2024. június 22., szombat
MAGYARORSZÁG HÚSZ ÉVE AZ EURÓPAI UNIÓBAN (1.)

Egy akaraton az ország

Ha mérvadó mércéje lenne az európai uniós tagság az országok fejlettségének, jókora túlzással most azt mondanánk, hogy fényévekre le vagyunk maradva Magyarországtól. Igaz viszont a húszéves lemaradás (úgy tűnik, lesz az több is), ami persze a teljes jogú tagságra érvényes, a fejlettségnek más mércéi vannak. Pedig jó esélyünk lett volna egykor betagosodni, Jugoszlávia állítólag az első helyen állt a rendszerváltó esélyesek között, csak hát nem lehet háborúval bekerülni ebbe a nagy európai közösségbe.

Így már tizenegy éve tárgyalunk-tárgyalgatunk – Magyarországnak ez hat évig tartott –, a politikai körülmények változnak, előcsatlakozóként érkeznek is százmilliós támogatások (euróban számolva), a nép körében meg lohad a támogató lelkesedés, mert a kívülállók is látják, hogy „ez az unió már nem az az unió”. Egy tavalyi fölmérés szerint Szerbiában az állampolgároknak csupán 46 százaléka támogatja a tagságot. Hol van ez annak a magyar népszavazásnak a 84 százalékos eredményéhez, amellyel kifejezte az unió iránti bizalmát Magyarország lakossága!?

Maradjunk is a témánknál, amely azt szándékozza körüljárni, hogy az anyaország honnan indult két évtizeddel ezelőtt uniós útjára, és miként éli meg húsz év után a tagságot.

Igazán nem is ennyi időről beszélhetünk, hiszen gyakorlatilag a rendszerváltással egy időben, 1989-ben elindult a fölkészülés, aminek a végén a hat éven át tartó tárgyalások lezárulásával 2004. május 1-jén Magyarország teljes jogú tagjává vált az Európai Uniónak, együtt másik kilenc országgal: Lengyelországgal, Csehországgal, Szlovákiával, Szlovéniával, Észtországgal, Lettországgal, Litvániával, Ciprussal és Máltával.

Az EU már 1989-ben programot indított Magyarország és Lengyelország gazdasági átalakításának támogatására, majd a programot a többi kelet-európai országra is kiterjesztette. A következő évben elindult az egyetemi hallgatók külföldi (unión belüli) tanulmányainak a támogatása, így évente több száz magyar hallgató jutott ösztöndíjhoz.

VÉGRE MEGNYÍLT ELŐTTÜK A NYUGAT
Mi, akik Jugoszláviában éltünk és utazások meg közvetlen kapcsolatok által ismertük a magyarországi emberek hangulatát, a szovjet uralomhoz való viszonyulását, nem lepődtünk meg az említett rendkívül nagy lakossági támogatásán a csatlakozásnak, nem is szólva arról, hogy az országot már öt évvel korábban, 1999-ben felvették a nyugati katonai szövetségbe, a NATO-ba. Korábbról ismert volt számunkra, a jugoszláviai magyarok számára az anyaországiak – akár túlzottnak is tűnő – Nyugat iránti csodálata, bár abban nem tévedtek, hogy a szabadság ott valóban kiteljesedhetett. Mi viszont szabadon utazhattunk, így a bezártságot vagy a szabadság hiányát kevésbé érzékeltük: ami megadatott, az már természetesnek is tűnik. Az anyaországi lakosok, ismert művészek és mások gyakran el is mondták később, hogy számukra Jugoszlávia már a Nyugat volt. Bizonyosan a „fölhalmozódott szabadsághiány” okozta – ha már 1956-ban nem járt sikerrel a kiharcolása –, hogy szinte erőltetett menetben igyekezzen az ország közeledni a nyugati demokrácia felé. Nem nagyon tudunk történelmi példát találni arra, hogy ebben a társadalomban hasonló rendkívüli egység nyilvánult volna meg (demokratikus körülmények között) valamely kérdésben: az összes parlamenti párt támogatta a csatlakozást a lakosság elsöprő egyetértése mellett.

Azért is rendkívüli ez, mert hosszú idő után visszatért a többpártrendszer politikai és érdekellentétekkel, váltották egymást a kormányok, de ebben a kérdésben megmaradt az egység. Talán azért is, mert a többség esetleg a visszarendeződés kockázatára is gondolt, így a NATO katonai-védelmi biztonságot nyújtott, az Európai Unió pedig a gyors gazdasági és szociális előrelépésbe vetett hitet erősítette. Hogy a remény nem mindig teljesül az elvárások szerint, azt a későbbi évek bizonyították.

Nem is csak Magyarország szempontjából vetődik föl a biztonság kérdése, hiszen a politikai és gazdasági közösség megalapításának ötlete eleve a kontinens biztonságát szolgálta, elsősorban a föl-fölmerülő német–olasz konfliktusok kiiktatását remélve. Természetesen a gazdasági érdekek jobb érvényesítése mellett. 1951-ben jött létre hat ország részvételével az Európai Szén- és Acélközösség, majd hat év múlva Európai Gazdasági Közösséggé bővült, különböző szerveződések, fejlesztések, bővítések stb. végén pedig 1993-ban megalakult az Európai Unió.

Azt is remélték az alapítók az összefogástól, hogy a világháború alatt lerongyolódott Európa visszanyerheti nemzetközi szerepét, gátat vetve az Egyesült Államok és a Szovjetunió növekvő befolyásának. (Hol is tartunk ebben a tekintetben 2024-ben? Később erre is kitérünk.)

 

Magyarország 2004. május 1-jén vált az Európai Unió teljes jogú tagjává (Fotó: RAS-archívum)

Magyarország 2004. május 1-jén vált az Európai Unió teljes jogú tagjává (Fotó: RAS-archívum)

MIT HOZOTT A BELÉPÉS?
A magyar emberek közvetlenül nyilván nem tapasztalták az uniós csatlakozás minden előnyét, például azt, hogy Magyarország a 2007–2013-as költségvetési időszakban évente mintegy 3,5 milliárd euró támogatásra szerzett jogot a kohéziós alapból, ami az elmaradottabb országok fölzárkózását szolgálja, az ország számára a fejlesztésekben azonban jelentős ez a segítség. Ne feledkezzünk meg azonban arról – amikor uniós körökben némely képviselők ma is adománynak tekintik a támogatást –, hogy ellensúlyozásként ezek a szegényebb országok megnyitották piacukat a nyugati áruk előtt, vagyis szabaddá vált a személyek mellett az áruk, a szolgáltatások és a tőke áramlása.

A beérkező eurók milliárdjai azonban nem jelentik törvényszerűen a sikeres fejlesztést is. Nagy visszaesés következett be ugyanis az évezred első évtizedének közepe táján, amikor a rossz kormányzás miatt 2008-ban veszélybe került az ország fizetőképessége. Ekkor a Magyar Szocialista Párt és a liberális Szabad Demokraták Szövetsége gyakorolta a hatalmat, a kormányfő pedig Gyurcsány Ferenc volt. Csak hatalmas hitellel tudták megállítani a zuhanást: az EU, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank pénzügyi mentőcsomagot nyújtott Magyarországnak 20 milliárd eurós kerettel. Ebből az unió 6,5 milliárd eurót.

Azt halljuk, hogy a pénzügyi világválság elsőként Magyarországot érte el, ezért kellett a mentőcsomag. Igen ám, de Gyurcsány – aki épp az uniós csatlakozás évében vette át a kormányzást – már két évvel korábban, az elhíresült őszödi (Balatonőszöd) beszédében bevallotta, hogy hamis adatok segítették a pártkoalíciót ismét győzelemre ebben az évben, 2006-ban. A miniszterelnök „vallomásának” egy apró részlete álljon itt bizonyítékul: „Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél–két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz. Annyival vagyunk túl az ország lehetőségein, hogy mi azt nem tudtuk korábban elképzelni, hogy ezt a Magyar Szocialista Párt és a liberálisok közös kormányzása valaha is megteszi.”

A bajt nem az unió okozta, de segített két pénzintézettel karöltve a kilábalásban. No, nem ingyen, igencsak meg is érezte a következményeit a lakosság.

A belépéssel járó várva várt előnyöknek némelyikét természetesen azonnal és közvetlenül is tapasztalták a polgárok. A már említett külföldi tanulási lehetőség mellett fokozatosan (államoktól függően) megnyílt a munkaerőpiac a magyarok előtt is. Jól jártak a külföldet választó polgárok az itthoninál nagyobb keresetekkel, nem úgy az ország, amely többnyire ingyenes oktatást nyújtott, aztán pedig a szakemberek vitték a tudásukat Nyugatra.

Legtöbbeket mégis alighanem a schengeni övezethez történt 2007-es csatlakozás érintett, mert így útlevél-ellenőrzés nélkül utazhatnak számos tagállamba, nincs várakozás a határon, át lehet „ugrani” Ausztriába vagy Szlovákiába – áraktól és árfolyamtól függően – bevásárolni vagy tankolni, és persze az ingázó dolgozóknak is nagy könnyítés ez. (Milyen hálásak lennének a nálunk élő és Magyarországra rendszeresen utazó polgáraink egy ilyen Schengen-féleségért!)

 

Wolfgang Schüssel osztrák kancellár és Medgyessy Péter magyar miniszterelnök 2004. május elsején jelképesen átvágták a vasfüggönyt jelképező szögesdrótot (Fotó: 112press.hu)

Wolfgang Schüssel osztrák kancellár és Medgyessy Péter magyar miniszterelnök 2004. május elsején jelképesen átvágták a vasfüggönyt jelképező szögesdrótot (Fotó: 112press.hu)

„MENTIK” A VAJDASÁGI MAGYAROKAT
Lehet, hogy az uniós tagság első közvetlen haszonélvezője, igaz, politikai síkon, a vajdasági magyarság volt. 2003-ban ugyanis itthon megszaporodtak, 2004-ben pedig tetőztek a magyarellenes kilengések, amihez az is hozzájárult, hogy zavargások törtek ki az albánok és a szerbek között Koszovóban. A déli tartomány igyekezett az elszakadás felé, majd négy év múlva egyoldalúan be is jelentette önállósulását. A szerbek számára a testvérháborúk nem hozták meg a várt eredményt, a frusztráció levezetéseként pedig a magyarokon (helyenként más kisebbségeken is) igyekeztek elverni a port. (1989-ben, a jugoszláv konfliktusok kezdetén is a koszovói gondokra vajdasági tüntetésekkel „keresték a megoldást”.) A szerbek magyarokat vertek meg, temetőben sírokat döntöttek le, halállal fenyegettek, falfirkákon gyalázkodtak. Rendőrségi forrásból megszerzett adatok szerint 300 magyarellenes incidens történt. Persze ennél sokkal több, csak nem mindegyikről szerzett tudomást a rendőrség. Egy szabadkai magyar család, bár Mádl Ferenc köztársasági elnök is meglátogatta és maradásra biztatta őket, politikai menedékjogot kért Magyarországon. Ilyen eset még a korábbi háborús években sem történt meg.

Az államvezetést olyan vád nem érte, hogy serkentette volna az erőszakot, az viszont tagadhatatlan, hogy igyekezett bagatellizálni, elhallgatni, nem föllépni ellene.

Ebben a helyzetben Magyarország diplomáciai offenzívát indított a magyarok megvédéséért, amihez az is jelentősen hozzájárult – az itteni magyar politikai vezetés, elsősorban a VMSZ mellett –, hogy a Magyar Szó minden ismert esetről beszámolt (a szerb sajtó „természetesen” nem). Volt amerikai visszhangja is az eseményeknek, az Európa Tanács is napirendre tűzte, valamint május 1-je, Magyarország fölvétele után az Európai Unió gyakorolt nyomást Szerbiára. A magyar képviselőknek köszönhető, hogy komolyan foglalkozni kezdtek a témával.

Kovács László külügyminiszter számos szerb–magyar tárgyalást követően augusztus elején már fenyegető hangnemben nyilatkozott: „Vagy megszűnnek a vajdasági magyarok elleni támadások, vagy Belgrád búcsút mondhat az Európai Unióba való felvételnek.”
Tabajdi Csaba uniós képviselő javasolta, hogy „az Európai Parlament hozzon létre ad hoc monitoring csoportot a jogsértések kivizsgálására. Kérte, hogy az EP lépjen fel a vajdasági nemzeti kisebbségekkel szembeni erőszakos cselekmények beszüntetéséért, és megállapította, hogy a szerb kormány, az illetékes hatóságok és különösen a rendőrök nem lépnek fel kellő hatékonysággal a szóban forgó cselekményekkel szemben. Az EP külügyi bizottságában pedig Schöpflin György képviselő hozta szóba a vajdasági magyarokkal szembeni atrocitásokat. Ettől kezdve európai uniós üggyé vált a vajdasági magyarok ügye. Határozati javaslatot fogadott el az Európai Parlament három legnagyobb frakciója: a szocialista, a néppárti és a liberális – mindhárom esetben magyar politikus kezdeményezésére. Az EP elé került javaslat felhívta a szerb hatóságokat a vajdasági atrocitások kivizsgálására és megelőzésére, és kilátásba helyezte akár vizsgálóbizottság felállítását is” – olvasható a Hét évtized, a Magyar Szó hetven évét bemutató kötetben.
A szerb vezetés zokon vette az ügy „internacionalizálását”, de ezzel nem zárult le a folyamat.        

Az Európai Parlament 2004. szeptember 16-án sürgősségi eljárással elsöprő többséggel hozott határozatot az ügyben. Az EP ez alkalommal arról is határozott, hogy tényfeltáró bizottságot küld Vajdaságba.

Becsey Zsolt, a bizottság tagja egy akkor készült interjúban ezt nyilatkozta: – Belgrádban a kormány tagjaival változó hangvitelű beszélgetéseket folytattunk. A legkeményebb álláspontot a belügyminiszter és az igazságügy-miniszter képviselték. Ők nem hittek sem a statisztikai kimutatásunknak, sem a dolgok tendenciajellegének. Sőt a konkrét esetek kapcsán is vitába keveredtek a delegációval.

A felmérés alapján az Európai Parlament szeptember 29-én rezolúciót fogadott el Vajdaságról, amelyben mély aggodalmának adott hangot az emberi jogok gyakori megsértése miatt. Felszólította Szerbia, továbbá Szerbia és Montenegró (akkor még államszövetség volt) hatóságait, hogy tegyenek sürgős lépéseket ennek megakadályozására, és javasolta, hogy az EU megfigyelőket küldjön a tartományba. A rezolúcióban a hatóságokat felszólítják arra is, hogy Vajdaságban állítsák vissza az 1990. év előtti autonómiát.

A szerb politikum úgy értékelte, hogy a dokumentum tartalma eltúlzott, nem felel meg a valóságnak. A radikális párt vezetője pedig követelte, hogy a szövetségi, köztársasági és tartományi parlament a legerélyesebben ítélje el, utasítsa vissza az Európai Parlamentnek ezt a „szégyenteljes” határozatát, amelyben a kisebbségi jogok tiszteletben tartására inti Szerbiát.

Kissé bőven foglalkoztam a vajdasági magyarokat érintő témával, de az uniós magyar föllépés bizonyítja, hogy a szervezeten kívüliek számára is hasznot hozott Magyarország fölvétele. Igaz, hogy a probléma nem oldódott meg egyik napról a másikra, de kevesebb lett az erőszak, majd évek múltán rendkívül jóra, példaértékűre fordult a két ország kapcsolata, ami máig is tart.

EGY KORSZAK LEZÁRULT
Magyarország uniós tagságának első korszaka 2010-ben zárult le. Ezt a belpolitikai viszonyok alapján állapíthatjuk meg. Az első hat év a mostanáig számolt két évtizednek 30 százalékát teszi ki, amely időszak alatt három miniszterelnök váltotta egymást. A párton kívüli Medgyessy Péter mindössze két évig maradt hivatalában, az uniós időszakba alig kóstolt bele, 2004 augusztusában lemondott. Gyurcsány Ferenc követte fél mandátummal, majd a választások után háromnegyeddel, és mivel elbukott a konstruktív bizalmatlansági indítványon, ő is kénytelen volt lemondani. Ismét párton kívüli jelölt került a szakértői kormány élére, ezúttal Bajnai Gordon személyében.

Egy évig, a 2010. évi választásokig maradt a kormány élén. Mivel ez a választás a Fidesz győzelmével zárult – miként a következő három is –, hosszú időre véget ért a balliberális kormányzás Magyarországon. Elég dicstelen korszak volt ez: a rossz kormányzás és részben a világméretű pénzügyi válság miatt. Az Európai Unióval nem voltak nagy súrlódások, kiszolgáltatottságban akkor sem lehettek volna, ha ütköznek a nemzeti és uniós érdekek, hiszen nagy pénzügyi segítségre, hitelekre kényszerült az ország.

A választások után, 2010-től új korszak kezdődött a magyar belpolitikában, ezáltal az Európai Unióval való kapcsolatokban is. Az új szemlélet és a korábbi balliberálistól jelentősen eltérő, azzal gyakran ellentétes ideológia gyakori, szinte folyamatos ellentéteket szült, miközben az EU olyan irányt vett, ami rengeteg veszélyt rejt az egész földrész számára.

(Folytatása a jövő hétvégi számunkban)

Nyitókép: Ünneplők a Hősök terén Magyarország EU-csatlakozása után, 2004. május 1-jén (Fotó: AFP/Kisbenedek Attila)