Valamit keresgélve nemrégiben megakadt a szemem már majdnem elfeledett, 2008. február 6-ai naplóbejegyzésemen:
„Pár napja Danilo Kis regényét, a Kert, hamut olvasom. (…) Egyik anekdotikus betétjében ráismertem öregapám meséjére. Őtőle hallottam arról az úrilányról, aki a farkaskutyájába volt szerelmes – együtt is hált vele –, ezért aztán a zord atya agyonlőtte a kutyát, akinek később a lány – miután kutyakölyköket szült –, az uradalom parkjában (talán Kamenicán) szobrot emelt.
Íme a danilói változat:
Már rég hallottam anyámtól és Rozi nénitől, a mosónőtől, hogy Újvidéken egy előkelő hölgy hat kiskutyát szült – egy német farkaskutyával fenntartott bűnös kapcsolatának eredményeként, s hogy azután egész vagyonát erre a kutyára hagyta. Ha eddig meglehetős fenntartással fogadtam is ezt a történetet, ahogy elnéztem ezt a kutyust az ajtónk előtt [Dingóról van szó, aki Knipnernére, a falusi bábaasszonyra emlékezteti az elbeszélőt – Cs. B. megj.], szilárd meggyőződéssé érlelődött bennem, hogy az a bizonyos újvidéki eset mégse volt Rozi néni kitalálása, s hogy anyám nem azért hagyta rá szó nélkül, mert nem akart vitába szállni ezzel a tudatlan mosónővel, hanem mert ő maga is hitt egy ilyen kapcsolat és egy ilyen kibontakozás lehetőségében. (182–183. o.)
Valójában egy, a szakzsargon által úgynevezett „modern legendával”, „képtelen történettel” állunk szemben. A városi – és nem csupán a városi (!) – folklór újabb hajtásával. Újabb? Hovatovább százéves lesz lassan, hiszen valamikor az 1920-as, 1930-as években születhetett.”
Csakhogy ma már vannak egyéb adalékaim is:
Tovább pergetve az emlékezet eléggé szakadozott filmjét, az jut még eszembe, hogy 1903-ban született nagyapám, aki szőlőmunkásként gyakran megfordult a Duna túlpartján, azt állította a hetvenes évek elején, hogy maga is látta a kutya szobrát.
Időközben elolvastam az újraindult Létünk folyóiratban (LIV. évfolyam, 2024/1–4. ) Raffay Endre művészettörténész szerényen csak adaléknak nevezett tanulmányát Marczibányi Márton életművéről, a Marczibányiak vajdasági kapcsolatairól, benne egyebek mellett kamenicai kastélyáról és kertjéről. Farkaskutyaszoborrólugyan nem esik szó, de a tanulmány szerzője által 2023-ban készült fényképen egy oroszlánméretű (!) szfinxet láthatunk, sajnos megcsonkítva, Raffay szavait idézve „egyenesen tartott, enyhén előrecsúsztatott vaskos mellső oroszlánlábára támaszkodva, a Duna felé fordulva. A törzse hosszúkás, a hasrész laposan alakított. A farok a jobb láb alól hátra felfekvő. A szfinx nyaka és feje hiányzik. A váll alatti részen kétoldalt szárnytollak, elöl női mell.”
Lehetséges, hogya folklóradattá válni indult, a népi képzeletben fajtalankodásra igénybe vett úri farkaskutya valójában egy sokkal fennköltebb eszméket jelképezni hivatott 19. századi, később elárvult szfinx volt csupán?
