Van egy új karórám. Azóta, hogy a csuklómra csatoltam, másként múlik az idő. Különösen akkor, amikor éppen az órámra nézek, s a pontos idő helyett csak tetszetős, fekete számlapját látom. Ilyenkor eszembe juthatna, hogy vajon miért nem az időre gondolok, hisz arra az időre meg is állhatna az idő, de sajnos nem ez jut eszembe, talán semmi sem, ha ez egyáltalán lehetséges, persze, utólag már könnyű saját eszembe juttatni valamit, amire abban a megszentségesült, tovaszálló pillanatban gondoltam, amikor az időre néztem, de csak az órám fekete számlapját láttam.
Vajon mit mondhatna, így utólag, Pilinszky Jánosról Ágh István, Balla Demeter, Czigány György, Domokos Mátyás, Ficheux Ingrid, Görgey Gábor, Határ Győző, Imreh István, Jelenits István, Kányádi Sándor, Lator László, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes, Orbán Ottó, Papp Tibor, Raj Tamás, Somlyó György, Szőnyi Zsuzsa, Tandori Dezső, Urbán György, Vujicsics D. Sztoján, Vilt Pál, Zalán Tibor és mások? Elolvasható Bogyai Katalin könyvében: In memoriam Pilinszky, Officina Nova, 1990.
Vajon mit mondhatna, így utólag, önmagáról Pilinszky János?
Születésének és halálának évfordulóján maradok így, lefelé nézve. Ha valami változott azóta, mondja csak más szemébe. E pillanatban nem hiszem, hogy megrabolhatná bármiféle elmúlás, sem hogy egy karóra megajándékozhatná valami másként múló, új idővel. Új ember lett. A temetővel egy szintre kerülni sosem egyértelmű dolog, lévén a magasság itt is emeletes. Akik helyette beszélnek, nem tudják, mire vállalkoztak. Különösen azok nem, akik mint olvasók ismeretlenül próbálják szóra bírni őt, a mindenek felett beszélgetni, beszélni szeretőt. Mit mondana? Hogy emlékezni csak annyit jelent, mint várni a megszólalást? És mi az, hogy ismeretlenül? Hogy helyét, helyzetét tudván az ő erői immár ismeretlenek, vagy hogy erőit tudván az ő helyzete ismeretlen?
Temerini nagy-nagybátyám, néhai T.G., igen-igen hasonlított Pilinszkyre. Hátrafésült ősz haj, finom vonások, cigaretta. Csakhogy Pilinszky nem piros traktorral szántott. Igaz, volt abban is valami piros, amivel ő…, de azt mindig elfedte valami égből permetező szürke homály, az a fajta fénystop, mely a túlzott ragyogás szemérmetlen magamutogatását igyekszik elrejteni.
Földszínűvé tenni a napot. Ilyen talajon szánthatott T.G. is, élete végéig. Érdekes lett volna kettejük találkozása. Akár a Földé s a földruhát viselő Napé. Azóta, a túlzott kitörésektől védekezve, mindketten földruhát viselnek. Egyik igazit, a másik álruhát.
Talán megvolt rá a képessége, hogy ötpercenként „restartolja” magát (újraindítás), vagy alkalmazza a reset – resetting (újrabeállítás, lenullázás) eljárást, különben minden bizonnyal belegabalyodott volna önnön túlhevített folyamataiba. Ám mindeközben tudatában volt annak is, hogy az elme friss állapotának délibábos érzete nem az apró fékezésektől, inkább a bódulat megszűnésével járó fájdalmasan tiszta örömtől (vagy a mámorban való lassú elmerülés melegfürdő-hatásától) függ, hisz minden szabadulásnak ára van, s ez őnála alkalmanként egy versnyi megsemmisüléssel ért fel. Ennyi születő pusztulás pedig még egy Bruckner-szimfóniát is elnémítana.
Akik a kortársak közül ismerték, szentnek, aszkétának, lázas őrültnek (nem pont ezekkel a szavakkal) írják le. Ezzel együtt minden dolog, amit ő írt le (napárnyék, kő, isten, rabruha, rab, csontváz, komor, sötét mennyország, alvó szegek, elhagyatott mindenek, ágy és párna, székláb, kardvirágok véres hegye, vágóhíd melege stb.), ugyanúgy minősíthető lenne különféle jelzőkkel, ha ezen leírt dolgokhoz nem társulnának akaratlanul is, a kimondás erejével ható halálos töltetek. Ergo, e szövegek azok közé tartoznak, melyek nyugodtan nélkülözhetik az utólagos kritikai észrevételeket, mert azok elnémítanák az olyan, eleve válaszokként kezelt nagy kérdéseket, amilyenek nélkül az egész opus összeroppanna, megsemmisülne.
De ez már nem történhet meg, az idő tudja, miért.
