2024. május 21., kedd

A legnagyobb szeretetről szól

Beszélgetés a zentai Ivković Róbert diakónussal és feleségével a családról, a szülői létről, a húsvétról és a szolgálatról

Valentina, az anyuka jön elém a kapuba. Az előszobába lépve egy csöppség néz rám huncut tekintettel. Kapok egy szobapapucsot és az ebédlőben ülünk le beszélgetni, ahol már vár az előre megfőzött kávém, amit Róbert, az apuka készített el nekem a megbeszélt időre. A hétéves Erika leckét ír, szintén a nagy asztalnál, a tízéves Viktória is ott ül, szerintem a kíváncsiság tartja ott. A csöppség szóval illetett kislány, a két és fél éves Sonja, akinek Ivkovićék a nevelőszülei, Valentina ölébe kuckózik és igen gyorsan a tudtomra adja, hogy a papucs, amit felvettem, Vinié, vagyis Viviené, a család legidősebb lányáé. Nem is hagyja nyugodni a dolog, hoz is nekem egy másik lábbelit, hogy szeretett testvére papucsa ne kerüljön illetéktelen lábakra.

Ivkovićék igazi nagycsalád négy lánygyermekkel és egy nevelt kislánnyal. Néhány évvel ezelőtt már írtunk róluk, akkor Zenta önkormányzata példamutató nagycsalád díjjal jutalmazta őket. Róbert már akkor is diakónusként szolgált a Jézus Szentséges Szíve templomban, Valentina pedig az értelmi fogyatékosok napközijében, a Kéz a Kézben civil szervezetben tevékenykedett, ahogyan most is. Elmondásuk szerint azóta sokat változott az életük, főleg azért, mert a lányaik jól megnőttek. Vivien betöltötte 18. életévét és végzős Szegeden a Vántus István Gyakorló Zeneművészeti Szakgimnáziumban, gyönyörűen játszik csellón. Noémi nyolcadikos és ő is művészeti irányt szeretne venni, a képzőművészet érdekli. Viktória 10 éves, negyedik osztályos, Erika az ősszel indult általános iskolába és az elmúlt időszakban úgy bővült a családjuk, hogy két és fél évvel ezelőtt, rögtön a megszületése után magukhoz vették Sonját, akinek így ők a nevelőszülei lettek.

– A szülészetről hoztuk haza, otthagyta az anyukája, azóta nálunk van, most már két és fél éve – mondja Tina.

– Az, hogy ő hozzánk került, a család közös döntése volt. Mind a négy lányunkat külön-külön is megkérdeztük, hogy mit szólnának hozzá, ha magunkhoz vennénk őt, meg úgy is elbeszélgettünk velük erről, hogy mind a négyen együtt voltak, és miután ők is beleegyeztek abba, hogy segítsünk a kisbabának, akkor vált véglegessé a döntésünk. Tehát két és fél éve nálunk van, anyunak és apunak szólít bennünket, a gyerekeinket pedig a testvéreinek tekinti, ahogyan a lányaink is őt – mondja Róbert, és közben hosszan rajta felejti a tekintetét a kis hajasbabán.

Valentina és Róbert szerint a szeretet a legfontosabb az életben

Valentina és Róbert szerint a szeretet a legfontosabb az életben

– Régóta benne vagyunk a nevelőszülői programban, Tina ugyanis elvégezte a nevelőszülői tanfolyamot. Volt nálunk korábban is egy testvérpár, nyolc évvel ezelőtt, és akkoriban kérte vissza őket az anyjuk, amikor nekünk megszületett Erika. Egy évig laktak nálunk – magyarázza Robi.

Arról érdeklődöm, hogy lehet elfogadni azt, hogy valaki hozzájuk kerül, megszeretik, aztán gondolnak egyet a vér szerinti szülők és visszakérik a gyereküket. Tina erre azt mondja, a testvérpár esetében rögtön a kezdetén tudták, hogy azért adták őket nevelőszülőkhöz, mert probléma volt a családban, az apuka börtönbe került, és az anyuka nem tudta egyedül ellátni a sok gyereket.

– Már az elején tudtuk, hogy ha az apuka kijön a börtönből, akkor ő valószínűleg visszakéri őket. Eleve ezzel a tudattal fogadtuk őket be, úgy gondoltuk, segítünk rajtunk ebben a nehéz időszakban, és amikor a szülők kérik, akkor visszamennek hozzájuk. Viszont Sonjánál ez már nem ilyen egyszerű, őt a szülészetről hoztuk haza, idenőtt a családba – mondja Tina, és megöleli a kislányt.

Robi Jézus mondatával válaszol: – „Aki befogad egy gyermeket az én nevemben, engem fogad be.” (Máté evangéliuma 18,5). Ha mi így tudunk valakin segíteni, és e mögött isteni vezetést érzünk, akkor segítünk. Én nem azzal foglalkozom, hogy öt, vagy tíz évet lesz-e nálunk, vagy esetleg itt fog köztünk fölnőni és innen repül ki egyszer az életbe, hanem arra gondolok, hogy őt most ránk bízták és ameddig itt van velünk, addig igyekszünk róla is úgy gondoskodni, mint a sajátjainkról.

A gyerekek is nagyon szépen befogadták őt, azért is kellett megbeszélni ezt velük, hiszen jól tudják, főleg a nagyobbak, hogy mivel jár, ha baba jön a házhoz.

– Várakoztunk is rá egy keveset, ugyanis a megszületése után két hónapig kórházban volt, így elégszer átbeszélhettük a dolgokat, sőt olyan hosszú időnek tűnt ez a két hónap, hogy a gyerekek már türelmetlenül várták – teszi hozzá Tina.

– Amikor egy babát tartok a kezemben, naponta ringatom és idenő hozzám, akkor már nem gondolkodom azon, hogy én szültem-e, vagy más. Nem azért szeretjük, mert roma, vagy mert magyar, vagy mert most nálunk van, hanem azért, mert ő a Sonja, és mi Sonját szeretjük, úgy gondoskodunk róla, mint a sajátjainkról – hangzanak az önzetlen szavak az anyukától, akinek így megsokszorozódtak a teendői, hiszen Sonja még kicsi, de tudja, hogy Robi mindenben mellette áll és beosztják a temérdek feladatot. A napi rutinban Robi ér előbb haza, így ő bonyolítja le az ebéd körüli dolgokat, a kisebb lányokat indítja az iskolába, vagy várja haza őket, majd Tina is megjön és elmegy Sonjáért a bölcsődébe. A délutánok mozgalmasak, hiszen a lányok zenedébe is járnak, sportolnak is, és a kisebbeket egyelőre még a legtöbb helyre vinni kell.

HÚSVÉT ÜZENETE

Húsvétra készülve a nagycsalád minden tagjának megsokszorozódnak a feladatai. Az ünnep előtt elvégzik a szentgyónásokat és Robinak még a lelki felkészüléssel is törődnie kell.

– Nekem személyesen komolyabb felkészülést igényel ez az időszak, hiszen a virágvasárnapi passió-éneklésben is aktívan részt veszek a kórusunkkal, és a húsvét előtti Szent Háromnap szertartásai is odafigyelést igényelnek. Olyan dolgokról van szó, amelyeket az évnek csak ebben a részében láthatunk, hallhatunk, élhetünk át, és mint sok mindent, ezt sem lehet félvállról venni – mondja, majd elmeséli, hogy a Covid-járvány idején élték át az egyik legszebb húsvétjukat:

– Amikor a járvány miatt becsukták a templomainkat, akkor nem ünnepelhettük meg közösségben a húsvétot. Be voltunk zárva a négy fal közé, viszont körbeültük az asztalt és együtt imádkoztunk, énekeltünk, felolvastunk az éppen aznapra szánt szentírási részleteket. Ezekről beszéltem egy kicsit a családnak és itthon éltük meg a húsvéti együttlétet. Azt hiszem, nagyon meghitt dolog volt mindannyiunk számára. Nekem külön tetszett, hogy a gyerekek is szerették volna kivenni a részüket ebből az egészből. Viki és Noémi felolvastak, Vivien segített az éneklésben, sőt a gitározásban is – meséli büszkén, majd arról is beszél, hogy a húsvétnak melyik pillanata a legfontosabb neki: – Ha a liturgiát nézzük, nekem talán a húsvéti szertartásoknál az egyik legszebb a nagyszombat esti virrasztáskor a húsvéti gyertya bevitele és az utána következő húsvéti örömének, az Exsultet. Az ének nagyon szépen összefoglalja a megváltás történetét és mindig nagyon szép élmény, amikor a templomban még nincs kivilágítás, hanem a húsvéti gyertya mellett a hívek sok-sok kis gyertyája adja a világosságot. Az örömének éneklése közben mindig meghatódok. Hogy ilyenkor elénekelhetem, ez számomra egy ajándék, nem csupán szolgálat.

Azt kérdezem tőle, mint diakónustól, mi lehet a húsvét üzenete, hogyan jelenik meg a mai ember életében?

– Az ember a nagy rohanásban nem fordít a húsvétra olyan fajta figyelmet, mint amilyet kellene. A húsvét tulajdonképpen a legnagyobb szeretetről szól, amit az ember kaphatott. Jézus megváltott minket és ez számára nem egy elvégzendő feladat volt, hanem nagy szeretetének a jele. Ennek a szeretetnek a példáját kellene valahogy az életünk részévé tenni. Nem hiába kérte az utolsó vacsorán a mennyei Atyát, hogy egyek legyünk őbenne, ahogy ő és az Atya egyek, nem hiába mondta a tanítványainak, hogy úgy szeressék egymást, ahogy ő szerette őket. A szeretetnek ezt az önzetlen és önfeláldozó példáját kellene saját életünk részévé tenni. Eluralkodott körülöttünk a teljesítmény-orientáltság. Megteszek valamit, mert meg muszáj tennem, megteszek valamit, hogy fölnézzenek rám, megteszek valamit, hogy elismerésben részesítsenek. Viszont amit teszünk, azt szeretetből kellene tennünk. Ez kellene, hogy legyen az elsődleges mozgatórugó. Ezt mindannyiunknak tanulnunk kell, egész életünkön át, Jézusnak ezt a példáját kellene követnünk. Máté evangéliumában szerepel az, amikor szétválasztja az igazakat a bűnösöktől, hogy mi a mérce: amit eggyel tettetek a legkisebbek közül, velem tettétek, illetve, amit eggyel nem tettetek a legkisebbek közül, velem nem tettétek. Húsvét is azt üzeni nekünk, hogy önzetlenül kell tenni a jót, önzetlenül kell segíteni a másikon, és, hogy ez akármennyire is jelentéktelennek tűnik a mindennapokban, elnyeri majd jutalmát, ha nem ebben a földi életben, akkor az örök életben. Lehet, hogy valaki csak annyit tud tenni, hogy egy pohár vizet ad a másiknak, de ha ezt Jézus nevében teszi, akkor jutalma lesz. Persze a felgyorsult világ pont ezekről az értékekről vonja el a figyelmünket. Viszont a mindennapok apró jótettei és apró csodái visznek minket előre – mondja Robi meggyőződéssel.

Az olyan nagy ünnepekkor, mint a karácsony és a húsvét, mindig megtelnek a templomok, vagyis olyanok is betérnek, akik egyébként nem szoktak. A diakónus szerint ilyenkor valami belső hang vonzza őket oda.

– Az ember a természeténél fogva nyitott a transzcendensre, a természetfelettire, és lelke mélyén vágyik Istenre, függetlenül attól, hogy ezt hajlandó-e bevallani, vagy sem, akár saját magának is. Valahogy vágyunk Isten szeretetére akkor is, ha ezt nem ismerjük be, hiszen már létünknél fogva van bennünk valami az isteniből, mivel képmásai vagyunk. Talán éppen ezek a nagyobb ünnepek, amelyek fokozottabban a megváltásról, Isten szeretetének a megnyilvánulásairól szólnak, adnak egy sugallatot ahhoz, hogy az ember jobban keresse ezt a kapcsolatot – vélekedik Robi.

– Nemcsak az ünnepek, hanem az emberi élet fordulópontjai is befogadóbbá tesznek valakit. Amikor minden jól megy, akkor sodor magával az élet, ha viszont történik valami rendkívüli, egy haláleset, egy születés, ami sokkal jobban megnyitja az ember lelkét, akkor befogadóbb. Akkor megáll és találkozhat az Istennel – teszi hozzá Tina, majd elmeséli, hogy nemcsak odahaza készülnek a húsvétra, hanem a munkahelyén, a Kéz a Kézben civil szervezetben is, ahol a fogyatékos fiatalok mindennapjait teszik szebbé.

– Hetekkel húsvét előtt megkezdődik a felkészülés ott is, és nagy segítség, hogy nem kell elmennem gyónóbúcsúra, mert Nagy József atya minden évben eljön bennünket meggyóntatni oda, és ez nagycsaládos anyukaként igazi segítség nekem. Tehát már a munkahelyen elkezdődik az előkészület azzal is, hogy húsvéti dekorációkat készítünk, hogy meggyónhatunk, hogy keresztutat imádkozunk, imaórákat tartunk. Itthon a családban a gyerekek is elvégzik a húsvéti gyónást, Noémi lányunk énekel a Jézus Szentséges Szíve templom énekkarában, úgyhogy ők is idejében elkezdik a felkészülést. Az olyan hagyományos húsvéti előkészületek, mint a tojásfestés, az utolsó pillanatokra maradnak, amikor már nem kell bemenni dolgozni. A misére eljutás aztán megint szervezést igényel, hiszen egyszerre nem mehetünk mindannyian, mindig kell, hogy legyen itthon valaki idősebb Sonjával. Robi mindegyik szertartáson ott van, mi pedig beosztjuk. Szerencsére időpontban és helyszínben is bőven van választék. A szentmise után, ha csak lehet, nálunk ebédel az egész család, hogy együtt éljük át az ünnepet. A közös étkezések azok az alkalmak, amikor az étkezés előtti imával még inkább hálát adunk az Istennek nemcsak azért, hogy megvan a mindennapi betevőnk, hanem azért is, hogy együtt lehetünk. Ha mindenki eljön az ünnepi ebédre, még a szobában is meg kell terítenünk, annyian vagyunk – meséli Tina.

A HIT BENNÜNK VAN

Ami a diakónusi szolgálatot illeti, Robi az ősz óta a Zentai Gimnázium hitoktatója is, és ez egy egészen új kihívás számára, mert korábban sem középiskolában, sem általános iskolában nem tanított még.

– Nagyon izgalmas dolog az, hogy hogyan lehet őket megszólítani Isten számára ebben a sok mindent átértékelő, olykor lázadó korszakukban. Már azzal, hogy hittant választottak a polgári nevelés helyett, szerintem van bennük egyfajta nyitottság. A hit lehet, hogy ott bujkál valahol, csak még burkolt, vagy definiálatlan, vagy sok a kérdés, lehet benne kamaszkori lázadás is, amitől az nem tud kibontakozni. A középiskolás éveikben a fiatalok erősen meg akarnak felelni a csordaszellemnek, és éppen ezért talán „gáz” lehet, ha valaki olyan kijelentést tesz, hogy fontos neki a hite, de annak alapján, amilyen kérdéseket kapok tőlük akár nyíltan az órán, akár névtelenül, úgy látom, hogy érdeklődők. Nem lehet minden kérdésre olyan választ adni, ami nekik biztosan tetszik, viszont igyekszem Isten szeretetét kommunikálni feléjük. Nem azt a szeretetet, ami „haverkodós”, hanem azt, amely elfogad, ugyanakkor ki is mondja megfelelő módon, min kellene csiszolni – szögezi le a diakónus.

Nyitókép: Együtt az Ivković család