A megbeszélt időben érkeztem Csókára. Simon már várt. S annak ellenére, hogy épp az ellenkező irányba készültünk, először is megnéztük az út menti vaskeresztet.
A városból kijutva alig szívtuk el cigarettáinkat, máris a faluba értünk, ahol azonnal a földútra tértünk, s miután magunk mögött hagytuk az utolsó faluszéli tanyaszerű házat is, csak a haragoszöldjüket már rég elvesztett napraforgó- és kukoricatáblák, a felszántott vagy éppen még a szalmabálákat is hátukon hordó tarlók, lucernások váltakozó sorát láthattuk akár jobbra, akár balra tévedt tekintetünk.
A földút a néhány nappal korábbi kiadós zápornak köszönhetően alig porzott, leengedhettük újra az ablakokat.
Félórányi csendes zötykölődés után Simon Pista hirtelen kidugta karját az ablakon, mintha valakinek inteni szeretne, majd mintegy észbe kapva másik kezének óriási tenyerével szinte rápréselte ujjaimat a kocsi kormányára:
– Állj meg itt! Itt állj meg! – mondta izgatottan. – Tolassunk kicsit vissza! Vissza, addig a bodzáig, ott a kukoricás kezdetén! – forgolódott az ülésen. – Itt-itt! Itt jó lesz!
Amint megálltunk, kicsapta az autó ajtaját, és meglehetős termete ellenére fürgén kipattant az autóból.
A kukoricatábláig futva tette meg a rövid távot, majd hirtelen megállt. Nyakát nyújtogatva egy helyben tipegett-topogott egy kis ideig, majd eltáncikált néhány lépésnyit jobbra. Aztán balra. Majd megint jobbra. És újra kicsit vissza.
Mire magam is kikászálódva az autóból odaballagtam hozzá, már lecövekelt a bemért pontban. Lehunyt szemmel, mozdulatlanul állt. Előrenyújtott jobb kezében a már száradó szárról lecsüngő, érett kukoricacsövet szorongatva, elhaló hangon mondta:
– Itt volt a kapunk kilincse.
