindig szorosan a tananyaghoz kapcsolódtak, de emberileg nagyon sokat adtak.
Az írás is ide kapcsolódik. Egyetemistaként is írtam, de igazán 2014-ben kezdtem rendszeresen publikálni. Érdekes módon ezen a téren is egy diák kérdése indított el bennem valamit: megkérdezte, hogy én tudnék-e olyat írni, amiről beszélünk. Ez új motivációt adott.

 Több mint húsz évet dolgozott tanárként. Mit tanított meg a tanítás önmagáról?
A tanítás rendkívüli önismereti út. A diákok tükröt tartanak elénk, és rajtunk múlik, mit kezdünk ezzel. Megtanultam magamról, hogy nehezen tudok kapcsolódni, de ha egyszer megnyílok valaki felé, akkor nagyon mély kapcsolat tud kialakulni. Ha nem volt igazam, bevallottam. Partnerként voltam jelen. A hitelesség, az őszinteség és a párbeszéd számomra a tanítás legfontosabb tanulságai maradnak.

 Mivel foglalkozik mostanában?
Lektor vagyok a Vajdasági Televízió magyar szerkesztőségében. A nyelvőri munka mellett az irodalomtól sem távolodtam el. Most talán még többet tudok vele foglalkozni kedvem és érdeklődésem szerint, mint amíg tanítottam. E téren kissé későn érő típus vagyok, és most pótolom a szépirodalomból azt, amiről korábban lemaradtam, illetve a kortárs irodalom hullámait is követem. A versírás mellett szerb nyelvről fordítok is, de legújabban prózát írok, novellákat, és egy regényen is dolgozom. Ezek a tevékenységek rendkívül frissítőek a számomra, és újszerűvé tették a világolvasatomat.