Első verse, a Mielőtt 16-17 évesen került a kezembe. Gimnazista voltam, és az élet és az örökkévalóság nagy kérdéseivel viaskodtam. Ez a rövid költemény a villámcsapás élességével és az anyai simogatás gyengédségével érintette meg a lelkemet. Épp meg tudtam még vásárolni a Nagyvárosi ikonok című kötetét, melyet szerencsésen ottfelejtettek kisvárosunk egyik könyvesboltjában, majd sorra jelentek meg hosszú elhallgatása utáni kötetei, a Szálkák, a Végkifejlet, a Beszélgetések Sherly Suttonnal, majd a végső gyűjtemény, a Kráter. De ekkor már személyes kapcsolatba is kerültem vele.
Amikor bölcsészeti tanulmányaim végzésére Budapestre kerültem, jó néhány író-olvasó találkozóra elmentem, így ismertem meg Toldalagi Pált, Rónay Györgyöt, akik egyébként Pilinszky legszűkebb barátai és költőtársi köréhez is tartoztak. Pilinszky azonban inkább vidéken, s ott is diákok körében tartott az időben ilyen találkozókat – ez utóbbiakat például Székesfehérvárott, ahol unokaöccse, Kovács Péter szervezte meg.
Pilinszky közelébe jutni tehát nehéz volt, én is baráti segítségnek köszönhetem a vele való első találkozást, melyet azután több is követett.
Magyar–francia szakos hallgatók voltunk, csoporttársammal, Bárdos Lászlóval Török Endre professzor lelkes tanítványai. Pilinszkyvel Török Endre hozott össze bennünket, elég titokzatos módon.
Ő régóta – Kortárs-beli szerkesztői tevékenysége nyomán – ismerte a költőt. Randevút beszélt meg vele a bölcsészkarhoz közeli Belvárosi kávéház pincehelyiségében. Mi, Lacival együtt követtük őket a bejáratig, természetesen inkognitóban, mintha járókelők lettünk volna. Ott meg kellett állnunk, és addig várakoznunk, míg Török Endre feljött, és intett, hogy bemehetünk hozzájuk.
Pilinszky ekkor súlyos depresszióval küzdött, ezért kerülte a találkozásokat. Váratlan megjelenésünket Török Endrének tehát elő kellett készítenie, és bizonyos apropóval is kellett szolgálnia. Erre nézve az látszott a legkedvezőbbnek, hogy Simone Weil-fordításaimat mutassam be Pilinszkynek, akire ez a francia gondolkodó a legnagyobb hatást gyakorolta, és magyarországi népszerűsítéséért is sokat tett. Itt, a tavernában döntöttük el, hogy Simone Weil-kötetet jelentetünk meg. Itt adta meg nekem Pilinszky Törőcsik Mari elérhetőségét, nála volt ugyanis a költő egyik Weil-fordítása, kéziratban. A Nemzeti Színházba kellett érte mennem, természetesen ez is helyet kapott a gyűjteményben, mely azonban csak Pilinszky váratlan halála után jelent meg a Vigília-könyvek második darabjaként 1983-ban.
Ódzkodtam a költőkkel való személyes találkozástól, mert oly sok rosszat hallott az ember életmódjukról. Nem szerettem volna verseik hatását lerombolni lelkemben. Gyergyai Albert professzor különösen figyelmeztetett erre, akihez abban az időben hetente jártam, hogy idős korában segítsek neki. Ő még legnagyobb bálványairól, például Babitsról is oly sok terhelő esetet mesélt. Számára Arany János, Kölcsey, Berzsenyi volt az a magyar költészetből, aki művészként, de emberként is a legmagasabban helyezkedett el.
Pilinszky sajnos igen-igen önpusztító életet folytatott. Az időben, amikor lakásán is meglátogattam – egyszer feleségemmel együtt is fogadott –, szeszes ital ugyan nem volt a keze ügyében – néhány éve Mécs Lászlót ilyen lehangoló körülmények között találtam már reggeli időben is Pannonhalmám –, de a feketekávé kétdecis zománcos pohárban várta, hogy felhöpintsék, a cigaretta pedig egyik a másik után bodorította füstjét rám. Jól írta halála után Lorand Gaspar: „Roncs és ragyogás” – ez volt Pilinszky élete, de maga a Pilinszky-jelenség is.
A 20. századi ember, akit ronccsá tesz történelme, de ő maga is magát. Pilinszky élete a folyamatos zaklatottság élete volt. Olykor csak ennyit mondott a telefonban: „Ne haragudj, nagyon depressziós vagyok. Hívjál három hónap múlva.” Időskori, második házasságát így jelentette be Nemes Nagy Ágnesnek: „Elvettem egy imbecillis francia leányt.” Közel hatvanévesen huszonéves popénekest. A Bogyay Katalin összeállította képes albumtól Gyurkovics Tiborig sokan, sokfélét megírtak erről, nem kegyeletsértés, hogy én is emlegetem. De nem is önmagért teszem ezt.
„Roncs és ragyogás” – a ragyogásról szeretnék szólni. Arról, ami a magyar költészetben Vörösmarty, Ady sajátja volt. Az előbbiről írta Pilinszky: „versei kiégetik a papírt”. Neki is hatalmas megsejtései, meglátásai voltak. A puritán kifejezések azután még inkább felerősítették őket. Költészetünk első tíz lírikusa között van a helye. A hatalmas Apokriftól – ilyen rapszódiát valóban csak Vörösmarty (Előszó, A vén cigány), Ady (Krónikás évek 1918-ból), Kosztolányi (Hajnali részegség) tudott írni – a felejthetetlen Négysoroson át a redukcionista líra egysorosáig (Egy sírkőre) a lét, a létezés lényegét kereste. Hölderlin című négysorosa önarcképe lehetne:
December hője, nyarak jégverése,
drótvégre csomózott madár,
mi nem voltam én?
Boldogan halok.
Én azonban visszatérnék az első általam megismert verséhez. Ebben Pilinszky a legnagyobb reménység – költészetünkben egyébként igen ritka – dalnokának bizonyul. Ezt küldeném el ma, fiataloknak, időseknek, magyaroknak és nem magyaroknak, év végi jókívánságul a kilencven éve született költő hagyatékából.
