Teatr Novoga Fronta: Dias de Las Noches, rendező: Irina Andreeva és Ales Janak
„Az 1974-ben Buenos Airesben játszódó történetben két bevándorló színész nehezen birkózik meg a gondolattal, hogy soha többé nem térhetnek vissza szülővárosukba, Leningrádba. Éppen legújabb darabjuk színpadra állításán dolgoznak, amikor egy nyomasztóan forró éjszaka puccs tör ki az utcákon, a plafonról izzadságcseppek hullnak alá és az öltözőben megszólal egy telefon. Innentől elszabadul a pokol, de a show-nak folytatódnia kell.” Ez a Dias de Las Noches hivatalos története. Azért mondom, hogy hivatalos, mert aki nézi, az nem biztos, hogy érzékeli például azt, hogy ez a hetvenes évek Argentínájában játszódik. Ahogy azt sem, hogy egy puccs elől kell menekülnie a két bohócnak. Ami viszont mindenki számára az első pillanattól egyértelmű, hogy nagyon jó színházi produkcióba csöppentünk bele.
Irina Andreeva, Ales Janak, Thomas Proksch és Martin Cyprich játéka az első pillanattól az utolsóig összeszedett és elbűvölő. A bohócok kétségbeesését, sorsuk bizonytalanságát úgy adják elő, hogy a pillanatokkal azelőtt még kacagó nézőnek arcára fagy a vigyor. Úgy lépnek át egyik szerepből a másikba, hogy nincs törés, nincs kihagyás, és mégis azonnal tudjuk, hogy itt már egy teljesen más alakról van szó. A gumikrokodillal és wc-pumpával játszó „hülyegyerek” labdázásának motívuma még taps közben is újabb nevetésrohamot szül.
Mindezek mellett az idei fesztiválon a prágai társulatnak köszönhetjük a legtöbbet. A menetrendszerű vastapsba belefáradt néző már nem is gondolkodik azon, hogy minek is veri össze ütemesen a tenyerét, csak teszi azt, amit a tömeg (nem arctalan tömeg, mert a körülbelül 150 fős törzsközönség tagjai ismerik egymást). Ezért nagyon megható, amikor az előadás utáni automatikusan feldördülő tapsban van némi változatosság. Jelen esetben az, hogy a Teatr Novoga Fronta kétnapi produkcióját a közönség állótapssal jutalmazta. Ezek azok a pillanatok, amelyek nagyszerűvé tesznek egy színházi találkozót, egy nemzetközi fesztivált. A taps ugyanis nem az előadó nevének, hanem az előadásnak kell, hogy szóljon. Azt az érzelmi reakciót kell, hogy kifejezze, amelyet a látott előadás kiváltott. Azt a hálát, amelyet a néző érez azért, mert egy csodában lehetett része. A Dias de Las Noches utáni állótaps valóban ennek szólt.
KISZÁMOLT SZERELEM
Akhe Mérnöki Színház: Mr Carmen, rendező: Yana Tumina
Mielőtt még az előadásra beülnék, mielőtt eszembe jutna azon gondolkodni, hogy Carmenből hogyan lesz miszter, megütközöm azon, hogy „mérnöki színház”. Mitől mérnöki egy színház? Az Akhét láttam már Szegeden, de akkor ez a mérnökiség nem tűnt fel. Lehet, hogy nincs is jelentősége, nyugtatom magam.
Aztán néhány ládából és táskából zsinórok és csigák kerülnek elő. Néhány pillanat alatt egy vonallal határozottan kijelölt, azaz határral rendelkező ring jön létre. A kifeszített kötél a csigák forgásának köszönhetően állandó mozgásban van. Így a kötélre helyezett két figura is állandó mozgásban van. Távolságuk egymástól határozott, nem nő, és nem csökken. A gyertya meghatározott időnként eléget egy cérnaszálat, aminek köszönhetően újabbnál újabb alakok jelennek meg a díszleten. Mindez pontosan annyi ideig tart, amíg az üres színpadot berendezik. Szóval, mérnöki a precizitás.
Van aztán ez a Mr Carmen kérdés, ami fölött el lehetne suhanni, mert a gender-tanulmányok megszületésével létrejött a nemek semmibevétele is. Végül is, miért ne lehetne Carmen férfi? Akkor is, ha van egy Joséja, aki szintén férfi? Na, és? De ez az előadás nem ilyen. Nem erről szól. Pontosabban nem így szól a szerelemről. Van egy Carmen-eszme és egy José-eszme, akik szerelme soha nem teljesedhet be. Ahogy a bábok a kötélen nem érhetik utol egymást, úgy Carmen és José sem találkozhat soha. Akkor sem, ha felírják a nevüket (vagy egymásét) festékszóróval, cukorral, sóval, tintával, tejszínhabbal, söprűvel, füsttel, parázzsal..
Carmen és José soha nem találkozik, soha nem is találkozhat. Az előadás végén, amikor elindulnak egymás felé, azt hihetjük, szerelmük most beteljesül. Aztán rájövünk, hogy még ha egymás felé is tartottak, csak elmennek egymás mellett. Mert a nagy szerelmeknek is szükségük van egy tökéletes pillanatra, amikor az egész univerzum összefog azért, hogy ketten egymásra találhassanak. És összefoghat azért is, hogy mindez ne történjen meg.
Maksim Isaev és Pavel Semchenko, ez a két szakállas férfi úgy rajzolja elénk a történetet, hogy annak minden technikai mozzanatát látjuk, pontosan tudjuk, hogy mi miért van, a tökéletesen kiszámított eszközhasználat és mozdulatsor azonban ahelyett, hogy kiábrándítana, csak még jobban bevonz. Mérnöki színházat mindenkinek!
MESEELŐADÁS PRÁGÁBÓL
Teatr Novoga Fronta: Dotex, rendező: Irina Andreeva
Minden fesztiválnak szüksége van legalább egy olyan előadásra, amely elvarázsolja a nézőket, a szó (szinte) legszorosabb értelmében. Az idei Desiré-fesztiválon ez a tiszt a Teatr Novoga Frontának jutott. Dotex című előadásuk ugyanis nemcsak egyszerűen ámulatba ejtette a (sajnos) nem túl népes közönséget – amely számára megszűnt tér és idő –, hanem olyan magasra is helyezte a lécet a többi előadás számára, hogy sokan meg sem tudták azt ugrani.
Elemeire bontom ezt a képzavart. A Dotex egyszerre nyújtja azt, amire a tánc- és mozgásszínház, a börleszk és a mesejáték általában csak külön-külön képes. A színészek játéka, mozgása és jelmeze, valamint az a néhány kellék, amit használnak, előhívják a nézőben rejtező gyermeki ént. Azt a rajongást, azt a csillogó szempárt, azt a várakozást, amit a kisgyerek érez egy-egy bábelőadás alkalmával, vagy ajándékbontáskor. A színészek hóemberes játéka közben eszünkbe jut minden gyerekkori tél, minden hóemberépítés, minden hógolyócsata, minden angyalkázás. A szerelmes párt, amelynek boldogsága soha nem teljesedhet be, mindannyian megsiratjuk. És egyszerre ocsúdunk fel álmunkból, amikor rájövünk, máris vége a produkciónak, pedig csak most kezdődött.
Az internetes információk szerint a társulat munkássága az utcaszínháztól a klasszikus darabokig terjed, és nem mellőzi az improvizációt sem. Mindennek a szabadkai közönség is tanúja lehetett, a mellettem ülő meg is lepődött, amikor mintegy bevonva őt is az előadásba, székként használta térdeit az egyik szereplő.
Volt itt tehát a cirkuszi elemektől kezdve a megható jelenetekig minden. A legjobban az fájt, hogy ez a gyönyörű, és valóban meseszerű előadás ilyen rövid ideig tartott. Habár, azt mondják, minden a legjobb résznél kell abbahagyni.
ERKÖLCSI FERTŐ
Niši Nemzeti Színház: A gyászoló család, rendező: Urbán András
Ha nem is megdöbbentő, de mindenképpen meglepő a Niši Nemzeti Színház előadása a Desirén. Nem azért, mert a nišieknek nincs itt helyük (tavaly is itt voltak, jó előadást hoztak), nem is azért, mert Urbán András rendezte az előadást (a Dogs and Drugsot is ő rendezte, meg az egész fesztivált is, nyilván helye van), sokkal inkább azért, mert ehhez a fesztiválhoz Branislav Nušić darabja túl hagyományos.
Akkor is túl „klasszikus” ez az előadás a Desiré-fesztiválra, ha Urbán András aktualizálta a cselekményt és felnagyította a karakterek hibáit. Az üres színpadon szinte folyamatosan jelenlévő 12 szereplő az állandó zsúfoltság és fuldoklás érzetét kelti. Gyászolni jöttek össze, hiszen meghalt egy rokonuk, de még ekkor sem tudnak szabadulni kicsinyes és gonosz énjüktől, még ekkor is az önös érdekek állnak a középpontban. A helyzet pedig csak romlik, amikor megtudják: még negyven napot kell várniuk törvényes jussukra.
Az előadás a sötétségről szól: a lelki, a szellemi és a fizikai sötétségről. Az egymás ellen ágáló rokonok kihívják maguk ellen a sorsot, elkerülhetetlen a tragikus vég.
Az előadás keltette bizonytalanság az, ami leginkább tetszik A gyászoló családban. Az, hogy nem tudom, szándékos-e a színészek oly gyakori rikácsolása vagy a sok ripacskodás. Az, hogy nem tudom, néhány elkapott szemforgatás és sóhaj a karakterből jön-e, vagy abból, hogy a színész kínosnak érzi, illetve halálra unja a szerepét. Ahogy azt sem tudom eldönteni, hogy a habfürdőző felvonásra azért volt-e szükség, hogy a színészek félpucér testét mindenképp lássa a közönség, vagy egyszerűen csak ez tűnt a legtermészetesebbnek vagy legtermészetellenesebbnek ahhoz a részhez.
A gyászoló család (annak ellenére, hogy stílusában nem teljesen illik a DSC-be) megállta a helyét a szabadkai színpadon. A megszokottól eltérő Urbán-rendezés pedig, láthatólag, elnyerte a nemzetközi közönség tetszését.
KLISÉ KLISÉ HÁTÁN
Pintér Béla és Társulata: Szutyok, rendező: Pintér Béla
Ha az a kérdés, hogy sztereotipizál és leegyszerűsít-e Pintér Béla rendezése, akkor azt hiszem, mindenki számára egyértelmű a válasz. Ha viszont az a kérdés, hogy a Szutyok sablonos szereplőivel pontosan mi is a célja a rendezőnek, akkor már nem annyira egyszerű válaszolni.
Néhány mondatban összefoglalva a Szutyok arról szól, hogy a középkorú házaspárnak későn jutott eszébe gyereket vállalni, ezért saját helyett kénytelen beérni egy árvaházból szerzett csecsemővel. Arra azonban két évet kell várni. Hogy addig se legyenek egyedül, (véletlenül) örökbe fogadnak két kamaszt. Sejthetően, ebből semmi jó nem származik majd. A vidéki településen nem fogadják kitörő örömmel a két, prostinak kinéző lányt, főleg hogy az egyikük cigány is. Mit is várhatnánk egy olyan falutól, ahol mindenki ismer mindenkit, és mindenki csak látszólag törődik a másikkal? Már éppen elcsitulnak a kedélyek, amikor a cigánylányt lopáson érik. Azt azonban, hogy megbocsátanak neki, a másik, egyébként is problémásabb lány, nem tudja elviselni. Eltűnik a faluból, hogy később árpádsávos zászlóval a nyakában, gárdistaként térjen vissza. Az már csak hab a tortán, hogy közben az örökbefogadó apuka teherbe ejtette a cigánylányt. Szóval, van itt a szextől kezdve a rasszizmuson át a gyilkosságig minden.
Pintér Béláék komikus-ironikus-tragikus története azt az érzetet kelti, hogy a kemény valóságot mutatja be, és szembesíti a nézőt a társadalmi tabukkal, a végén mégsem azt érezzük, hogy amit láttunk az az igazság. Látunk egy tipikus falusi házaspárt, látjuk a tipikus árvaházban felnőtt gyerekek tipikus viselkedését, látjuk a tipikus cigánylányt, aki lop és hazudik, és látjuk a tipikus szélsőjobbost, aki gyűlöli az egész világot, de legjobban a cigányokat és a zsidókat. Ilyen típusokból és sztereotípiákból áll ma Magyarország? Nos, ha nem is pont ilyenekből, de ezekhez nagyon hasonlónkból. És annak ellenére, hogy a Szutyok egyszerre túl sok és túl kevés, Pintér Béla (más rendezéseihez hasonlóan) most is megtalálta a legjobb közeget arra, hogy célba juttassa mondanivalóját.
A TÁNC OKA ÉS CÉLJA
Min Tanaka: Solo Dance (Lajkó Félix közreműködésével)
Min Tanaka többször is azt nyilatkozta, azért nem szereti az előre megtervezett koreográfiát, mert az már nem őszinte, nem igaz, hiszen ha előre megmondja valaki, hogy mit kell csinálni, akkor elveszik a pillanat varázsa. A japán táncművész azt is mondta, hogy mindig az adott hely, a hangulat, a közönség hatására dönt az aktuális mozdulatok, mozdulatsorok mellett. Ezért is kedveli Lajkó Félix zenéjét, mert ő ugyanígy gondolkodik a zenéről. Ez szép. Vezessünk le ebből valamit. Ha Min Tanaka előadását az adott pillanatban kiváltott érzelmek és a helyzet határozza meg, akkor a néző is mondhatja azt, hogy az ő gondolatait az előadásról és az adott helyszín, és a produkció által kiváltott érzelmek határozzák meg. Tehát, például, ha a közönség egy része távozik a Solo Dance-nek nevezett performansz közben, akkor az azt jelenti, hogy ők abban a pillanatban úgy érzik, nem nekik szól az előadás. Valószínűleg azok is így éreznek, akik elaludtak közben. És mit mondjon az, aki nem aludt el, nem is ment ki, de nem tudott összekapcsolódni lelkileg ezzel a tánccal?
Azt mondanám, hogy nem értem Min Tanakát. Ezzel nem vagyok egyedül, sőt kisebb azoknak a száma, akik értik vagy érteni vélik. A pózból rajongókról nem is beszélve.
BACAČI SJENKI: FÉRFI/NŐI – NŐI/FÉRFI: NŐ/NŐ
Bármennyire is jó ötletnek tűnik azonos neműeknek előadást rendezni, ennek a kísérletnek is megvannak a buktatói. Például az, hogy a csak nőkből vagy csak férfiakból álló közönségben is különböző karakterű emberek ülnek. És ha például a nőkről nőktől nőknek előadásról beszélünk, nem biztos, hogy mindenki díjazza a Szex és New Yorkra hajazó előadásmódot.
Annak ellenére, hogy az előadásnak arról kellett volna szólnia, vagy az kellett volna, hogy az üzenete legyen, hogy tiszteljük önmagunkat, törjünk ki a ránk kényszerített korlátok közül és vállaljuk fel nőiségünket, az Árnyékvetők produkciója egy erőltetett csajbulira hasonlított. Már az elején, amikor közlik, hogy itt bármit szabad, és mindenki érezze otthon magát, majd két lány egymásnak esik, a harmadik pedig elkezdi szagolgatni a hónalját (bizonyítva, hogy ő tényleg önmaga, és ez a természetes viselkedése), kínos csend ül a nézőtérre. Ez lényegében később sem oldódik, az interaktívnak beharangozott előadásban elég kevés szerep jut a vendégek véleményének. A férfiak elbeszélése alapján azon az előadáson valódi párbeszéd alakult ki.
Két órán át hallgatni pletykákat olyanokról, akiket nem ismerünk, de ismernünk kellene, mert mindenkinek a környezetében vannak, elég unalmas. A túl lassan kirajzolódó történetek, események vontatottá teszik a horvát lányok előadását. Mindezt belesűríthették volna egy órába, és akkor egy intenzív, pörgős előadást kaptunk volna. Így viszont csak néhány említésre méltó jelenet marad: Zrinka Kušević orosz dala, valamint Zrinka Kušević, Mona Muratović és Petra Težak triója.
Az előadás végére annyira el kellene lazulnunk, hogy kedvünk legyen egy kis szeánszhoz. A félhomályban, csukott szemmel való meditálás azonban inkább csak az előadás közben visszakényszerített ásításokat hozza elő. A Desiré Central Station záróelőadása, amelyet kizárólag nők láthattak, a várakozásokon alul teljesített.
