Road rage, pedál, vagy volándüh, avagy közlekedési idegroham… Mindannyian tudjuk, hogy miről beszélünk, nem kell feltétlenül autóvezetőnek lennünk ahhoz, hogy eljusson agyunkba is ez a fertőzés. A túlzsúfolt nagyvárosban kerékpárosokat és gyalogosokat is támad, sőt: az utóbbi két közlekedési formát választók esetében talán még agresszívabb tünetei lehetnek, mint az autósok esetében, akik már annyira amennyire megszokták az utcákon idétlenkedőket. A kerékpáros – még mindig – azzal a meggyőződéssel pattan nyeregbe, hogy őt az „útibarmok”, a forgalomkorlátozások, a közlekedési dugók bizony nem érintik, hiszen a két keréknek köszönhetően felülkerekedik azokon. Hatalmasat téved.
Konkrétan Újvidékről beszélünk, arról a városról, amelyik „hihetetlenül nagy és gyors lépésekkel csörtet a szebb jövőbe”, amely az országban – a főváros mellett – egyedüliként büszkélkedhet pozitív „népszaporulattal”. Újvidék esetében ez alatt a fogalom alatt ideözönlők tízezrei által mesterségesen felduzzasztott népességmutatókat kell értenünk.
Azok közül, akik meghozzák életük „legnagyobb döntését”, és egy zacskó készpénzzel, esetenként sok évtizeden keresztül kuporgatott, izzadtsággal vagy éppen vérrel átitatott tőkéjükkel megjelennek Újvidéken lakni, bizony sokan családfájuk első, lábukon cipőt (vagy inkább csiricsáré színekben ordítozó tornapacsnit) viselő tagja. Olyanok özönlenek be, akiknek szülei valahol messze, hegyvidéken, legfeljebb bocskorban tengették egyszerű hétköznapjaikat, és akiktől – tekintettel eredetükre – a modern, motorizált társadalom fogalma igen messze áll. Érkezéskor az említett pénzes zacskóból általában jut a hihetetlenül felduzzasztott ingatlanpiac kínálatából egy parányi szeletre, a maradékból pedig – mi sem természetesebb – autóra. Általában nyugatról behozott, az ottani társadalom által már-már hulladéknak nyilvánított járműre, amely gyakran sűrű, fekete füst kibocsájtásával jelzi, hogy már régen megért az újrahasznosításra.
Általában ilyen gépkocsik és az imént leírt vezetők ezreinek kereszttüzében kell(ene) eljutnunk A pontból B pontba, nap mint nap, és ez az ismétlődő, leírhatatlanul bosszantó művelet bizony még a vasidegeket is próbára teszi. Nyakig belezuttyanunk a road rage-ba, a dudálás, a szitkozódás, az erőszakos, gázpedáltaposó kirobbanások rendszeresek, és ezt természetes jelenségként éljük meg. Természetes és normális, hiszen mindenki ezt teszi. Régebben, még 10-15 évvel ezelőtt sem, az ilyenfajta viselkedés bizony nem számított mainstreamnek, de hát akkoriban nem is a „jöttem Újvidékre lakni meg autózni” típusú emberfajta képezte az utcákon hömpölygők zömét.
Ezek a gondolatok ilyenkor, a kánikula malmában őrlődve jutnak eszünkbe, olyankor, amikor az amúgy is feszült idegek pattanási indexét a hőség jócskán lecsökkenti. Olyankor, amikor a „nyári pangásra” hivatkozva szinte mindegyik főútvonalnak egyszerre nekiesnek a közműhálózat-cserélő melósok, egy időben feltúrják mindegyiket, olyan mértékű közlekedési káoszt előidézve, amelyre csak itt és csak nyáron van példa. A városba be- és kivezető, hatsávos sugárutaknak a felét lezárják, akár egy hónapra is, gyakran csak az aznapi bejelentést követően. A forgalom hat sávból háromba történő bezippelése pedig nem azt jelenti, hogy az áthaladási idő a korábbinak csak a kétszeresére nő. A gyakorlatban ugyanis egy-egy ilyen útszűkület azt eredményezi, hogy hosszú percekig, akár fél órát is eltölthetünk négykerekű kemencéinkben annak „köszönhetően”, hogy az ideiglenes, közlekedési jelek utasításait csak kevesen tartják be. Ha valamelyik „marhának”, aki a közlekedési dugó közepén beragadva várja az áthaladást, egy telefonhívást követően eszébe jut, hogy sürgős dolga van a város háta mögött hagyott részében, vagy csak elérkezett türelmének határvonalához, bizony azonnal belekezd a megfordulás műveletébe. Mivel azonban a szemközti irányból futószalagszerűen érkeznek a megértést nyomokban sem ismerő, pattanásig feszült, hasonló értelmi szinten operáló járművezetők, a manőver egyértelműen elakad. A részben lekanyarodott jármű értelemszerűen leblokkolja mindkét forgalmi irányt, se előre, se hátra, és mivel a dugóba szorult autók nyomuló vezetői annyi helyet sem hagytak egymás között, hogy egy ilyen szituációt tolatással esetleg megoldhassanak, beáll a patthelyzet. Ilyenkor kerül elő a feszítővas…
Az átgondolatlanság, a kapzsiság és a kollektív butaság dominál lépten-nyomon. Azok, akik autósként, kerékpárosként, de akár gyalogosként részt vettek már nyugati mintájú társadalmak közlekedésében, bizony tudják, hogy azokban a fent leírt jelenség – se a volán mögötti vicsorítás, se a körbe-körbe sehova-típusú, észbontó forgalomkorlátozások – nem minősül normatívának. A higgadtság és a türelem jellemzi ezeket, a forgalomkorlátozások rendre kikerülhetők, a dudálás pedig a legtöbb helyen egyenesen tilos. De még ha nem is lenne, senki sem él ezzel a lehetőséggel – minek is dudálna, azzal nem old meg semmilyen közlekedési vagy egyéb jellegű nézeteltérést. Meg feszítővassal sem. Azonban ahhoz, hogy ezt ilyen formában megértsük, még nagyon sok kollektív kilométert kell belepörgetnünk tachográfjainkba, és el kell fogadnunk azt, hogy a vicsorítás helyett csakis a mosolygás, még ha kényszerített is, eredményezhet előrelépést.
Nyitókép: Szeli Balázs felvétele
