2024. május 19., vasárnap
LÉGICSAPÁSOK 5.

Eltűnt egy Toyota

„Két nyugodt nap után, tegnap délután, háromnegyed háromkor, hatalmas robbanások rázták meg Újvidéket” – jelentette az 1999. május 7-i Magyar Szó. A szerkesztőségben voltam többedmagammal. Amint megtudtuk, hogy hova csapódott be a rakéta, kocsiba ültem Csillával és a helyszínhez hajtottunk. Nem tudtuk mi vár ránk, vannak-e áldozatok, ugyanis egy lövedék a lakótömbbe csapódott be, méghozzá egy iskola mellé.

A rendőrség lezárta a környező utcákat, a helyszín közvetlen közelében több száz kíváncsiskodó polgár tolongott. Csak az újságírókat és a károsodott házak polgárait engedték a becsapódás színhelyére. Megtudtuk, hogy szerencsére emberáldozat nem volt, de a károk nagyok. A Svetozar Marković Általános Iskolában már nem volt tanítás, csupán néhány tanár tartózkodott ott, akik a diákok év végi osztályzatait zárták le. A becsapódás oldalán az iskola ablakai mind betörtek, a tanterem mennyezete leszakadt, az iskola tetejét föld- és betondarabok borították. A tanárok mentették, amit menteni lehetett, a még ép komputereket, az iratokat, az iskolai naplókat.

A harminc méter átmérőjű krátert egy pillanat alatt kiásta a rakéta (Dávid Csilla felvétele)

A harminc méter átmérőjű krátert egy pillanat alatt kiásta a rakéta (Dávid Csilla felvétele)

Az iskola és a lakóházak között mintegy harminc méter átmérőjű, mély kráter tátongott. A közelben parkoló autók szinte a felismerhetetlenségig megrongálódtak. Két ötemeletes lakóépület volt a kráter tövében. Mindkét ház falain vastag repedések voltak, az ablakokat keretestül szakította ki a légnyomás, a szobákat föld és betondarabok borították.

A kráter helyén parkolóhely volt. Egy fiatalember megkérdezett, láttam-e egy fehér Toyotát? Azt mondta, hogy itt volt, de a roncsait sem találja.

– Tíz autó roncsait számoltam meg, egy Fityó, amelynek a kerekei az égnek merednek, de a Toyotám sehol.

Kerestük a kráterben is, de ott sincs. Benne víz áll, telefon és villanyhuzalok kígyóznak benne, mellette egy félbevágott jegenye feküdt, az épületre támaszkodva.

Két épület közé, a parkolóra csapódott be a lövedék (Dávid Csilla felvétele)

Két épület közé, a parkolóra csapódott be a lövedék (Dávid Csilla felvétele)

Egy középkorú asszony lepedőkbe csomagolva hordta ki lakásából holmijait.

– Jöjjenek, megmutatom, mivé vált az otthonom – hívott bennünket. – Ez a fa ott állt, ahol most a kráter közepe van. A bomba kettészakította, majd tizenöt méterre „átültette”, ide hozzánk. Az első robbanáskor a teraszon voltam. A közeli, majevicai laktanya felől hallatszott. Azonnal a fürdőszobai ajtóban húztam meg magam, mert tudtam, hogy lesz még egy robbanás. Arra nem gondoltam, hogy tíz méterre a lakásomtól. A detonáció szinte fellökött, a ház recsegett, zúgott. Nagyon megijedtem és miután minden lecsendesedett, kimerészkedtem az ablakig, azaz addig a nyílásig, ami az ablakból maradt, és láttam a szörnyűséget. Megköszöntem az istennek, hogy élve maradtam. Úgy tudom, hogy nincs áldozat, feltéve, hogy a parkolóhelyen, ahova becsapódott a rakéta, nem volt valaki. A támadás előtt ugyanis riadó volt, sokan a pincébe vonultak. Az első robbanás után onnan is elkezdtek menekülni az emberek, mert a falak megrepedeztek, de senki sem hagyta el a házat. Ez volt a szerencséjük.

Így néztek ki a lakások a támadás után (Dávid Csilla felvétele)

Így néztek ki a lakások a támadás után (Dávid Csilla felvétele)

A tömbházak közelében állt Đura Kočiš háza. Vele is beszélgettem.

– Nem voltam itthon, csak a feleségem. A kiskutyáinak köszönheti életét, ugyanis az első robbanáskor a hátsó szobában a kiskutyák nyüszíteni kezdtek. Átment hozzájuk. Oda, ahol addig ült, néhány perc múlva egy asztaltáblányi betondarab esett, áttörte a tetőt, a szobában szétzúzta a bútorokat. Ha feleségem nem megy át a kiskutyákhoz, a betontömb őt is halára lapítja. Egy másik betondarab a kerítésünket gyűrte össze, a galambdúcom is teljesen megsemmisült. Galambjaim egy része elpusztult, másik része elrepült. Nyulaim közül csak egy élte túl, ott, az a fehér az udvarban. Különben egy évvel ezelőtt tataroztuk a házat, bevezettettük a távfűtést, mindent rendbe tettünk. Nem tudom, lesz-e erőm újra kezdeni.

A légicsapasokért a Demokrata Párt és a Szociáldemokrácia a hatalmat tette felelőssé. „A hatalom a felelős, hogy az ország összetűzésbe került a világ legerősebb katonai hatalmával és ennek folytán több mint negyven napja bombáznak bennünket, ártatlan emberek esnek áldozatul, és romba dől a nemzeti infrastruktúra.” A Szerb Rádió és Televízió erre, május 8-án, csúcsidőben, kommentárjában hazaárulással vádolta Zoran Đinđićet, a Demokrata Párt és Vuk Obradovićot, a Szociáldemokrácia elnökét. Ők, a kommentár szerint, felszólították a NATO-t, hogy az elkövetkező két-három hétben bombákat szórjanak a szerbekre, tehát a két párt szavazóira is. „Đinđić szerint a jugoszláv válságot úgy kell megoldani, hogy Koszovóba NATO-csapatokat kell telepíteni.”

A Szerb Rádió és Televízió gyakorlatilag lincsre szólított fel, amikor azt közölte, hogy „az árulókkal a népnek kell felszámolnia!”

A NATO-légierő többször is lőtte az Újvidéki Televízió székházát (Ótos András felvétele)

A NATO-légierő többször is lőtte az Újvidéki Televízió székházát (Ótos András felvétele)

Tudjuk, Đinđićtyel négy évre rá, 2003. március 12-én nem a nép végzett, hanem a kilencvenes évek fenevadának szelleme. Zvezdan Jovanovićtyal, a szerb Különleges Műveleti Egység tagjával húzatta meg a ravaszt. Sajnos, e szellem vészjóslóan még itt lebeg felettünk.

Alig néhány napra rá, a légicsapások negyvenhetedik napján, május 11-én, a következő cím jelent meg a Magyar Szó fejléce alatt: Részleges csapatkivonás Kosovóból. Mellette keretben: A főparancsnokság közleménye.

„Tekintettel arra, hogy Kosovóban az úgynevezett KFH elleni hadműveletek befejeződtek, a főparancsnokság kiadta a parancsot, hogy kezdjék meg a katonaság és a rendőrség egységei egy részének kivonását Kosovóból. Ezt a határozatot május 9-én 22 órától kezdve hajtják végre” – állt többek között a közleményben.

A bejelentett csapatkivonás ellenére a NATO folytatta hadműveleteit. Találat érte egyebek között a Szabadka melletti vörösfalui tévé-átjátszóállomást.

Lapozgatva az akkori újságot, megtudom, hogy a szabadkai piacon drágább a krumpli, mint a hús, Adán az emberek csak a legszükségesebbekre költenek, Újvidéken sorba állnak cigarettáért.

Azzal, hogy Borisz Jelcin figyelmeztette a NATO-t, hogy Oroszország kilép a balkáni válság rendezéséből folytatott tárgyalások folyamatából, ha nem szüntetik meg a bombázásokat, a NATO légiereje mit sem törődött. Kosovót megszórták bombákkal, rakétákkal, de május 12-én Horgos közelébe is pottyantottak egyet, a nemzetközi főútvonalat és Horgost összekötő felüljáróra.

A légicsapások ötvenedik napján ismét lőtték az Újvidéki Televízió épületét. Már kárt nem tehettek benne, csak a környéken levő épületekben, és az ott lakó emberek lelkében. Ötven nap alatt összesen tizenegy bácskai és bánáti települést és egy tucatnyi szerémségit ért találat, legtöbbjüket többször is. Az említett Horgos mellett Újvidéket, Kúlát, Zombort, Palánkát, Gombost, Kupuszinát, Szabadkát, Pancsovát, Versecet és Kačarevót. Újvidéket, Pancsovát és Zombort szinte minden nap támadták. Attól pedig, hogy a főparancsnokság bejelentette a részeleges csapatkivonást Kosovóról, a NATO nem várt változást a kosovói helyzet rendezésében, tudták meg olvasóink.

Cs. Simon István, nagyra becsült kollégám imigyen szólt a Magyar Szó május 19. számában a Laposodás című keretes írásában arról, ami körülöttünk történik: „Úgy látszik, hogy a mind falánkabb háború már mondáink színhelyét sem kíméli, azokat is megbolygatja… jegyezte meg a minap egyik széles érdeklődésű ismerősöm, majd – kiélezve a közelképet –, azt is elmondta, hogy az utóbbi napokban jócskán megnyesték, széthordták a Vujana-halmot, a környék legmagasabb (95 méteres) pontját.

Tehát ezáltal még laposabbá válik e homorú vidék… – Legalább a mondát mentsük meg! – szólt Laci, és én igyekeztem szót érteni vele, szót fogadni neki. Íme hát a Csóka és Szanád közötti műút melletti Vujana-halom eredetmondája:

Eszerint ott Vujana, a zentai csatában részt vett török fővezér neje nyugszik. A szultán kedvelte Vujanát, és elrendelte katonáinak, hogy a halott nőre mindegyikük egy marék földet hintsen. Sok katonája volt a szultánnak, magasra domborult a sír. Így keletkezett ez a halom, amely több a többnél, mivel neve is van, asszonyneve. A monda további változatai szerint a szultán legkedvesebb feleségét, háremhölgyét, illetve egyik lányát temették el kincseivel együtt ott, a már említett módon… régen, vérzivataros időben.”

Vérzivataros időket éltünk a kilencvenes években és a légicsapások alatt. Mondáink színhelyeivel senki sem törődött, legkevésbé a felettünk zúgó hadi gépek.

(Folytatjuk)

Nyitókép: Előtérben a robbanás közelében levő épület, a háttérben az iskola (Dávid Csilla felvétele)