Ha otthon járok, az én Zentámban, és ez újabban meg-megtörténik velem, meglátogatom mindig az én cimborámat, Istók Jóskát, akivel annak idején együtt koptattuk az Árvai iskola padjait. Beszéltem már pajtásomról, akik olvasták munkáimat, ismerősként üdvözölhetik őt most is. Üköregapja házában él a Tópart utcán, olyan épületben, amelynek lassan két évszázados borpincéje van, s eme pincében évről évre bort is érlelnek. Istók Jóska a pincelejárat elé épített egy termet, nem nagyot, ám takarost, amelyet rezidenciának nevez, s ott kóstolgatják a borocskát a szívbéli barátok, mert a mindenkori borkóstolás is a szívbéli barátság tartozéka.
Most is pohár mellé ültünk, s a kezdeti hallgatás meg ízlelgetés, illatélvezgetés után, amikor Ambrózia pompás világába röppenhettünk, megérkezvén vissza a terítetlen asztal mellé, ezúttal szó fakadt a borból, s nem nóta.
– Valami amerikai személy járt kies országunkban, hogy beszélgessen vezetőinkkel a háborús bűnökről – adta meg Istók Jóska az alaphangot.
– Olvastam róla. A nyáron is járt itt valami fejes, meg most őszutón is.
– Ez az! Én is olvastam, s azt is föltételezhetem, milyen komoly társalgás folyhatott a két fél között.
– Bizony komoly. Ez fölöttébb komoly téma.
– Fogalmam sincs, mi a komoly szó igazi jelentése, ha ilyen tartalmakról van szó! – mérgelődik társam.
– El nem évülő bűnök a háborúsak.
– Hát ez lehet. Csak azt nem tudom, ki és hogyan minősíti a védtelenek ellen kegyetlenül elkövetett véres cselekményeket.
Sötét felhő takarja el cimborám képét.
Istók Jóska története
– Engem erőnek erejével belerángatott a hatalom a háborúba! Hivatalosan nem is álltunk hadban senkivel, mi mégis ott találtuk magunkat Vinkovci környékén!
– Tudok róla.
– De azt nem tudod, hogy az általunk megszállt falu lakossága hogyan lélegzett fel, és Istennek köszönte meg hálásan és hangosan, hogy zentai magyarokat küldött rájuk a védelmező szerepében megszállóként viselkedő állítólagos jugoszláv hatalom. Két napig a nyugalom szigete volt ez a falu, ám a második nap alkonyatán visszavontak minket, s az én házigazdám, akinél kvártélyozva voltam, sírva könyörgött, ne hagyjam el hajlékát, mert ki tudja, mi vár rájuk kivonulásunk után. Én katona voltam, a parancs szerint jártam el. Elvonuláskor találkoztunk a bevonuló szabadcsapatokkal, s két nap múlva, hogy visszatértünk, puszta falu fogadott minket. S a házőrzők láncra kötötten ott őrködtek minden portán. Éjjel aztán kórusban vonítottak ezek az árva ebek. Hajnal felé három földgyalu dübörgött át a főutcán. Én akkor elsírtam magam. Hangosan zokogtam, érted? Én akkor hangosan zokogtam. Azt hiszem, a mi szobánkban senki szeme nem maradt szárazon.
– Szörnyű!
– Reggel parancsnokaink zavartan számoltak be róla, hogy e falu lakosságát evakuálták, mert itt komoly harcok várhatók, a helység előtt meg kiépítették a védelmi vonalat.
– Bekövetkeztek azok az ütközetek?
– Nem következett be semmi. És védelmi vonalak sem épültek ki soha. Mert nem is volt szükség rájuk. A lakosságot, azóta is remélem, tényleg evakuálták. Szorongó szívvel közelítettem a hatalmas házőrzőhöz, magyarul szóltam hozzá, és inni adtam a láncra vert kutyának, aki nyüszítve a lábamhoz simult, valami furcsa hangot produkált a zsigeréből, aztán a szemembe nézett, és sírni kezdett. Hangot nem hallatott, de rázkódott az egész teste, mint egy árva kisgyereknek, ha vigasztalhatatlan. Aztán ott állomásoztunk vagy tíz napig, a kutyák hozzánk szelídültek, de parancs volt, láncuktól meg nem szabadíthattuk őket. Azonban, amikor elhagytuk a pacifikált világot, mindnyájan elengedtük láncaikról a házőrzőket.
Tölt a pompás borból az én alombéli cimborám, kortyintsuk.
Kortyintunk.
Rám néz. Most én következem.
A borban nóta van, vagy történet.
A pólókapus története
Hajdan, látszólagosan boldogabb időkben hetente Szabadkáról Újvidékre jártam minden pénteken, előadásokat tartottam a bölcsészkaron, s kialakult az üzleti vonat pénteki törzsközönsége, amelybe nagyon szerettem beletartozni, hiszen pompás monológokat hallhattunk Pataki Lászlótól, a délvidéki magyar színjátszás doyenjétől, de néha mi, tátott szájjal hallgatók is sorra kerülhettünk, mert akadtak életünkben olyan mozzanatok, amelyeket érdemes volt barátaink elé tárni. Közelebbről ezen utazások közben ismerkedtem meg a vízipólókapussal, aki akkortájt már az Újvidéki Televízió operatőreként morzsolgatta munkaidejét, de a póló örök téma maradt kettőnk között, hiszen Szabadkáról Zentára igazolt, s onnan már látásból ismertük egymást. Ő mesélt egyszer egy kegyetlen történetet, már az 1991/92-es szlavóniai történések után, amikor én már véletlenül voltam csak utasa a Szabadka–Belgrád üzleti vonatnak, mert egyetlen pillanat alatt megszűnt budapesti külügyi kiküldetésem, hiszen Kis-Jugoszlávia deklarálásával a magyar és más kisebbségi kádereket azonnal eltávolították a külügyből. Talán még a kisebbségi nagyköveteket is. Ezt nem tudom, mert engem a saját sorsom érdekelt.
– Ülünk hát ketten, a régi bandából, a Szabadka–Belgrád üzleti vonaton – kezdem történetemet Istók Jóskának. – Ez 1992 májusának közepén történt. A Pólókapus már Nagyfény előtt rákezd a mondókájára.
– Ezt el kell mondanom neked, nem maradhat bennem, ez közügy. Te talán egyszer megírod.
Megírom – hitölöm –, biztosan közreadom, ha egy mód lesz rá.
– A dicső JNA (Jugoszláv Néphadsereg) tartalékos hadnagyaként abba a szegletébe kerültem a baranyai háromszögnek, amelyben oly sokat jártam, hiszen az ottfelejtett mocsárvilág hálás témája volt a tévénknek. Kopács táján főképp magyarok élnek, remélem, még most is, így nem csoda, hogy az Újvidéki Televízió magyar szerkesztőségének vissza-visszatérő motívuma volt ez a táj és ezek az emberek. Oly sokszor jártam itt, hogy majdnem hazajártam, ha erre fölvételeztünk. Kidolgoztam egy egyedi módszert a madarak fölvételezésére, s munkám nyomán intézményem a világban egyetlen év alatt annyit kaszált, amennyit én száz év alatt meg nem kereshetek. Valakik tán meg is gazdagodtak ötletemből, de nem a stáb tagjai közül, amelyben voltak magyarok is, szerbek is, hanem a főbunkók közül, amelyben voltak magyarok is, szerbek is.
– Kopácson aztán mi esett?
– Páncélos hadnagy voltam, s olyan páncélosokat kaptunk, amelyeket már csak a partizánfilmekből ismertünk. Mi szabadítottuk meg a járgányokat a zsírrétegektől, s üzemeltük be őket együtt a szerelőkkel. Én valami különös magánjárót kaptam, parancsnoki járműként, amelynek borítása nem volt, lövege sem, de három gépfegyver volt rajta, egy 14,6-os meg két 12,5-ös. Volt aztán egy parancsnoki rádióközpont, meg a két irányítón és a négy híradóson kívül három gépfegyverkezelő és én, a parancsnok. Irtózatos robajjal közlekedett ez az amerikai ajándék, mert gyorsan megfejtettük az angol szöveget, hogy készült 1942-ben, az Amerikai Egyesült Államokban. A legénység két nap alatt beletanult az irányításba és a fegyverkezelésbe.
Egy korty csak, torkot kenegetni az áldott bátkai rizlinggel. És folytatom is a pólókapus történetét.
– Advent időszaka volt akkor, amikor mi Kopácsra állomásoztattunk, amelynek örültem is, hiszen rengeteg barátomra, ismerősömre leltem ezúttal is.
– Mi lesz velünk, Pisti? – kérdezgették tőlem a hozzám közeliek. – Elpusztításunkra jöttetek?
– Én aztán pusztítani magyart nem fogok!– jelentettem ki barátaimnak.
– De horvátot? – kérdezték ők remegő hangon.
– Horvátot sem. Semmilyen emberfiát! Ezt jól jegyezzétek meg!
– Te a másik oldalon állsz – magyarázta nekem T.Sándor, aki akkor éppen ezen a tájon időzött, s aki sokszor volt riportalanyunk.
– Én nem vagyok a másik oldalon, Sanyi – mondtam. – Mi, magyarok egy oldalon állhatunk csak. Akár ebben, akár abban az országban élünk.
– De a kilőtt golyó halált okoz! És onnan nincs föltámadás!
– Miért mondod ezt éppen énnekem?
– A szerb szabadcsapatok fenyegetnek minket. Naponta rázzák orrunk előtt fegyvereiket. Halált ordítanak ránk!
– Hol ordítanak?
– A templom előtt. A templomból kijövet a magyar nép mindig halálos fenyegetést kell elviseljen.
Megremeg a hangom, Istók Jóska bort kínál, de most elhárítom.
– Kivonulunk mi a kopácsi templom elé, ezüstvasárnapon. S láthatom, tényleg gyülekeznek a martalócok.
– Istenem! – kiált föl a cimborám.
– Aztán vonul kifelé a templomból a magyar nép, a martalócok meg testközelbe lépnek, fegyvert ráznak, fröcsögve ordibálnak mindenféle rémisztő tartalmakat. Az istentiszteletről kivonuló magyar nép megtorpan. Intek a vezetőmnek, motorgyújtás, barátaimnak meg szólok, hívjátok vissza a templomba a népet!
Jóskám szeme elvizenyősödik.
– Csak nem?
– Nem.
– Miért nem?
– A nép visszatér szent helyére – folytatom a pólókapus történetét. – Beugrom a muzeális hernyótalpasba, aztán kizörgünk a templom takarásából.
– Oszolj! – ordítom a szabadcsapat felé.
– Nincs is muníciójuk! – kiált nevetve a főcsahos.
– Van muníciónk! – kiáltom feléjük, de ők a szemembe röhögnek.
– Magyaroknak nem adnak lőszert! – kiált egy szakállas.
Istók Jóska egész testében reszket.
– Tényleg, napokig nem kaptunk lőszert. Ha ránk támadnak, mindnyájan fűbe harapunk!
– No, ennyire volt a magyar szerbnek fontos katonája!
– Vágóhídra vittek minket!
– Később?
– Vagy négy nap múlva kaptunk lőszert a kézifegyverekbe, aztán néhány napra rá a nehézfegyverekbe is.
Újfent egy korty. Kiszáradt torokba.
– Mielőtt elindultunk, szóltam a gépfegyvereseknek, ha intek, fejek fölé lőjetek!
– És intettél?
– Intettem. Csak láttad volna azt a beszarást, összehugyozást, amit azok a szabad vitézek cselekedtek!
– Behugyoztak?
– Azok aztán be! Ilyen vitézek voltak! Ha rájuk lőttek, bokájukban termett a szívük.
– Aztán?
– Aztán lefegyvereztük őket, és hagytuk elfutni a társaságot. A kopácsi magyarok kezemet csókolták, de nem az elöljáróim! Jegyzőkönyv, följelentés, zendülés vádja… Amit el sem tudsz képzelni! És azonnal leszereltek.
– Aztán?
– Most is élnek a vádak. Szabadlábon vagyok, dolgozom. Ismét operatőr vagyok. De fekete képű főnököm szólt, baj van velem és körülöttem. Alighanem kitelik az esztendőm a tévénél.
– Nem véd meg a szerkesztőség?
– Nyilván nyüszítenek.
Istók Jóska poharat tölt. Szótlanok vagyunk. Kortyolgatunk.
– Cimborád mire vitte?
– Talán már nyugdíjas. Kora szerint annak kéne lennie.
– De nem tudod?
– Régen nem hallottam róla.
– Pedig megérdemelné az érdeklődést.
– Ő aztán megérdemelné!
Szótlanság tör ismét ránk, egyetlen kortyot nyelünk, de azt az öreg pólókapus egészségére!
Az a bizonyos vendég amerikai, vagy ki, akit oly nagyon érdekelnek a balkáni véres bűnök, ideülhetne Istók Jóska terítetlen asztalához egy jó pohár borra, közénk, mert vendégként tisztelettel fogadnánk őt, aztán be is számolhatna ország-világ előtt, hogy alighanem sekélyes és szürke események történtek e a mesterségesen megkonstruált világban, amely, mondjon is bárki bármit, Európa szőnyeg alá söpört szeglete. Ami errefelé vörös, s ami véletlenül vérre emlékeztet, az csak békés naplemente szelíd alkonyatban.
