„A legfontosabb, hogy minden kimondott szó emberközeli, őszinte legyen…”

Ádám Csilla, az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségének munkatársa az a fajta újságíró, aki állandóan úton van, ugyanis mindig az emberek között keresi a történeteket, és onnan közvetíti azokat a dolgokat, amiket mások talán észre sem vesznek. Munkája nem csupán beszámoló a különféle történésekről, hanem értékteremtés is egyben, hiszen figyelmével és érzékenységével mindig igyekszik a legapróbb részleteket is felszínre hozni annak érdekében, hogy valóban meghalljuk egymást. A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete idén elektronikus média kategóriában az Év Újságírója díjjal tüntette ki, ennek apropóján a kezdetekről, pályafutásának mérföldköveiről és a jövőbeli terveiről beszélgettünk.

Már kislányként is mikrofon előtt vagy képernyőn képzeled el magad?
– Ha mikrofon vagy képernyő előtt nem is, közönség előtt mindenképp. Már egészen kicsi koromban szerettem szavalni. A télapóvárásokra rendszerint készültem verssel, megesett, hogy nem is csupán néhány sorossal. Ha megerőltetem magam, még ma is fel tudok idézni néhány sort az Egy csíz a csupasz körtefán című versből. Édesapám több olyan régi VHS kazettát őriz, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy nem jöttem zavarba a kamerától. Az általános iskola felső osztályaiban a szavalás mellett már a fogalmazás is érdekelt. A kedvencem az volt, amikor magyarórán a tanárnő feladott néhány címet, és azok egyikére kellett kitalálnunk valami érdekes történetet. Nemrégiben éppen a kezembe került a hatodikos dolgozatfüzetem, érdekes felismerés volt, hogy már akkor mi minden eszembe jutott egy első pillantásra talán abszurdnak tűnő cím hallatán. Noha akkor még nem tudtam, hogy egyszer újságíró leszek, az írást már azokban az években megszerettem. Ennek ellenére az óbecsei Közgazdasági és Kereskedelmi Szakközépiskolába iratkoztam, gondolván, hogy egyszer majd könyvelő leszek. Egy év sem telt bele, rájöttem, hogy a számok világában nem mozgok otthonosan, sőt a számvitel kimondottan rosszul ment. Ott is csak a magyarórákat vártam.

Mikor érezted először, hogy az újságírás lehet a legmegfelelőbb hivatás számodra?
– Miután kínkeservesen elvégeztem a középiskolát, meg sem fordult a fejemben, hogy a közgazdasági egyetemre iratkozzak. A Magyar Tanszéket láttam az egyetlen lehetséges opciónak. Szeretek olvasni, írni, miért ne lehetnék magyartanárnő? Úgy tűnik azonban, hogy nem voltam elég eltökélt, hagytam magam rábeszélni az újságírásra. Amikor néha összecsapnak a fejem fölött a hullámok, és nem győzöm a munkát, meg is kapja édesapám, hiszen az ő javaslatára felvételiztem az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karán az újságíró szakra. Nehéz négy év volt, mindennap gyomorgörccsel jártam be az órákra, a hiányos szerb nyelvtudásom miatt nehezen tanultam és nehezen is kommunikáltam. Noha azokban az években magyar nyelvű oktatás is indult, a szaktantárgyak zömét szerbül kellett hallgatni. Szerencsére a tanárok megértők voltak, még akkor is, ha meg sem értették, hogy mit hablatyolok a vizsgán. Az irodalom, a retorika vagy a stilisztika órákon már teljesen más volt a helyzet, ott sokkal inkább ki tudtam bontakozni. Arra mindenképpen jó volt az a négy év, hogy belássam, hiba lett volna a Magyar Tanszékre iratkozni.

Pályafutásodat a Temerini Rádióban kezdted, előbb magyar műsorokat készítettél, majd a szerb és magyar műsorok főszerkesztője is voltál. Hogyan emlékszel vissza az ott töltött évekre?
– A temerini családok többségéhez hasonlóan, nálunk is mindennap reggel hét és délután egy óra között kizárólag a Temerini Rádió szólt. Jó kis csapat készítette a műsorokat, hallgatott volt az adás, ezért végtelenül boldog voltam, amikor az egyetem utolsó évében lehetőségem nyílt gyakornokként részt venni a szerkesztőségi munkában. Az az igazság, hogy ott bújt igazán a bőröm alá az újságírás. Noha egy helyi kis rádió volt, a hallgatói igényeket figyelembe véve készültek a műsorok. Dinamikus munkafolyamat zajlott, ami az én temperamentumnak igazán megfelelt. És noha bedobtak a mély vízbe, nem bántam. Sőt az akkori kollégák szerint el sem merültem, csak evickéltem. Idővel egyre több interjút készítettem, beszámoltam a községi képviselő-testület üléseiről, egészségügyi műsort készítettem, családi témákat dolgoztam fel, környezetvédelmi műsorokat állítottam össze. Később már reggeli élő műsorokat is vezettem, a hét néhány napján én kívántam jó reggelt a hallgatóknak. Szeretettel gondolok vissza az ott eltöltött öt évre, szakmai szempontból sokat tanultam az idősebb és tapasztaltabb kollégáktól. Igyekeztem megfogadni a tanácsokat, tanulni a hibákból és ellesni a jó dolgokat. Mivel naponta legalább két-három interjút készítettem, örömmel vállaltam az Újvidéki Rádió megkeresését, hogy a Vajdaságon át című műsorban naponta beszámoljak a temerini történésekről. Fizetéskiegészítésként jól jött a tiszteletdíj, illetve annak is örültem, hogy ezáltal Vajdaság-szerte is hallanak Temerinről és a helyi eseményekről. Délután már otthon is az Újvidéki Rádiót szólt, így nem egyszer arra értem haza a munkából, hogy éppen a délelőtt elküldött anyagomat hallom. Néhány évig tudósítottam, majd 2015-ben lehetőséget kaptam arra, hogy már ne csak külmunkatársként, hanem a szerkesztőség tagjaként vegyek részt a rádió műsorainak készítésében. Már akkor voltak arra utaló jelek, hogy a Temerini Rádió nem lesz hosszú életű, így éltem a lehetőséggel. Egyébként is úgy éreztem, ahhoz, hogy fejlődhessek, közeget kell váltanom. A Temerini Rádió sajnos 2016-ban örökre elnémult.

Említetted, hogy 2015 óta vagy az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségének a tagja, de a temerinieket sem hagytad teljesen magukra, hiszen a Temerini Újságban továbbra is megjelennek cikkeid, egy időben szerkesztője is voltál és a nehéz pillanatokban sem hagytad veszni. Miért tartod ezt fontosnak?
– A Temerini Újságba úgy kezdtem bedolgozni, hogy szinte észre sem vettem. Mivel a Temerini Rádióban rendszeresen követtem a helyi eseményeket, a lapnál viszont mindig jól jött az új munkaerő, tettünk egy próbát. Először írtam egy cikket, a következő héten egy másikat, és néhány hónap múltán már szinte természetessé vált, hogy heti rendszerességgel megjelenik egy-egy interjúm, beszámolóm a hetilapban. És miután a rádió megszűnt, az újságra még nagyobb szükségük volt a helyieknek, mint korábban. Noha nem lehetett olyan naprakész, mint egy rádió, az emberek vásárolták és olvasták, hiszen elsősorban róluk szólt. Az elmúlt néhány évben azonban már egyre nehezebben készült el hétről hétre az újság, az idősebbek már nem vállalták tovább a munkát, a fiatalok közül pedig nem igazán akadt olyan, aki heti rendszerességgel írt volna. Miután tavaly szeptember végén Dujmovics György, a lap kiadója és szerkesztője váratlanul elhunyt, kérdésessé vált az újság sorsa. Akkor döntöttem úgy, hogy az év végéig, amíg nem születik megoldás arra, hogy hogyan tovább, vállalom a szerkesztést. Fizikailag és pszichikailag is megterhelő időszak volt, rengeteget ültem éjszaka a számítógép előtt, hiszen a rádiós munka sem tűrt halasztást, ráadásul az akkor hat és kétéves lányaimnak is szükségük volt az anyjukra. Januárban szerencsére megtörtént a váltás, egy fiatal, lelkes csapat vette át az irányítást egy még lelkesebb főszerkesztő vezetésével, és most ismét jó kezekben van az újság. Örülök annak, hogy így alakult, hiszen ha megszűnt volna, akkor magyar nyelvű tájékoztatás nélkül maradt volna Temerin, ami mindenképp a közösség kárára vált volna. Még most is heti rendszerességgel írok egy-két cikket. Lehet, hogy néha túl sokat vállalok, de úgy érzem, hogy mindenről be kell számolnunk, ami a környezetünkben történik.  

Milyen utat jártál be az Újvidéki Rádiónál?
– A kollégák és a feletteseim rendkívül befogadók és megértők voltak, amikor odakerültem, én pedig mivel társasági ember vagyok, nagyon könnyen beilleszkedtem. A szamárlétrát természetesen nekem is végig kellett járnom. Kezdetben a híradóra dolgoztam, újvidéki eseményekről számoltam be, rendszeresen követtem a tartományi parlament üléseit, választási különműsorokba kapcsoltak be Belgrádból, később pedig már a híradó szerkesztését is rám bízták. Ha nem feladatként kaptam meg egy-egy munkát, akkor önként jelentkeztem rá. Különösen akkor, amikor a képviselőház ülésezett. A kollégáim sokszor nem értették, hogy mi lehet érdekes abban, hogy órákon át hallgatom a hatalmi és az ellenzéki pártok szócsatáját, majd a délutáni híradóra egy mindössze két és fél perces összeállítást készítek belőle. Nehezem tudtam megmagyarázni, hogy azt szeretem, amikor történik valami, amikor emberek között lehetek, amikor izgalmas egy munka. Néhány évig kéthetente a csütörtöki egészségügyi műsort is készítettem, abban azonban kevésbé láttam fantáziát, így egyáltalán nem vettem a szívemre, hogy a második szülési szabadságom idején más vette át ezt a feladatot.

A Szelence című műsor a te ötleted alapján indult el. Mi volt a belső indíttatásod ehhez a sorozathoz?
– A szülési szabadság után a főszerkesztő azzal várt, hogy találjak ki egy új műsort, mert úgy érzi, van még szabad kapacitásom. Akkor jutott eszembe az, hogy mi lenne, ha hétről hétre vajdasági falvakat mutatnék be. Ilyen jellegű műsor ugyanis még nem volt a rádióban. Akkor még nem tudtam, hogy milyen koncepció szerint áll majd össze a Szelence egy-egy adása, azt viszont tudtam, hogy nem szeretnék ragaszkodni a sablonokhoz. Ha jól emlékszem, a bánáti Verbicán (Egyházaskér) készült hangfelvételek feldolgozása után éreztem azt, hogy már kialakulófélben van a koncepcióm. A legfontosabb, hogy minden kimondott szó emberközeli, őszinte legyen, hiszen meggyőződésem, hogy ezáltal tud valós képet kapni a hallgató arról, hogy milyen az élet az adott településen. Annak örülök a legjobban, amikor néhány perc után már el is felejtik, hogy a magnó az asztalon van. A legtöbb helyen szerencsére valóban nyitottak az emberek, örülnek, hogy mások is hallanak a falujukról. Különösen jellemző ez a kisebb közösségekre, ahol sokszor úgy fogadnak, mint egy régi jó ismerősüket, akinek bármit elmondhatnak. Az elmúlt csaknem két évben közel negyven településen jártam, köztük olyan helyeken is, ahol csak hosszas utánajárás után találtam néhány magyarul még beszélő alanyt. Egy hosszú és kimerítő riportozás után visszafelé a kocsiban általában összegzek, és megpróbálom magamban is feldolgozni a hallottakat. A saját élményeimet a műsorba is belefoglalom, jól esik kiírni magamból mindazt, amit ott tapasztaltam. Azt hiszem, mostanra már kialakult a műsor stílusa. Sokat kapok tőle, hiszen még jobban megismerhetem Vajdaságot, a körülöttünk élő embereket, legyenek intézményvezetők, kultúrában tevékenykedők, civil aktivisták, iskolaigazgatók vagy olyan földművesek és gyári munkások, akik hasonlóképpen ragaszkodnak szülőfalujukhoz.

Van olyan történet, falu, találkozás, amely különösen megmaradt benned?
– Minden riportozás után úgy érzem, hogy valami újat láttam és hallottam. Rengeteg érdekes sztorit, élettörténetet sikerült rögzítenem, és amikor ezek az interjúk bekerülnek a műsorba, gyakran kapok pozitív visszajelzést a hallgatóktól. A többi mellett emlékezetes maradt a kucorai felvételezés, vagy annak a Veprődön élő embernek a története, aki 1964-ben elhagyta a falut, a vonat alá felkapaszkodva Olaszországba szökött, onnan pedig később eljutott egészen Ausztráliáig. Az ötödik kontinensen ötven évig élt, de tíz évvel ezelőtt visszajött a faluba. Köntörfalazás nélkül mesélt el mindent. Szeretem ezeket a történeteket, mint ahogyan azt is, amikor idősebb emberek mesélnek arról, hogy régen milyen volt az élet.

Két díjat is kaptál az elmúlt időszakban, a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete az év újságírójává választott, a Közegellenállás riportpályázaton pedig első díjat érdemeltél ki. Az év újságírója díj milyen jelentőséggel bír számodra?
– Nagyon meglepődtem, amikor értesültem a díjról. Azt sem tudtam, hogy hogyan kell reagálni ilyen helyzetben, hiszen korábban még soha sem díjaztak. Természetesen nagyon megörültem, és mindenképp megerősít a további munkában. Köszönettel tartozom a kollégáknak, akik javasoltak erre a díjra, és annak a rengeteg ismerősnek, akik gratuláltak, úgy személyesen, mint a közösségi médián keresztül. A visszajelzés valóban nagyon fontos, és számomra talán az esik a legjobban, amikor egy-egy műsor után dicsérő és támogató üzeneteket kapok.

A Közegellenállás riportpályázatra beküldött írásodban a családon belüli erőszak témájával foglalkoztál. Hogyan talált meg ez a téma?
– A szociálisan érzékeny témák általában megérintenek, nehezen viselem az igazságtalanságot. Amikor eldöntöttem, hogy a családon belüli erőszak lesz a témája a riportomnak, nem is igazán kellett gondolkodnom azon, hogy kit tudnék megszólaltatni. Szerencsém volt, hogy két olyan nő fogadott a bizalmába, és mesélte el a kálváriáját, akik egyáltalán nem kezelték tabuként a témát, és vállalták a szereplést. Mivel riportpályázatról volt szó, más oldalról is meg kellett közelíteni a témát, ezért szakembereket is megszólaltattam ahhoz, hogy még hitelesebb legyen a történet. Örülök annak, hogy a zsűrinek tetszett a riportom, ugyanakkor az is nagyon fontos számomra, hogy érzelmileg mi mindent kaptam ettől a pályamunkától.

Ez a riport és a Szelence című műsorod adásai is gyakran erős érzelmi tartalommal bírnak. Hogyan tartasz egyensúlyt az érintettség és az objektivitás között?
– Nagyon nehéz, és sokszor úgy érzem, hogy kissé túltolom. De szerencsére a kollégák véleményét bármikor kikérhetem, ha egy-egy bejelentőt túlságosan érzelgősnek tartok. Másfelől viszont tudom azt, hogy a hallgatók általában szeretnek azonosulni azzal a személlyel, aki éppen a rádióban beszél, tehát nem kell minden esetben megfosztani az anyagot a drámai elemektől. Egy riport vagy egy rádióműsor akkor jó, ha a tartalma lényegre törő, őszinte és jól meg van vágva, tehát könnyen követhető. A napi műsoroknál természetesen az is nagyon fontos, hogy időszerű legyen az adott téma, hiszen a rádió legfőbb feladata a tájékoztatás.

Nagyon szerteágazó az érdeklődésed, milyen témák vannak még benned? Milyen műsorban vagy műfajban szeretnéd még kipróbálni magad?
– Mivel szeptember óta kéthetente a Faluműsort is készítem, ami ugyancsak terepi munkát követel, ráadásul a Szelencére szánt hangfelvételeket is csak az adott településen tudom rögzíteni, ezért jelen pillanatban, még ha lenne is ötletem, nem igazán tudnék újabb műsort vállalni. Ha mégis választanom kellene, akkor az eddigi ismeretségeket kihasználva olyan műsort készítenék, amelyben a vajdasági falvak rendezvényeit népszerűsítenénk.