2024. július 15., hétfő

„De...”

Amikor leültem a számítógépemhez, még nem tudtam, hogy az egyik legnehezebb írásomnak kezdek neki. Ahogy néztem a hosszú idő után még makacsul fehér lapot, egyre nyugtalanabbá és tanácstalanabbá váltam. Olyan témáról tervezek írni, amit a viccben még isten sem ismer: a nőről.

Rendkívül nehéz és hálátlan olyan dologról írni, amit nem ismerünk. Ha jobban belegondolok, saját magunkról is nehéz írni, holott állítólag ismerjük magunkat. Férfiként írhatok arról, hogy mi a férfiasság, azt miként élem meg, vagy milyen szerepek esnek nehezemre, vagy idegenek számomra, de ugyanezt nem tudom megtenni a női oldalon, hiszen férfi vagyok. Van róluk elképzelésem, ismerem őket, kapcsolatban vagyok velük, viszont férfiként nem élem, nem élhetem meg ugyanazt, amit ők. S így nőnap alkalmából, kicsit keserédes az a bizonyos cukorka: szavakba önthetem a nők iránti hódolatomat és csodálatomat, de megint ott van az a fránya „de” szócska: megint egy férfi ír a nőkről, egy olyan világnap árnyékában, amely pont arról szól, hogy a nők még mindig egy férfiközpontú világban élnek, ahol még mindig a férfiak mondják meg, milyennek kell lennie egy nőnek, ahol a nők még ma sem kapják meg ugyanazokat a jogokat és lehetőségeket, mint a férfiak, és amikor még sokan most, ebben a pillanatban is – mialatt a kedves olvasó ezeket a sorokat olvassa – erőszakot szenvednek el a teremtés állítólagos „koronáitól”.

Ugyanakkor felvetődik bennem a kérdés, hogy van-e értelme nőnapról beszélni egy olyan kor hajnalán, amelyben a nemi megkülönböztetés elleni harc égisze alatt egyesek magát a nemi binaritást akarják eltörölni, mások pedig a szabad nemváltás mellett szállnak síkra. Nagyon leegyszerűsítve egy olyan világot szeretnének, ahol sem a biológiai nem (sex – az, hogy milyen kromoszómákkal és nemi szervekkel születünk), sem a társadalmi nem (gender – olyan szerep és viselkedésforma, amelyet a társadalom a biológiai nemünk folytán elvár) nem határozza meg az indentitásukat, hanem az, aminek érzik magukat. A nemi megkülönböztetés elleni harc nem ez. A feministák nagy része sem ezért küzd, hiszen elismerik a biológiai nem létét, és azt szeretnék elérni, hogy a társadalom ne helyezzen nyomást, vagy kényszert egy nőre életútja megválasztásában, csak azért, mert két XX kromoszómával született.

Nemrég egy pszichológiai podcastben (internetes rádióműsorban) dr. Haller József neurobiológus kutató kiemelte, hogy a Földön agresszió volt, van, lesz! Az agyunk egyszerűen így van felépítve. Ezt az analógiát folytatva úgy érzem, nem igazán kell félnünk attól, hogy eltűnnek a női és a férfi jegyek vagy szerepek. Habár a nemi különbségekkel foglalkozó tudomány jelenlegi állása szerint nincsen és nem is volt eleve nőies és férfias agy, mégis vannak jellemzően nőies és férfias idegrendszeri működések. A nő és a férfi teste, biológiai és idegrendszeri működése sok tekintetben eltér. Különbségekről beszél az evolúciós pszichológia is, amely szerint a nőneműek elsődleges célja az, hogy az utódok életképességét növeljék, a hímneműeké pedig az, hogy minél több utódban terjesszék el tulajdonságaikat. Különbözünk. Egyszerűen az évezredek során ilyenné fejlődtünk, ha jobban tetszik, ilyenné lettünk teremtve, és ez bizony mindez nem változik meg máról holnapra, sőt néhány évtized vagy évszázad alatt sem.

Ha azonban belegondolunk, hogy a nyugati és a felvilágosult országokban a szakértők szerint hiába tűnik úgy, hogy a nők teljesen egyenrangúak a férfiakkal, valójában egy olyan világban élünk, amely még mindig a férfiakat részesíti előnyben, a nők és férfiak között jelenleg is társadalmi, gazdasági és politikai egyenlőtlenség áll fenn, akkor igenis van értelme nőnapról beszélni. Habár ezzel a világnappal eredetileg nem magát a női nemet, hanem az általuk vívott harcot és elért eredményeket ünnepeljük, valahol mélyen nem tudok fejet nem hajtani a női nem előtt.

Sok más férfihoz hasonlóan én is szép szóval, virággal, csokival, vagy valami aprósággal köszöntöm fel a nőket, és köszönöm meg nekik a rengeteg áldozatot, amit családjukért, vagy másokért hoznak, azt, hogy szépségükkel és kedvességükkel felderítik mások életét, azt, hogy ha valakinek segítségre és támaszra van szüksége, akkor mindig ott vannak, azt, hogy akkor is erősek, amikor mások gyengék, hogy akkor is ápolnak, gondoznak, amikor ők maguk is betegek. Mindez szép és tele van jó szándékkal, de mégis azokat a több ezer évre visszavezethető sztereotípiákat erősítik, amelyeket a férfiak tápláltak a nőkbe: hogy saját igényeiket háttérbe kell szorítaniuk másokért, az erényük pedig a szépség, a kedvesség, a gyengédség és a türelem. Leegyszerűsítve: megköszönjük a nőknek, hogy kimossák a gatyánkat, megetetnek bennünket, kitakarítják a lakást, megszülik és felnevelik a gyermekeinket.

Nem, a nőnap nem erről szól. Nőnek lenni pedig nem ezt jelenti, amit egy férfi, vagy a férfiak gondolnak és képzelnek a nőkről! Sokkal inkább azt kellene megköszönnünk és elismernünk, hogy kiállnak magukért, mernek álmaikért élni és önmaguk lenni, küzdenek azért, hogy a társadalomban ugyanolyan jogaik kegynek, mint a férfiaknak, hogy azonos értékűek legyenek a férfiakkal, hogy kiharcolták, hogy azt tanulhassak, amit akarnak, hogy dolgozhassanak, hogy bankszámlát nyithassanak, hogy örökölhessenek, hogy azzal házasodjanak meg, akit szeretnek, hogy vezető pozíciókat tölthessenek be és még sorolhatnám. Akármennyire triviálisnak is hangzik mindez, néhány évtizede nem volt ennyire magától értetődő, sőt még ma is vannak olyan társadalmak, amelyekben mindezt nem élhetik meg.

Mindemellett pedig hihetetlenül hálás vagyok és csodálatosnak látok minden nőt, legyen alacsony, magas, vékony, kövér, szőke, fekete, szeplős, vagy bármilyen, mert nélkülük nem lenne érdemes élni ebben a világban. Mert minden nő úgy csodálatos, ahogy van!

Nyitókép: Illusztráció/Pixabay