„Tudják, Napóleonnak hatalmas seregre volt szüksége ahhoz, hogy meghódítsa a világot. Nem sikerült neki. Hitler hatalmas, jól fölszerelt sereget indított, hogy meghódítsa a világot. Nem sikerült neki. De látják ezt a fiatalasszonyt? Ő a mosolyával meghódítja a világot.” Tóth Antal zenetanár, az Újvidéki Rádió kórusának karmestere mondta ezt évtizedekkel ezelőtt Pintér Verának, aki háromnegyed évszázadon át szívből énekelt. Meg szerettük volna ismerni a nőt, aki ezen gondolatokat ihlette, és aki 94 évvel később is ugyanabban a városban él, ahol született: Újvidéken.
– A Limánon születtem, most már fel sem lehet ismerni azt a vidéket, annyira átépült – meséli. Vera néni anyja ápolónő volt, édesapját nagyon korán elveszítette. Se nagyszülei, se rokonai nem voltak: – Református vagyok, édesanyám beajánlott a feketicsi Ágoston püspök által alapított intézetbe. Ott nevelkedtem, ha nem is apácaként, de szigorú rendben. Csak jóra tanítottak bennünket, megtanultam a rendet – meséli.
Később majdnem újságíró lett, de mivel magyar gimnáziumot végzett el, nem ismerte eléggé a szerb nyelvet ehhez. Édesanyja megismerkedett egy bank hivatalnoknőjével, és Vera néni – hogy, hogy nem – a bankban találta magát munkaviszonyban. Egész életét, munkaéveit ott töltötte. Előbb nemzeti banknak, később társadalmi könyvviteli szolgálatnak hívták. A pénzügyi szektoron belüli pályafutásával párhuzamosan amatőr énekes volt mindig, immár háromnegyed évszázada énekel magyar nótát, és mindig tagja volt valamilyen kultúregyesületnek. Operettekben, színielőadásokban lépett fel, főleg Újvidéken. Szívből énekelt mindig.
Ha az embernek baja van, hallgasson zenét! Segít – ajánlja Vera néni. Példaképei is vannak, például Vitkayné Kovács Vera, akinek a gyönyörű hangja mellett gyönyörű, nagy szíve is van: – Jóakarattal van az emberek iránt, nagyon sokat tanultam tőle.
Az elején említett gondolatok akkor hangzottak el a legendásan pedáns és pontos Tóth Antal szájából, amikor Pintér Vera még kétgyermekes fiatalasszonyként, számtalan kötelezettsége közepette késve érkezett a próbára, félve bemosolygott a résnyire nyitott ajtón, és beszólt: elnézést, késtem.„Megtapasztaltam az életem során, hogy ez tényleg így van” – utalt az első karmestere világhódító mosolyát méltató szavaira Pintér Vera két évtizeddel ezelőtt, amikor kolléganőnkkel beszélgetett. A korát akkor és még most is meghazudtoló hölgynek már a puszta megjelenésében is van valami, amit az ember talán tökéletes harmóniaként fogalmazhatna meg. Ez nem változott az évtizedek során, a mai napig megőrizte.
– Jól megvagyok az emberekkel, soha életemben nem vesztem össze senkivel. Pedig szinte csak nőkkel dolgoztam. A rosszindulatról egyszerűen nem veszek tudomást. Ha érzékelem is, nem tudatom ezt. Egyszerűen szeretem az embereket, de megválogatom a barátaimat – meséli Pintér Vera önmagáról: – Mindig nagyon szerettem énekelni. A közönség, úgy látszik, megérzi, ha az ember szívből énekel. A nótázást édesanyámtól és a bátyjaitól tanultam. Jó hangú emberek voltak, szerették a magyar nótát, így azt a családból vittem magammal. És énekeltem, amikor csak alkalom nyílt rá. Alkalom pedig volt bőven. A belvárosi József Attila Kultúrkörben kezdtem annak idején, magyar nótán kívül énekeltem operettet is, népszínműveket adtunk elő, majd amikor megalakult a rádió, Hirschler bácsi csapatostul átvitt bennünket oda. Akkor még élőben mentek az adások, én pedig nem hiányozhattam a munkahelyemről. Eszembe se jutott az, hogy hivatásom lehetne az éneklés. Mert ahhoz a szeretetnél jóval több kell – mesélte.
A belvárosi kultúrkörben eltöltött idő életre szóló hatással volt rá. Olyan emberekkel találkozott és kötött barátságot ott, mint amilyen Gál László, Majtényi Mihály, Sulhóf József és Fehér Ferenc volt. Irodalmi esteket tartottak Vajdaság-szerte, és hogy zenével elegyítsék a műsort, Sefcsics Micivel, a szabadkai színház színésznőjével ketten velük tartottak.
– Szép emlékeim maradtak abból az időből, jól éreztem magam ezeknek az embereknek a társaságában. Később esküvői komám lett Gál László és Majtényi is – emlékezik vissza Vera néni.
Miután megszűnt a József Attila Kultúrkör, Pintér Verát a „Petőfibe” vitte amatőr karriere. A fotón jó barátnője, Bába Lúcia társaságában látjuk az újvidéki Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesület fennállásának 75. éve alkalmából megrendezett ünnepségen, 2007 júniusában.
A József Attila Kultúrkör megszűnése után a Petőfi Sándor Művelődési Egyesületben folytatta, de énekelt a rádió kórusában, később a Svetozar Marković és az Isidor Bajić énekkarban is. Az énekkarok fellépései után általában szórakoztató fellépések következtek, ilyenkor magyar nótát énekelt, Szarajevóban, Szkopjéban, Vrnjačka Banján… mindenütt szívesen fogadták.
Banktisztviselő, amatőr énekes, de még hegymászó is volt. A zene mellett nagyon szerette a természetet is, rengeteget utazott, a Kompas ügynökség külmunkatársaként Ausztrálián kívül mindegyik lakott kontinensen megfordult.
– Bejártam Jugoszlávia hegységeit, a Kárpátokat, Tátra-Mátra-Fátrát… mindent – emlékszik vissza nevetve. Távolkeleti útjai közül Indonéziát említette, ahol kétszer is járt.
Aztán jöttek a gyerekek, két lány, és némi szünet, majd következett – Vera néni szavaival élve – egy „aranyos négyes”: Papp Imre, a rádió újságírója, aki a vendégszerepléseket szervezte és a műsorokat vezette, Gyapjas János színész, Lévai Ferenc táncdalénekes és Pintér Vera magyarnóta-énekes. Ők négyen bejárták Vajdaságot, főleg a Tisza vidékét, sok-sok szeretettel gazdagítva.
– Az egyedüllét nem nekem való. 13 éve lakok ebben az idősek otthonában, amióta megözvegyültem. Nem nagyon ismerem a többieket, de megvan a magam társasága. Minden reggel nálam kávézunk, itt találkozunk mi 4-en, 5-en. Elmegyünk a közeli étterembe, értekezünk, barátkozunk. Azért jöttem az otthonba, mert nem akartam a lakásomban egyedül maradni. Itt, az otthonban nincs semmire gondom, nem kell bevásárolni, van orvosunk, nem kell várni beutalókra. Volt kis tűzhelyem is, de az már nincs, a tűzveszély miatt. Itt igen feledékeny emberek laknak, beleértve engem is. Semmi gondom nincs. Azonban sok minden megváltozott itt az elmúlt években, korábban sokkal fejlettebb volt a kultúrélet az otthonban.
Régebben jöttek ide vendégszerepelni művészek, társaságok, élő zene is volt, ünnepeltük a születésnapokat, karácsonyokat… Sokkal jobb volt olyan tekintetben, hogy a kultúra terén sokkal erősebb volt a kapcsolat a „külvilággal”. Ez sajnos megszűnt, azt hiszem, a szervezésből kifolyólag. Az új lakóknak, úgy látszik, nincs igényük ilyesmire, akinek ez kötelessége lenne, az pedig nem fordít megfelelő figyelmet erre – utalt arra Vera néni, hogy hiányzik neki a kultúréletben betöltött szerepe.
Vera néni legalább másfél kilométert gyalogol naponta, de gyakran többet is. A Strand bejáratától néha elsétál a Péterváradi hídig meg vissza, a kocogóösvényen. Leginkább naplementekor: a szeme érzékeny a napfényre, úgyhogy amikor visszafelé jön, addigra a nap már lebukik a sétány mögött, így nem aggat – mondta.
– Nem mondtam le semmiről, de mindig mindenben mértékletes voltam. A társaság kedvéért rá-rágyújtottam, voltak olyan barátnőim, akik nem akarták elszívni a cigarettát nélkülem. Dohányos nem voltam sose – válaszol az elcsépelt, „mi a hosszú élet titka?” kérdésre magabiztosan Vera néni. Amikor álmos, lefekszik. Amikor éhes, eszik, de ügyel arra, hogy ne terhelje túl a gyomrát. Mindent megeszik, egészséges a gyomra, csak nem sokat. Követi a természetét, az igényeit, azok vezetik az életen keresztül.
– A hegymászás volt az elixírem. A jó társaság, a friss levegő, a sok mozgás. Nem tudtam, mi a fejfájás, a magas vérnyomás. Az orvosok belőlem nem éltek jól – vallja.
Vera néni soha senkivel nem veszett össze, nem volt haragosa, legalábbis nem tudott róla. Ha csak tehette, segített másokon.
– Volt egy tanító nénim, aki az emlékkönyvembe beleírta, hogy mi a jó élet titka: „Az emberekben nézd csak a jóságot, mert a hibáikon úgysem tudsz segíteni. A pici jóságukért pedig légy nagyon hálás. Meglátod, így fogsz az életben boldogulni.” Én eszerint éltem.
Isten éltesse sokáig, Vera néni!
Nyitókép: Pintér Vera 1931. január 9-én született, unokái és dédunokái fotóit az ágya mellett őrzi
