Dódika, a villanyszerelő, aki szakmájában vajmi keveset dolgozott, ám annál többet napszámoskodott, nem tudott ugyan rendesen, ám rettentően szeretett harmonikázni.
Kevés dolog létezett, talán csak a bor, esetleg az eperpálinka, amit a harmonikánál is jobban szeretett.
(Péter László illusztrációja)
Hangszere persze nem volt. De bárhol, bármikor, ha meglátott egy harminkát, ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy azt azonnyom kipróbálja. Legalább megszólaltassa. Kerekedett is bonyodalom ebből nem egyszer, s különösen nagy veszélynek tette ki magát, amikor az utcáról, hazafelé dülöngélve, a nyitott kocsmaajtón át pillantotta meg a kocsma belső sarkában, a zenészek asztala mellett pihenő harmonikát.
– Meg kell néznem, muszáj megnéznem, jó-e a hangolása! – mondogatta.
Mindezzel én azon a napon szembesülhettem, amikor a déli órákban hazafele igyekezvén a tőlünk háromháznyira lévő sarokhoz érve iskolatársaimmal éktelen harmonikaszóra figyeltünk fel. Nem tudtuk, honnét jön pontosan, de ahogy közeledtünk házunkhoz, egyre erősödött, s mivel már a sarkon megállapítottuk, valaki igencsak gyilkolássza a hangszert, mert az erőteljes hangzás ellenére kivehető dallamot nemigen sikerül kipréselnie belőle, zavartan búcsúzva a többiektől a lehető leggyorsabban fordultam be a kapun. S már az udvar közepére érve láthattam, hogyan ellenőrzi elbűvölten a gyakorlás után a varrógép mellett hagyott harmonikánk hangolását a hozzánk valamiért betért Dódika, konyhánk nyitott ajtajában.
Nem tudom, mi és pontosan hogyan történt, de miután Dódika egyik éjjel lerészegedve egy mély árokba esett, és onnét kiabált segítségért, hogy: nem látok többé, megvakított Isten angyala! – egyszerre eltűnt a városból.
Jó öt év múlva derült csak ki, amikor egy szombat este felbukkant a korzó melletti parkolóban gyönyörűen fényezett Mercedesével, hogy az eset után Dódika mindenki számára érthetetlen módon, de megtért, s rokonai Németországba menekítették, ahol villanyszerelőként végre megbecsült és tehetős emberré lett.
