Nem értem, szomszéd, miért sietünk ennyire? Hova sietünk? Azt gondoljuk, hogy ha már júniusban görögdinnyézhetünk, akkor majd előbb célba érünk? Hát nem, a célba mindenki akkor ér, amikor, a görögdinnyét pedig augusztusban kellene enni, mert augusztus végén már lőrinces lesz. Itt van, augusztus eleje és már lőrinces. Ki kellett dobnom.
Nem is olyan régen még tudtuk, hogy mikor mi kerülhet az asztalra. Megvolt a meggy, a saláta, az őszibarack, a káposzta, a dinnye, az újhagyma és a szőlő ideje.
Emlékszem, legtöbbször júliusban nyaraltunk. Akkor már volt paradicsom. Vittünk magunkkal fél sonkát, néhány szál kolbászt, amennyit a ruhával teli bőröndök, mert azért meleg felöltőt is kellett vinni, mert voltak napok, amikor elkélt a pulóver, tehát a súlyos bőröndök mellett még el tudtunk cipelni. És vittünk éles bicskát is. A strandon, a fenyőfák árnyékában fenségeset falatoztunk a sonkából és a helyi piacon vásárolt paradicsomból. Olyankor ott már volt szőlő is. Nálunk akkor még nem érett. Dinnye azonban nem volt, se görög, se sárga. A nyaralás vége felé már görögdinnyével álmodtam, és amikor hazaértünk, leginkább a hajnali vonattal érkeztünk, amíg a többiek a csomagokat pakolták szét, én kisiettem a piacra, és egy hatalmas görögdinnyével tértem vissza.
Abban az időben, szomszéd, sehova sem siettünk. Azaz, mégis, én a piacra, hogy az első görögdinnyénket megvegyem. Augusztus volt. És amikor a dinnyeszezon véget ért, mert tett róla Lőrinc, következett a szőlőszezon. És ez így volt jó. Mindig mindent akkor ettünk, és abból, amikor a természet az asztalunkra tette. Öregjeink pontosan tudták, mit mikor kell enni, sőt sok esetben tilos is volt idő előtt hozzányúlni a természet adta kincsekhez. Persze, most nem a zöld sárgabarackra gondolok. Azt is tiltották, mi mégis rájártunk a barackfákra. Visszagondolva lehet, hogy éppen azért tiltották, hogy zölden is együnk belőle. Mert akkor éppen annak volt az ideje. Mondták, hogy fájni fog a hasunk és megbetegszünk, de semmi bajunk sem volt tőle. Érdekes, a zöld dinnyétől vagy az éretlen szőlőtől nem tiltottak el minket, gyerekeket, de még a zöld paradicsomtól sem. Az őszibarackra sem mondták, hogy ne együk zölden. Mert ugye, ha valamit tiltanak a gyereknek, biztosan megteszi.
A lényeg az, szomszéd, hogy még nem is olyan régen együtt éltünk a természettel. Modern szóval élve kompatibilisek voltunk vele. És ami érdekes, tavasszal nem kívántuk a szőlőt, de ősszel már nagyon. Lehet, hogy azért, mert a boltokban tavasszal nem is lehetett szőlőt látni, ma viszont már néha tél közepén ott mosolyog ránk átlátszó műanyagdobozokból a többi déligyümölcs között a polcon. És a paradicsom is már áprilisban megjelenik a boltokban. Ha ilyen véletlenül megtörtént volna úgy ötven évvel ezelőtt, akkor mindenki megütközve mesélné, hogy már paradicsomot is lehet venni ilyenkor. Egyszer történt meg, hogy édesapám hazaállított két szem korai paradicsommal. Megkóstoltuk, kidobtuk. Ahogy én most, augusztus elején a lőrinces görögdinnyémet.
Tudja, szomszéd, ha az ember ellenkezik a természettel, és mindent fel szeretne gyorsítani, még a gyümölcsök érlelését is, abból nagyon nagy baj lesz. De én nem is ezért bosszankodok, mert már azt a nagy bajt úgysem élem meg, hanem azért bosszankodok, mert elveszik tőlem a várakozás izgalmát, azt az állapotot, amikor az első görögdinnyére vágyok, és azt az örömöt, amikor az elsőt felszegem, kanállal kivájom a szívét – mert én kanállal eszem a görögdinnyét –, félreteszem a végére, és lassan, élvezettel kikanalazom a húsát.
Nyitókép: Pixabay
