„Értsd meg önmagad, fogadd el önmagad, de ne legyél önmagad.”
Szputnyik Hajózási Társaság – Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet-Labor: A kockavető, rendező: Bodó Viktor
Ha választani lehetne, hogy folytassuk-e tovább biztos, ámde unalmas életünket, ami végül, a monotonitás miatt öngyilkossághoz vezet majd, vagy a véletlenre bízzuk sorsunkat, és olyan izgalmas kalandokba keveredjünk, amilyenekre nem is számítottunk, akkor vajon mit választanánk? Ön mit választana?
Luke Rhinehart, harminchárom éves amerikai pszichiáter ez utóbbi mellett dönt, mármint hogy a véletlenre bízza magát. Egészen pontosan egy dobókockára. Döntsön az helyette, hiszen van rá hat lehetősége. Így nem kell a döntéssel feleslegesen terhelnie agyát, habár a következményeket így is vállalnia kell. Például azt, hogy diliházba zárják. De hogyan is történik ez az egész? Adott egy dobókocka hat lehetőséggel, minden döntéshelyzet előtt fel kell vázolni hat lehetőséget, amit a dobás után a kocka mutat, azt kell végrehajtani, minden körülmények között, gondolkodás nélkül. Habár... nem valódi véletlenek ezek. A lehetőségeket maga Rhinehart határozza meg, és amit nem akarna beletenni, azt nem tenné bele. Valódi veszélyt tehát nincs. Amit a bomlott személyiség már nem tudna elviselni, ami valóban megsemmisítené, az nem kerül a lehetőségek közé. Pedig éppen az lenne a cél, hogy az egységes személyiség kilépjen a mindennapokból, és ezáltal megszűnjön a stressz. Mindennek hátterében az a mindenki által ismert elmélet áll, hogy mindannyiunkban vannak elfojtott vágyak és indulatok, amiket nem engedünk felszínre törni, mert a társadalom ezt nem fogadná el. Ha ezeket szabadon engednénk, akkor azok már nem mi lennénk, vagy egy másik énünk törne felszínre. Ezt a kockázatot azonban senki nem vállalja tudatosan. Na, ezért kell a kocka. Így elvileg minden titkos vágyunkat és álmunkat megvalósíthatnánk. Ez az elmélet. A gyakorlat pedig az (legalábbis az előadás alapján), hogy így nem lehet élni. Bármennyire is felszabadító ez először, végül nem csak a személyiséget, de a személyt is tönkreteszi.
A kockavető, Bodó Viktor rendezésében ennél a pszichológiai tanulmánynál azért lényegesen több. Olyan humorbomba, amit ha bedobnak a közönség közé, senkit nem hagy sértetlenül. Az a gegsorozat, amit a színészek produkálnak a legmorcosabbakat is leveszi a lábáról. A jelenetek olyan gyorsan váltják egymást, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Nincsenek ismétlődő jelenetek, még a kockadobás sem folyamatosan visszatérő elem, igazából a kezdeti helyzetleírás után már csak mellékszállá válik. Egyáltalán nem fontos, hogy mit dob Rhinehart, az a lényeg, hogy egyre brutálisabbak, egyre személyiségrombolóbbak legyenek a választási lehetőségek.
Ezt a széteső szereplőt pedig Fábián Gábor tökéletesen alakítja. A megcsömörlött apából, férjből, munkatársból lassan szabadelvű, hippiszerű macsóvá, majd teljesen pszichopatává válik. El is viszi ezzel az estét. És nem feltétlenül azért, mert ő a főszereplő. A többiek mindebben remek partnerei, még akkor is, ha nem mindig van lehetőségük tehetségük kibontakoztatására. Gyabronka József például azzal a néhány perccel, amikor nevetésrohamokkal küzdő lelkészt alakít, beírja magát az előadás történelmébe. Erre csak ráerősít fekete bőrtangás jelenete. Hay Anna öregedő titkárnőként egyszerre tud taszító és szánalomra méltó lenni. Kár, hogy a női szereplőknek nem sok lehetőségük volt a kiteljesedésre.
A kockavető mindenesetre méltó résztvevője a Desiré Central Station Fesztiválnak, a szabadkai közönség pedig egész estés nevetéssel és tapssal jutalmazta és értékelte ezt a produkciót.
ELVARÁZSOLT CSÚNYASÁGOK
Pici, fémes tér. Szemetesek, tartályok, dobozok, alumíniumváz. Ez a látvány fogadja a nézőket a Desiré Central Station idei első előadásán, az Árva cirkuszon (The Orphan Circus). A hideg teremben még hidegebb környezet. Mi lesz ebből?
Az lesz belőle, hogy bejön két lepukkant fazon, egy férfi és egy nő, és zseblámpával kutat valami után a közönség között. Belemásznak a közönség arcába és aurájába, benéznek a székek alá, de átkutatnak néhány kabátot is. Végül mégis a kukák között találják meg azt, amit keresnek, mégpedig egy elhagyott minicirkuszt. A cirkuszban pedig a sellőt, a madárembert, az akrobatát és az egyensúlyozóművészt.
Ezek azonban nem akármilyen karakterek. Ahhoz képest, hogy bábok, elég életerősek. Pedig nem volt könnyű életük, sok mindent ki kellett bírniuk. Ezek közül is a legnehezebb az elfeledettség lehetett. Senki nem foglalkozik már velük, a cirkusz darabokban hever, a porondmester nyugdíjba vonult, a közönség elpártolt. Belőlük próbál újra társulatot létrehozni a két csavargó. Nem könnyű azonban meggyőzni ezeket az évek óta hanyagolt artistákat arról, hogy még nincs minden veszve, és vissza lehet hozni a régi csillogást.
A két bábművész, Jacob Brindamour ésCatherine C. Mousseau minden mozdulata tökéletes összhangról tanúskodik. Még csak nagy képzelőerő sem kell, és elhisszük, a kis féreg, a madárember és a sellő valódi élőlény, és nem néhány ügyes mozdulat szülötte. Az illúziókeltésnél mégis fontosabb a pillanat varázsa. Az, amikor az egyensúlyozóművész ijedtében belekapaszkodik az első sorban ülő nő hajába, vagy amikor a madárember és a sellő szerelme nem tud beteljesedni a víz alatt, sőt majdnem tragédiába torkollik.
Ez a minimalista cirkusz megfelel a benne elhangzó leírásnak: érdekességek, módosított tárgyak, újrahasznosított művészek. Itt senki sem sugárzik, senki sem csillog, szikrája sincs annak a varázslatnak, amit általában a cirkuszhoz társítunk. Éppen ezért tud jobban magával ragadni, mint ha bohócokat és oroszlánszelídítőket látnánk. Ez a szótlan színház a lelket érinti meg. És nyomot hagy rajta.
Nagy József Regionális Kreatív Műhely és Kiosk Kortárs Művészeti Platform : Megnevezhetetlen, rendező: Nagy József
Klausztrofóbia kerülget, amikor belépek a Kosztolányi Dezső Színház termébe. A táskámat már a ruhatárban letetették velem, mondván, nem lesz hely hová tenni. Már ez gyanús. Egy táska miért ne férne el ott, ahol elfér egy ember, még ha női táskáról van is szó. Amikor fellépek a színpadra szerkesztett nézőtérre, rájövök: lehet, hogy elfért volna a táska, de mégis jobb, hogy nem hoztam be. Lélegezni is alig lehet. Szűk térben ülnek a nézők, sőt az első sor még nem is ül, mert nincs helye, csak a függöny elhúzása után kapnak annyi teret, amennyin meghúzhatják magukat. De a játéktér sem jobb. Adott ugyanis egy 4 x 4 x 6,5 méteres doboz. Hogy ezzel mit lehet kezdeni, az majd kiderül.
Sok mindent, az biztos, mert ahogy haladunk előre az időben, egyre több rejtekajtót és bemélyedést veszünk észre. Maga Nagy József is egy ilyen szűk bejáraton, mintegy megszületve kerül elénk. Minden fekete és sötétszürke. Csak a csillárban pislákol három mécses, az előadás vége felé már az is alig-alig.
Először csak egy óriás alakot látunk földig érő kabátban (Nagy József). Elöl egy nő fekszik, mintha halott lenne. Aztán elkezd egy csigára csavart zsinórt tekerni, ami végül átfordítja őt. A végén már megfeszül ez a gumiszalag vagy heveder, amire Anne-Sophie Lancelin ráfekszik, mint egy hintaágyra. Elegáns, törékeny mozdulatai ellenére is féltjük őt a leeséstől. A jelenet hosszú és vontatott, de ezzel meg is teremtődik az előadás hangulata. Adott tehát egy férfi és egy nő, akik egymás mellett vannak, egymáshoz viszont nem érnek, tudomást sem vesznek egymásról. Kimennek, visszajönnek, nincs ebben semmi érdekes. Kivéve talán azt, hogy sem a távozások, sem a visszatérések helye nem kiszámítható. A titkos rések és rekeszek bárhol megjelenhetnek. Így mászik fel például a falon a nő, és tűnik el egy résben, hogy átöltözve térhessen vissza az egyetlen teljesen hétköznapi helyen, az ajtón.
Azt gondolná az ember, hogy soha nem lesz egymásé ez a két alak, de még csak az előadás végéig sem kell várnunk, amikor egy gyönyörű képben összeölelkeznek. A törékeny táncosnő eltűnik a magas férfi karjaiban. Összeolvadnak.
A jelenetek olyanok, mint a középkori festmények. Sötétek és titokzatosak. Minden kép jelentéssel bír, mindennek szimbolikus értelme is van. Hosszú esszék születnek majd még ezekről az elemekről, de a kritikusnak nem ez a feladata. A megnyugtató, kavicskopogásra, esőcseppekre és tengerzúgásra húzó hanghatások kiemelése viszont igen. A lélek rezgéseit ezek keltik, nem az elnyújtott mozdulatsorok.
A SÖTÉTSÉG HÚRJAI
Min Tanaka & Shiho Ishihara: Duo Dance (Lajkó Félix közreműködésével)
Ha az ember egy órán át nézi a sötét színpadon, amelyen csak két gyertya és két, függőlegesen kifeszített szögesdrót van, akkor van ideje gondolkodni. Akkor is, ha a dobozélményhez néha némi mozgás is társul. Végül is meleg van, a zene andalító, 60 percen át biztosan semmi sem zavar, még akár aludni is lehet.
Így is hozzá lehet állni Min Tanaka és Shiho Ishihara páros táncához. Mert a klasszikus értelemben egyáltalán nem tánc az, amit ők a színpadon csinálnak. Alig mozognak, negyed óráig tart, amíg bejönnek az ajtón, másik negyed óráig, amíg a gyertyát leteszik a földre. Ezalatt csak Lajkó Félix zenéjét hallani. Őt magát nem látni, mert a sötét színpad hátulján egy fotelben ül. Ekkor veszi észre az ember, hogy az idő tényleg relatív. Ők már majdnem félórája a színpadon vannak, és még igazán be sem értek a tánctérre. Általában, a hétköznapokban, ez néhány másodpercet vesz csak igénybe, észre sem vesszük, hogy melyik testrészeinket használjuk, hogy milyen mozdulatokat végzünk. Most mindennek többszörös lassításban lehetünk a szemtanúi.
A két táncos ott van a színpadon, és úgy tűnik, nem csinál semmit. Megállt az idő. A néző már nem tud magával mit kezdeni, nem tud hogy helyezkedni, ha nem akar tényleg elaludni. Ez halálosan unalmas. Azt nézni, hogy valaki ölelget egy lámpást, a másik meg körbecsoszog a színpadon. Értem én, hogy ritualizálás, meg átélni a mozdulatot, tudom, hogy az improvizatív táncnál át kell lényegülni, és hagyni hogy a zene magával sodorjon. Értem, hogy csak így lehet önmagunkból eredő mozdulatokat létrehozni, de hogy az önmagam mozdulata ilyen vontatott legyen... Nem azt mondom, hogy ez nem szép. Min Tanaka kisugárzásától megszépül az egész előadás, de a szép is relatív. Erre az előadásra nyilván nem az megy el, aki a hétköznapok taposómalmából kilépve szórakozni akar. Vagy lehet, hogy elmegy, csak akkor nem azt kapja, amire számított. Min Tanaka előadásai nem üdítenek fel és nem andalítanak el. A sötétség és a zene igen, de ahhoz be kell csukni a szemünket, hogy ne is lássuk, mi megy a színpadon. Mert amint a mozgás hatása alá kerülünk, beindul az a mechanizmus, amely aztán nem hagy nyugodni.
A Duo Dance nem éppen fesztiválindítónak való performansz, azon felül, hogy Min Tanaka egy húzónév, nem teremti meg a hangulatot, nem támad kedve az embernek arra, hogy elmenjen esetleg olyan előadásokra is, amelyekre nem váltott jegyet. A vastaps most is, mint oly sok más alkalommal, inkább a névnek, mint az előadásnak szól.
MAGYAR, NEMZETI, SZÍNHÁZ
Pintér Béla és Társulata: Kaisers TV, Ungarn, rendező: Pintér Béla
Csömört kap már az ember a sok magyarkodótól. A Himnusz újra és újra eléneklése, a kokárda állandó használata és az összmagyarság nevében puffogtatott frázisok már az idegeinket tépkedik. Nem arról van szó, hogy ne tartsuk meg nemzeti ünnepeinket, és ne valljuk magunkat magyarnak teljes mellszélességgel, vállalva az ezzel járó előnyöket és hátrányokat. Sokkal inkább az a probléma, hogy az ember belefárad az ígéretekbe, belefárad a folyamatos készenlétbe, hogy nehogy rosszkor vágjunk pofát vagy kiderüljön, mégsem mindig magyar a lelkünk. Ezért felüdülés, ha egy olyan előadást látunk, amely ízig-vérig magyar, de nem fél nevetségessé tenni a hagyományokat, kifigurázni a jelképeket vagy átdolgozni a Himnuszt.
De a Kaisers TV, Ungarn nemcsak a hagyományokat nem tiszteli, hanem a jelent is könyörtelenül kritizálja. Pintér Béláék bebizonyítják, hogy lehet és szabad viccet csinálni a történelemből, a történelmi személyekből és eseményekből, még a nemzeti ünnepekből is.
A szinte üres színtérre stilizált ruhákban érkeznek a szereplők. A nők akár a mában is élhetnének, míg a férfiakon a XIX. század festményeiről ismert öltözék van. Baráznay Amália akár a mából is utazhatna a múltba, de nem kell ekkora időutazást tennünk, csupán 1881-ből kerülünk 1848-ba. Bizony, ezt az igen jelentős évet látogatjuk meg, nem is akárhogyan: belecsöppenünk a korabeli tévé, a Kaisers TV műsorába. A legjobb vagy a legrosszabb időpontban érkezünk, ugyanis éppen váltás van a vezetőségben. Petőfi Sándor ugyanis most éppen nem egy nyomdát foglal le, hanem kinevezi magát tévéelnöknek. Rögtön magyarosítja is a nevet Nemzeti Élőkép Vibránccá. Azon kívül, hogy költőnk kissé idegbeteg (néha mintha ticelne is), kudarcok sorozata éri: senki nem tudja pontosan idézni egyetlen versét sem, sőt folyamatosan gratulálnak neki a Toldihoz. Ő lesz az, aki segít Amáliának abban, hogy végre találkozzon édesapjával, Baráznay Ignáczcal, a sukorói oroszlánnal. Ennek a találkozásnak köszönhetően pedig megváltozik az egész magyar történelem.
A Kaisers TV, Ungarn magyar előadás. Magyar, de nem magyarkodó. Nemzeti, de nem mellveregető és patetikus. Igen, nyíltan használja az iróniát, és nevetségessé tesz mindent, amiben magyarként hinni lehet. De minden pillanatban, minden mozzanatban látszik az is, hogy mindezt áthatja a hazaszeretet és a nemzettudat. Nincs itt szó szentségtörésről. Nagyon pontos a társadalom bemutatása. Nagyon pontos lehetett 1848-ban is, és nagyon pontos most is. Mert ne higgyük, hogy ez az előadás nem a máról szól. Minden mondat mögött ott van a jelen is, minden helyzet a mából származik.
Az előadás alappillére Mucsi Zoltán, aki jelen esetben a sukorói oroszlánt alakítja. Azt a hőst, aki nem is érti, hogyan vált a nemzet arcává, mi vezette arra, hogy hős legyen. Pláne, hogy magánéletében nem éppen az a példamutató férj és családapa. Baráznay Ignácz szerepében Mucsi egy lelki harcot vívó szabadságharcos hős, aki azért a mindennapi csábításoknak, a könnyű élet varázsának nem tud ellenállni. Pontosabban nem tudna, ha a véletleneknek köszönhetően ne találkozna még meg sem született lányával, aki pontosan ismeri a még le sem zajlott schwechati ütközet minden elemét.
Hinnünk kell abban, hogy lehet szebb jövőnk. Hinnünk kell abban, hogy a magyar nép nem veszett el. Hinnünk kell abban, hogy minden egyén számít, mindenki tehet saját magáért és a nemzetért is. És ha más nem, talán egy optimistán előadott Himnusz segíthet nekünk abban, hogy legalább a reményt ne veszítsük el.
KOSZOVÓ – A LEGDRÁGÁBB SZERB SZÓ
Kulturanova Egyesület, Multimedia Központ és Bitef Színház: Patriotic Hypermarket, rendező: Dino Mustafić
A politikai színház jó. A nézőknek szükségük van olyan alkotásokra, amelyek a mára reagálnak, amelyek foglalkoznak az aktuális társadalmi felépítéssel, a mindenkori pártkritikával vagy a bármilyen típusú ellentétekkel.
Politikai színházat csinálni nehéz. Éppen azért nehéz, mert tisztában kell lenni az erőviszonyokkal, tudni kell, hogy mit szabad és mit nem, és a határokat át kell lépni. Ez lenne a feladat: ütős témákat pofánverős módon előadni. A Patriotic Hypermarket pedig itt bukik el. Ha már politikai színházat akar csinálni valaki, és veszi a fáradságot, hogy ehhez tanulmányt és interjúkat készítsen, akkor az az előadás legyen bátor és szókimondó. Ne lagymatag, közhelyes és unalmas. Vérszegény. Ez volt az első szó, amit kimondtam, miközben mások tapsoltak.
Az elején például nagyon zavart, hogy a teljesen mellékszálként alkalmazott hipermarket metaforát bevásárlókocsikkal akarták erősíteni. Ezzel addig a pillanatig nem is lett volna gond, amíg ez nem zavarja a szövegértést. Konkrétan nem lehetett hallani, hogy mit mondanak. Másodsorban érteni sem lehetett, mert az előadás szerb és albán nyelvű, albánul pedig nem tudok. Szabadkán és világszerte vagyunk így egy páran. Felirat persze volt, nagyon találékonyan angolul és magyarul, ám nem felülre vetítve, hanem középre, ami a folyton rohangáló és kocsikat toló színészektől nem látszott. Ennyit a technikai dolgokról.
A koszovói kérdés feszegetése a fesztivál legmeghatározóbb elemévé tehette volna Dino Mustafić előadását, de nem így lett. A hol szerbül, hol albánul megszólaló színészek érzelemmentesen mesélték történeteiket, hangsúlyok nélkül olvasták fel a vallomásokat, és egyáltalán nem feszültek egymásnak. A szerb-albán konfliktus azért érdekes, mert még most is zajlik. Ezt fel kell vállalni, a negatív előítéleteket, a harcokat, a gyűlölködést, mindent bele kell mondani a néző arcába. Igenis nézzen magába, hogy ő hogy van ezzel. Ilyen szempontból az egyetlen élő rész az volt, amikor a szerb előadónő „minden albán“ rossz tulajdonságát sorolta. Ennek a résznek viszont nem volt egy ellenpontja, amikor a szerbek negatívumait hallhattuk volna. Ennyit a bátorságról.
A Patriotic Hypermarket volt az akkor már harmadik napja tartó Desiré Central Station legnagyobb csalódása.
