Az Európai Színházak Éjszakáján (European Theatre Night) egy monodrámát láthatott az Újvidéki Színház közönsége, mégpedig Hajdú Tamásnak , az újvidéki Színművészeti Akadémia végzős növendékének a vizsgaelőadását. A már említett gyér látogatottság jegyében lezajlott Színházak Éjszakáján az Újvidéki Színház kisterme teljesen megtelt, Hajdú Tamás pedig Alina Nelega kortárs romániai szerző Rudolf Heß tízparancsolata című monodrámáját adta elő.
Rudolf Heß náci politikus, Adolf Hitler helyettese, majd a német vereséget követő nürnbergi bíróság által életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélt, brit hadifogolyból lett spandaui rab megér egy misét. A darab lokális-regionális érdekessége számomra az, hogy többé-kevésbé egyazon időpontban olvastam el a Szerb Haladó Párt programjának egyik passzusát, amelyben az áll, hogy (ideológusuk után szabadon): „Az információk alapján egy genetikai adatbázist hoznánk létre, amely a genetikai potenciálról, a különféle fejlődési hajlamokról és az örökölhető rendellenességekről tartalmazna adatokat. Ezzel le tudnánk csökkenteni az örökölhető rendellenességekkel születő gyermekek számát, ami a társadalomnak anyagi megtakarítást jelentene. […] Ez a program a mára már szokásosnak számító rendellenességekre terjedne ki, olyanokra, mint az érrendszeri megbetegedésekre, elhízásra, alkoholizmusra vagy a szellemi fogyatékosságra való hajlam, ezeket időben tudnánk észlelni […], a betegség megjelenését ezáltal késleltetni tudnánk, vagy teljesen elejét tudnánk venni.” Akit az adott problematika behatóbban érdekel, az a Szerb Haladó Párt Fehér könyvének, Genetikai tanácsadás (sic.) alcímmel jelölt részénél, a 112. oldalon bővebben olvashat. Kiegészítésül csak annyi, hogy Hartheimi Eutanáziaközpont kimutatásaiban büszkén hivatkoztak például arra, hogy az 1940/41. költségvetési évben 70 273 elgázosítás segítségével – ők ezt fertőtlenítésnek (!!!) nevezték – összesen 141 775 573,80 Reichsmark birodalmi megtakarításra tettek szert, de olyan adatok is vannak, mely szerint egy fogyatékkal élő az államnak napi 5,5 Reichsmarkba került, ez pedig évi szinten annyit tesz ki, hogy évente akár 70 000 lakóházat is építhetnének. Ijesztő párhuzamok, nem?
A Rudolf Heß tízparancsolata című monodráma a tízparancsolat prizmáján keresztül vet pillantást egy olyan életre, amely csaknem fél évszázadon át egy kamerákkal megfigyelt börtöncellában zajlott, amely az államapparátus szekundánsi egyenruhájából egy koszos-rongyos rabruhába vedlett át, és egy gazdag kalmárcsalád alexandriai asztalától a börtönkoszt spenótjára és fasírtjára kellett átszoknia. A tízparancsolat csak az elbeszélés ürügyeként szolgál, kiindulópontul a tíz szubjektív értelmezésből eredő narratívának, amelyek hol erős fókuszban tartják a vallomásosságra alapuló, ezáltal egyre szűkülő életrajzi vázat, hol eltávolodnak tőle, és az imagináció, a távoli eszményképek, a magányos őrület, a kényszerű remetelétnek a téboly határát súroló elragadtatásának irányába tolódik el. A tízparancsolat keretére ráfeszített monológ az életrajziság mankójának használatával és a szubjektív múltértelmezés általi legitimáció vágyával bontja le a börtönfalakat, és lép át a képzeletbe. Rudolf Heß legnagyobb büntetése, hogy életben van, hogy életben hagyták – és hogy ezt az életet már önmagával sem képes megosztani.
Hajdú Tamás elhitette velem, hogy ő Rudolf Heß, annak ellenére, hogy előttünk egy huszonéves és nem egy 93 éves aggastyán bizonygatta igazát. A fiatal színész jól ki tudta hegyezni azt, hogy nem egy őrültről volt szó, hogy nem egy csoportos tartós elmezavar vezényelt a haláltáborokban, de azt is, hogy Rudolf Heß nem bánt meg semmit – sőt mi több, ezt a kereszténység leginkább lecsupaszított normarendszerének instrumentalizálásával, a tízparancsolattal bizonyítani is tudja. Félnünk, rettegnünk kell a Heßektől, az egyetlen reményünk pedig az, hogy a tanok, amelyek a Heßeket táplálták, mára már avítt, dohos, nevetséges szövegek kazaljai, amelyek a fajelmélettel, az osztálytudattal, a fehér felsőbbrendűséggel és a munkásmozgalommal együtt a történelem törmelékdombjára kerültek.
Az indulatokban, dühkitörésekben, ármányos visszaemlékezésekben dúskáló darab vakmerően kontextualizál mindent mindennel, és a végeredmény mindig ugyanaz: az ártatlanság, hiszen mindig készenlétben áll az a bizonyos szemszög, amely a tettet a magasabb cél elérése érdekében szentesíteni tudja. Hajdú Tamás Rudolf Heße egy magabiztos, lelkiismeretéhez semmiféle kétséget nem fűző, fél évszázad leforgása alatt elvein mit sem módosító, nemzeti-faji felsőbbrendűségében megrendíthetetlen emberként lép elénk. Ijesztő még kimondani is, Hajdú Tamás viszont el is játssza nekünk. Eljátssza Rudolf Heßt, az önnön korába beágyazottat, aki nem bánt meg semmit, és tiszta lelkiismerettel kötötte fel magát – ebben az esetben ez főbelövéssel cserélődik fel, ami egyébként problémás lenne, hiszen hol tehet a börtönben egy fegyenc fegyverre szert, de mindegy... Az öngyilkosság itt az egész darab folyamán előszeretettel használt kechupos flakonnal történik, amely a gyilkos eszköznek egy metaforikus hasonulás által ad dramaturgiai legitimitást. A kechup így legvégül egy amerikai szimbólumból a milliók vére, a KZ-k vére, az Európát megtermékenyítő ondó vagy az írószerszám után a halántékról elcsöppenő saját vérré lesz. A történelmi hitelesség okán én megmaradtam volna az akasztás mellett, de attól elvonatkoztatva ez is egy kitűnő megoldás.
A szín üres, nem terhelte a közönséget sem díszlettel, sem jelmezzel. A tér egyedülálló tárgya maga Rudolf Heß és azok a kartondobozok, amelyekből szék is, szárnyak is, fal is, hajórakomány – de végső soron doboz is lehet. A börtöncella üres terében pedig az utolsó spandaui fegyenc, az utolsó náci egy reality show-t rendez nekünk, hiszen évek óta már csak hathavonta látogatja valaki, és az újrahasznosítandó videokazetták szúrópróbaszerű mustrája után törli az egészet. Most viszont valami nagyra készül, hiszen ez a nap más lesz, mint a többi, és valóban: számára hatalmas változás következik be – szűkebb/tágabb környezete számára pedig csak az, hogy végleg bezárják a börtönt. A darab egyetlen helyszín egyetlen napjának egyetlen cselekedetét tartalmazza egyetlen szereplővel, aki az elmúlt fél évszázadot azzal töltötte, hogy elveiben semmiféle meghasonlás ne következzen be, és hogy megmaradjon abban a szélsőségesen modernista kánonban, amelyet a börtönbe zárását megelőző kor kialakított. A posztdramatikus színház ezt ebben az esetben a mikrotörténeti-minimalista narrativitás által teszi lehetővé. Rudolf Heß autonóm egyéniségként, egyedi szubjektumként, kortársai közül senkivel közösséget nem vállaló monádként jelenik meg, Hajdú Tamás pedig ki tudja domborítani azt az önnön múltba, önnön azonosulási csomópontjaiba kapaszkodó egyént, amely ezt a terhet már nem tudja elviselni, és ezért önkezével vet véget életének. A mű lényegében egy előre eltervelt monológ, amely a gyónás, a vallomás és a védőbeszéd kereszttüzében buggyan a premordialitás felszínére. Rudolf Heßnek nincs mitől tartania, ezért elmond, felvállal mindent – minden különösebb fenntartás nélkül. Jelen értelmezés pedig nagy figyelmet szentel ennek, hiszen Rudolf Heß is a kor gyermeke volt, és Hajdú Tamás pontosan ezt ragadta meg.
