Mozdonyfüst

„Lehettem volna valaki más,

de más az valaki más lett...”

Presser Gábor: Mondd, mi lesz velem

„Valójában nem ez a lényeg,

hanem a gyanú, ami az öregedő szívben lakik,

hogy ismerem magam,

fogalmam sincs, mit miért csinálok.”

Grecsó Krisztián: Mi más?

A nyár általában csendes a kartali remeteségben. A hőség elől igyekszünk a szoba hűvösében maradni. Így megszoktam már, hogy alig kell kiengedni a hangom, ha kérdéssel fordulok a ház asszonyához. A minap is ez történt. A szoba sarkában, egy általam fabrikált íróasztal előtt ücsörögve próbáltam csevegni hites feleségemmel, de nem jött válasz, ezért tovább kiabáltam: – Hékácskám! – szeretek régi kifejezéseket használni olykor. Ám hiába a megemelt hang, válasz továbbra sem jött. Körbejárva az üres házat csak ki kellett néznem a kertbe. No igen, a szőlő még épphogy hűs árnyékában spenótot szedett a kis vörös. – Hát itt vagy! – guggoltam mellé. – Mikor is lesz az osztálytalálkozótok?

Rám nézett és elnéző mosollyal toldotta meg válaszát: – Tudod, július végén! Akkor megyünk haza Kanizsára.

Hát igen, mostanság már az osztálytalálkozók ideje is megváltozott. Nem várjuk meg a langyos őszi időt, mint tettük azt korábban. Úgy tűnik, az öregedő szív egyre türelmetlenebb. A kezdetekkor – az öt- és tízéves összejövetelekre gondolok – még jobbára az egykori iskolában, sőt az egykori tanteremben gyülekeztünk. Nagy izgalommal készültünk, hogy első kézből tudjuk meg, ki hová került, merre sodorta a változás szele mikrovilágunkból. Ekkor, az életpálya kezdetén még mindenki elégedettnek tűnt. Vagy legalább is olyan kép rajzolódott ki bennem.

A későbbiekben – némileg korosodván, ami azt is jelenti, hogy a diplomázás utáni ötvenedik évin is túl járunk már – megjelentek a kritikusabb hangok is. Mintha az egyre gyűlő élettapasztalat hozta volna magával az elégedetlenséget?

Ahogy közelítünk a mához, inkább azok vannak többségben, akik elégedetlenek a szakmájukkal, hivatásukkal, és emiatt nem találják helyüket a világban. Az otthonosság érzete hiányzik az életükből, aminek a szakma is része. Ha beszélgetünk, mindig előjön a téma: Lehettem volna… Így kezdik a mondatot, és szemükből látom, hogy tétovaságuk, helykeresésük évtizedek óta tart. Valójában egy állandósult bizonytalanság jellemzi létüket. Talán épp a más szakmában való kiteljesedés sokszor talmi reménye miatt nem mutatkozik meg az oly áhított hivatástudat. Ki tudja?

Arra gondolok, amiről Grecsó ír: „Ahogy telik rajtam az idő, egyre többet sóvárgok más sorsok felé, mint aki évtizedes kómából ébredt. Drága Teremtőm, mennyi minden mást kipróbálhattam volna az életben!” Való igaz, de hány ember van, aki folyton kipróbál valamit, aztán mégis továbblép, tovább keresgél. Mert igazán nem tudja eldönteni, hogy mivel is lenne jó foglalkoznia. Bizonytalan, mint a század, amiben élünk.

A döntési kényszert, a pályára állást, még ha csak tréfásan is, de igen korán becsempészték gyermekvilágomba a környezetemben élő felnőttek. Nem tudom, mennyire volt tudatos mindez, de egy biztos, nagybátyám Ómoravicán minden szünidő kezdetén megkérdezte: Hogy ityeg a fityeg? Mi leszel, ha nagy leszel, öcskös?! A válasz mindig vállvonogatás volt, meg tétova mosoly. Legtöbbször Lidus mama mentett ki a számomra kínos helyzetből, mondván: Lajos, mit nyúzod ezt a gyereket? Lesz, ami lesz! Hol van az még?

Bevallom, nem sokat tűnődtem a kérdésen, de miért is tettem volna? Nyiladozó értelmem inkább a napi feladatokra és főként a játékra tárulkozott ki.

Aztán múltak az évek. Hipp-hopp, jöttek a tanévek, s velük az osztályok, akár a lépcsőfokok. Egyikből a másikba lépés magával hozta a különböző helyszíneket is. Büszkén mondhatom, hogy generációnk volt a nagy vándor! Mindig vándorlással kezdtük a szeptembert. Topolya minden iskolaépületében eltöltöttünk legalább egy-két tanévet!

Aztán hetedikben a templom melletti egykori Katolikus Iskolából átköltöztünk az akkor újonnan épült, korszerű, Privaj parti épületbe.

Ott szakadt rám a zsenge gyermekkor vége. Ott böktem ki, hogy felnőttként talán színész lennék a legszívesebben. A válaszomat be is írta a naplóba Kalmár Lenke osztályfőnök, az Április 20. Általános Iskola emeleti osztálytermében. Mindez egy szép május végi napon volt, amikor a 8. osztályban, a tanév végén azt tudakolta, hogy ki merre indulna a nagybetűs életben, milyen pályát választana tizenéves fejjel.

Ha jól meggondolom, szinte biztos vagyok benne, hogy az ember élete során sokszor találkozik a pályaválasztás, pályamódosítás problémájával. No, de erről később!

A felnőtti kíváncsiság – még ha olykor tettetett is – legtöbbször válaszra készteti a kérdezettet, vagy legalábbis gondolkodásra sarkallja. Ha hosszú idő elteltével találkozunk régi osztálytársunkkal, biztosan feltesszük az obligát kérdést: mi lett veled, mit csinálsz? Ami alatt azt értjük, hogy milyen foglalkozást választott magának s mire vitte az életben.

Ezen a témán keresztül aztán eljutunk az életpálya egyéb pontjaira: család, gyermekek, unokák… Megkérdezzük azt is, hogy a sarjakból mi lett, hol élnek. Vagyis, a mindennapok valóságát firtatjuk. Sorsokat hasonlítgatunk, emberi teljesítményeket méricskélünk.

Mi leszel, ha nagy leszel?

Ha váratlanul teszik fel a kérdést, a gyerekember legtöbbször nem tud határozott választ adni, de az nem jelenti azt, hogy egyébként ne lenne valamilyen elképzelése a jövőjéről… Sőt! A majdani foglalkozásra vonatkozóan, többnyire időjáráshoz hasonlóan, állandóan változó válaszokat ad. Mert ugyebár, hol ez, hol az szeretne lenni!

Íme egy példa csupán a sok közül: a szomszédban lakó Maris néni, amint kidugta kendővel bekötött fejét a kiskapu résnyire nyitott szárnya mögül, látva az utcai szerepjátékot, hogy szóljon a gyerekekhez, szinte azonnal megkérdezte, hogy melyikünk mi szeretne lenni. A válaszokon jót mosolygott, miközben mi, klottgatyás, mezítlábas nyápicok, harsogva kiáltoztunk: kocsis, ha éppen lovaztunk; komboj, ha képzeletbeli indiánokat kergettünk; kalóz, ha fakarddal, kendővel bekötött fejjel álltunk az árokparton; teherautósofőr, ha költözőset játszottunk; partizány, ha az offenzívákról tanultunk… Csak borbély nem akart lenni senki, noha példaként ott volt előttünk a sarki mester, akinek féltünk a csillogó, olykor hajat becsípő kézi nyírógépétől.

A válaszainkat jobbára a film- és képregényélmények befolyásolták. Mert néha voltunk moziban, a képregényeket meg rendszeresen cserélgettük.

Arra is volt példa, hogy a barátom, aki velem együtt eléggé selypes gyerek volt, Maris néni elé állt, és büszkén kijelentette, hogy ő bizony szimbuszvezető lesz!

Ez meglepett, mert sok minden szóba került játék közben, de sínbuszról, vasútról nem beszéltünk. Talán azért nem, mert meglehetősen messze esett a Lindertől a vasútállomás. Így aztán vasúti járművel csak akkor találkoztam, ha Újvidékre utaztunk rokonlátogatóba.

Bevallom, még ma is nagy nosztalgiával gondolok a szörtyögő, fújtató, sisteregve gőzt kieresztő, hatalmas kerekeken álló, hengeres kazánú vasmonstrumra, amely induláskor dohogva, savanyú fekete füstöt fújva lendült mozgásba, majd fülsüketítő füttyel hagyta el az állomást.

Az utazások elmúltával napokig képzeletbeli mozdonyt vezettem. A téglajárda volt a sín, melyen előre-hátra tolattam, karommal az erőátviteli tengely mozgását utánozva. De volt, hogy emlékezetből füzetlapokra rajzoltam a látottakat.

Egy-egy utazás után alig vártam, hogy Maris néni feltegye a megszokott kérdést. Azonnal, méghozzá jó hangosan válaszoltam, hogy én bizony mozdonyvezető leszek!

A kissé hajlott hátú, nyáron is kötött pruszlikot viselő asszony rám nézett, összecsapta a két tenyerét, majd azt mondta: Ne legyél az, kisfiam, mert akkor állandóan kormos leszel! Moshat majd rád a feleséged.

Mássá lenni?

Kétségtelen, hogy a középiskolás és az egyetemi évek átformálják az embert. Amint beültem a szabadkai iskolapadba, onnantól nem kérdezte a rokonság, hogy mi lesz belőlem. Egy ideig gyanúsan méregettek ugyan, mert Kosztolányi városában szerelmes lettem egy szőke lányba. Múló szeszélynek gondolhatták, mert gyorsan napirendre tértek a dolog felett.

Talán mondanom sem kell, hogy Maris néni tudomást szerzett a történtekről, s egy újabb találkozáskor megkérdezte: Szölke a lány? Fülig érő mosoly kíséretében bólintottam, hogy igen.

Mivel mindenek dacára lelkiismeretesen jártam a tanórákra, hamar elkönyvelték, hogy kereskedő leszek. Szakma lesz a kezemben, ahogy mindenkinek volt a családunkban. Egyedül zentai nagybátyám, Sándor bácsi mondogatta, hogy rőfös legyek, mert ott az ember nem lesz nyakig kenőcsös, liszteszsákot sem kell cipelnie, vagy szöget, csavarokat számolnia, esetleg porfestéket stanicliba tölteni! Makulátlan köpenyben lehet a pult mögött mérni-szabni a szövetet a vásárlók óhaja szerint. Főként asszonyoknak, lányoknak! A mondat végén rám kacsintott, majd barátságosan vállon veregetett.

Aztán mégsem lettem rőfös, mert találkoztam a néprajztudománnyal, ami beszippantott, akár egy nagy teljesítményű porszívó! Öt mozgalmas pesti év következett. A tanulmányok elvégeztével pedig a családi hagyomány fölé emelkedtem. Szintet léptem. Mássá lettem, hogy a mottóban idézett Locomotiv GT-dalszövegre utaljak. Hiszen a sok iparos ős közül egyedül én botorkáltam át a tudomány világába. Bár nem igazán tudták, mivel foglalkozom, mégis hirtelenjében tekintélyem lett a rokonságban. Aztán az is elmúlt. Napirendre tértek a szakmám felett, mert kiderült, hogy azt kutatom, amit ők megéltek! Így aztán számtalanszor megesett, hogy a beszélgetések végén megkérdezték: Akkor ezt megírod? Ha meg nem is, de sok mindent felírtam, elsősorban magamnak, okulásul.

Bevallom, kezdettől fogva jól éreztem magam az új közegben. Szinte észre sem vettem a lepergett évtizedeket, mert annyi dolgom, feladatom akadt.

A múló évek pedig, akár a mozdonyfüst, elszálltak! Visszagondolva a befutott pályára, hálás vagyok a sorsnak, mert nincs hiányérzetem, nem fogalmazódnak meg bennem kérdések arról, hogy mi minden más lehettem volna.