Botos Géza jó szagú bognárműhelye Zentán alig háromháznyira volt a sarki Aulich kovácstól a Vitéz Haynal nevét viselő tóparti főutca hűvös oldalán. A múlt század negyvenes évei peregtek, amikor a csavaros eszű, ravaszkás mosolyú, de kissé tutyimutyi mesterember kommendáló cimborák rábeszélésére feleségül vette a kikapós, nagyvilágias uradalmi cselédet, a szenttamási Stocker Katalint. A menyecske a kétlaki földbirtokos Zagorica család szolgálatában állott, ámde szemernyit se hasonlított szolgálólányra; divatos kalapkákat váltogatva, jó ízléssel felékszerezetten, amint élénk pirosra rúzsozott csücsörítő ajkához elegáns mozdulatokkal emelgette a hosszú szipkás cigerettet, sokkal inkább egy flancos párizsi kokott benyomását keltette.
Illusztráció – a fénykép az 1930-as évek elején készült
Ezzel a külsővel jobban illett kenyéradó gazdájához, Mojsije Zagorica egykori királyi tanácsos aranyifjak életét élő, de már-már agglegényszámba menő Ðorđe nevű fiához, mint kérges tenyerű, munkamániás, trampli férjurához.
Ðorđe a zentai birtokrész igazgatásának ürügyén szakadt ki családjának szenttamási fészkéből, valójában a konzervatív szülők látóköréből igyekezett kikerülni, hogy ivó- és vadászcimboráival felszabadultabban dőzsölhessen. A belvárosi Lolin-palota közvetlen szomszédságában álló kastélyán kívül öt kilométernyire a várostól egy módos paraszttanyának beillő kúriával is rendelkezett. A ház félúton a Körösztös nevű kertészeti mintagazdaság és a Tisza-töltés között, a kisgazdák kulipintyóitól nagy messzeségben magányosan állott, sarjúerdőktől és az elvadult parlag tenyészetétől övezve, a hosszan elnyúló nádas mentén. A környéken hemzsegő vadakat – őzet, fácánt, nyulat… – bármelyik ablakból könnyen lepuffanthatta volna az ember. A Zagorica-tanyán víg élet folyt; vadászatokat követő nagy zabálások, ivászatok… A dzsentris, fess báró ricsajos dínomdánomokat csapott, melyeknek terhét a mindenes Stocker-Botos Katica és az általa dirigált személyzet viselte.
A dámás Katicának más szerepekben is állnia kellett a sarat; a belvárosi kastély keskeny udvarának mélyén a férjét is befogadó tágas, takaros cselédlakás háztartása mellett igazgatta az ifjabb Zagorica sokszobás birodalmát, és talán a gazdaság irányításába is besegített. Részünkről nem lenne túl merész feltételezés, hogy már akkoriban összeszűrte a levet földbirtokos gazdájával. Botos Géza, ha tudott is neje félrelépéseiről, mulyán szemet hunyt felettük. Ám a lejtőn nem lehet megállni; Katicának a dolgos papucsférj és a gazdag szépember mellett kellett egy bivalyerős férfiú, sikeres sportoló, Dobokai Tóni cipészmester személyében. Tóni birkózásban országos bajnokságot is nyert, s amíg az élmezőnyben küzdött, nyugodni hagyta a csirizt és a kaptafát. Kenyérkeresőként felesége, Jolánka húzta az igát, aki több váltásban dolgozott a harisnyagyárban, és megrendelésre otthon is varrogatott, miközben embere a napi edzés után pajtásaival beült a Royal kávéházba pityizálni, dumeszolni. Ott jött össze a futballistákat, bokszolókat és birkózókat önként istápoló Zagorica Ðorđéval, s általa Botosnéval a tanyai tivornyán.
A tömzsi termetű Tóni nem volt se férfiszépség, se szellemes, de ezeket a hátrányokat az érvényesülésben ledolgozta határozottságával, pimasz rámenősségével és pénzével. Sportolóként külföldön is forgolódva módjában állott leutánozni Ðorđe elegáns viseletét, pecsétgyűrűjét, márkás karóráját. Kedvelte a változatos nadrágtartókat, és többnyire hófehér nadrágban, előkelően nyikorgó gojzercipőben flangált. A nyári korzón karizmai kidagadtak trikójából. Keskeny ajka dacos elszántságra vallott, kopaszra nyírt piros feje örökös feszültséget, támadó indulatot tükrözött; a testi erő átmeneti birtokában sugárzott róla a kivagyiság.
A Royal moziban rendezett vasárnap délelőtti mérkőzéseken Ðorđe oldalán visongva szurkolt Botos Katica Tóninak, akit rendre győztesnek nyilvánított a bíráskodó, patyolatfehérbe öltözött Vicei János órásmester. (Ezalatt Kati ura Puskás Péter pék társaságában vagy Fendrik Antal pálinkafőző pipafüstjében verte a blattot.)
A hétköznapi délelőttök tréning utáni óráit a díjbirkózó immár Kati konyhaasztalánál töltötte – kávézva, likőrözve –, s onnan már rövid út vezetett a paplan alá. Csakhogy az érzelmes regényeken és könnyeztető filmeken nevelkedett Katica hamar rádöbbent arra, hogy gavallérja egy sótalan tuskó, ki is adta neki az útját. Ámde Tónit nem olyan tuskóból faragták, hogy egykönnyen felfogja kirúgatását, piócaként tapadt a nőre, és másnapra is bejelentette látogatását. Aztán jött harmadnap is, tizenegy óra tájt rendületlenül megjelent, hosszan locsogott sületlenségeket, s időnként megpróbálta a sezlonra ledönteni az asszonyt, de az ellenállt.
Katica tervet szőtt az erőszakos udvarló hathatós lerázására. A korábbi enyelgéseket elhallgatva férjének úgy tálalta a helyzetet, mintha Dobokai Tóni csak ezekben a napokban kezdte volna veszélyeztetni erényét, jó hírét, s kérte az urát, hogy tanítsa móresre a tolakodó férfit. Botos Géza tudta a dolgát; másnap tizenegy óra előtt bezárta a bognárműhelyt, és a magához vett lőccsel hazabiciklizett. Már az udvaron kiáltozni kezdett:
– Tóni, agyonütlek, ha itt vagy!
Május volt, ajtó, ablak kitárva, a bentiek hallották a fenyegető vész közeledtét, s Tóni jól tudta, hogy itt nem sportszerű viadalnak néz elébe, alapos sejtése volt arról, hogy a vitás kérdésekben Géza kocsilőccsel érvel, jó lesz innen hamar megpucolni.
– Jaj, az uram, eszét vette a féltékenység, vigyázz, puskája is van! Eredj, vesd ki magad az ablakon, mielőtt ideér! – sugallt „megfelelő” útirányt a betojt pasasnak, aki szemvillanás alatt felfogta, hogy mire Géza a lakás egyetlen bejárati ajtaján a konyhába belép, ő a szobából kiugorva egérutat nyerhet az utcai kapuhoz. A helyesnek tűnő villámkombinációban nem szerepelt a háziaktól előzőleg gondosan az ablak alá készített hatalmas, mély, oltott meszes kád. Abban landolt emberünk; előbb hanyatt seggelt a trutymóba, majd feltápászkodva térdre esett, és könyékig beletenyerelt. Végül kievickélt, és cuppogó vágtával iramodott az utca felé, miközben Géza futást mímelve helyben verte talpát a földhöz. – Megdöglesz, büdös!
De már akkor a feltépett kapun kívül Tóni lendületét csak egy pillanatra fogta vissza a déli verőfényben andalgó pópa, kinek ébenfekete díszreverendája az átnyalábolás fehér díszjeleivel ékesült, majd a kényszerű ölelésből kibontakozva a menekülő megkönnyebbülten trappolt tovább a szemközti csendes Ősz utcán.
