Andreas Kissenbeck Molnár Edvárd felvételei
Szerda, november 16.
Szerdán este megkezdődött a 2011. újvidéki dzsesszfesztivál. A program minden este nyolctól hajnali egyig-kettőig tartott. Elsőként a polgármester lépett színpadra. Köd volt, sört csapoltak, bort töltöttek, szólt a dzsessz, és ezek mellett még a polgármester is megnyugtatóan hatott – nem tudom, miért. Emellett minden este jam-session, füst és kábulat – hajnalig. Kezdés gyanánt a Vladimir Kostadinović New York Quartet játszott. Bemelegítőnek nem volt rossz, mert felállásukban, hangzásukban és tempójukban előrevetítették mindazt, ami a napokban várható lesz. Játszottak lassút-gyorsat, bluesosat-waltzosat, felállásukat illetően pedig egy hazait, egy horvátot és két amerikait köszönthettünk. A második zenekar, vagyis a Torsten Goods zömében berlini tagokból áll, akik a dzsesszt poposabb, könnyedebb, mondhatni: a szélesebb közönség számára fogyaszthatóbb kiadásban tálalta. Torsten Goods gitáros-énekesnek kellemes hangja van, emellett ő az egyetlen, aki nem tősgyökeres berlini, hanem félig írországi, a lágy ritmusokba ezért egy könnyen felismerhető ír hangzás is vegyül. Az est fénypontja a The Heath Brothers volt. A két testvér közül az egyik szaxofonozik, a másik pedig dobol, de úgy, hogy egy pillanatra sem lehet megérezni azt, hogy mindketten már jócskán túl vannak a nyolcvanon. A szaxofonos pedig, aki még ifjúkorában sem valószínű, hogy sokkal magasabb volt, majdnem orra bukik a hatalmas hangszer nyüstölése közben. Zseniális…
Csütörtök, november 17.
A fesztivál második napján a Klemens Marktl Free Spirit Quartet lépett fel először. A zenészek lassabbat és gyorsabbat is játszottak, sok szólóval. Hallatszott, hogy hosszú utat jártak be, hogy eljussanak eddig. Másodikként a European Jazz Ensemble-t hallhattuk. A soktagú zenekar a harmincötödik évforduló jegyében lépett elénk. A pattogó ritmusokat sokszor melankolikus részek szakították meg, ezeket pedig előtte vagy utána szóbeli bevezetőkkel látták el. A három és fél évtized ugyanis nemcsak sok turnéhoz, sikerhez, koncerthez vezetett, hanem a tagok tartós távozásához is, ezért sok olyan számot is játszottak, amely a néhai, már nem élő tagokat idézte fel. Harmadikként a Duško Gojković Quintet lépett színpadra. A nemzetközi összetételű ötös a nyolcvanéves Duško Gojković trombitája mögött sorakozik fel. Nézni és hallgatni őket: egyedülálló, pazar érzés. A vezető trombita mellett, mindenekelőtt a dobost, Mario Gonzit emelném ki. Szinte hihetetlen, hogy ez az ember mit tud egyetlen mozdulatból, egyetlen rándulásból kihozni.
Matthias Schriefl
Péntek, november 18.
Péntek este az Andi Kissenbeck’s Club Boogaloo kvartettetláthattuk. A zömében berlini tagokból álló zenekar egyik különlegessége az Andi Kissenbeck által használt villanyorgona, amely a dzsessznek egy funkys, bebopos, swinges hangzást kölcsönöz, a másik különlegessége pedig, hogy a gitárosuk Torsten Goods, akit már két nappal azelőtt is hallhattunk. Ettől az egyvelegtől gyökeresen eltért a második fellépő, a Norvégiából érkező Gisle Torvik Trio. A gitárból, nagybőgőből és dobokból álló együttes egy lágyabb, enyhébb, lassabb, a tánczenétől egy sokkalta elvonatkoztatottabb műfajt képviselt. Ha pedig a tájnak, a vérmérsékletnek vagy az éghajlatnak köze lehet a zenéhez, akkor ez a norvég trió kitűnő példaként szolgálhat. Utolsóként a Ron Carter Golden Striker Trio lépett fel, a sűrű, csatakos köd miatt egy kicsikével többet kellett várni rájuk, de a színház akkor is megtelt. A nézők az erkélyekről lógtak, az ajtóban álltak és a lépcsőkön ültek.
Szombat, november 19.
A dzsesszfesztivál záróestéjét a Szlovén RTV nagyzenekara nyitotta meg, és a színházterembe szó szerint alig lehetett bejutni. A fesztiválon egyébként minden évben van legalább egy big band – anélkül el sem múlhat, a Szlovén RTV-é pedig közel egy évtizede nem vendégszerepelt nálunk. Osztatlan sikert arattak. A tizenkilenc tagú együttes a tagok különféle saját számaitól a klasszikusokig, mindent játszottak. A második fellépő a JD Walter Trio volt: egy zongorából, egy dobkészletből és egy nagybőgőből áll, JD Walter keverője pedig felveszi azt, amit énekel, majd azt különféle papucsokkal és gombokkal variálni, torzítani, ismételtetni tudja. JD Walter ezzel azt éri el, hogy saját hangját rétegekre bontja, majd több, egymástól elkülönülő szinten használja. A fesztivál utolsó fellépője a Gonzalo Rubalcaba trió volt. A zongorából, nagybőgőből és dobból álló hármas viszont az én tetszésemet nem nyerte el. Ez a fajta dzsessz nem az én asztalom, vagy ahogy az angolok mondanák: nem az én csésze teám.
Ron Carter Golden Striker Trio
Mindent összevéve tehát: a hűvös, ködös, telet megelőlegező időjárást szét tudta robbantani az idei fesztivál, a felújított épület pedig egy valóban korszerű, működőképes otthont tudott neki biztosítani. A zenével át tudtunk libbenni a szomszédba, Európába, a Tengerentúlra és vissza. Jövőre itt folytatjuk.
