André Kertész (1894–1985) arról nevezetes, hogy rendkívüli módon hozzájárult a huszadik század fotográfiai nyelvezetéhez. Ez a retrospektív kiállítás nagy számban sorakoztat fel vintázsokat (a szerző által frissiben készült másolatokat, nagyításokat) és eredeti dokumentumokat. A válogatás a fotográfus kivételes kreativitását hangsúlyozza a szülőhazával, Magyarországgal kezdve, Párizson keresztül – ahol 1925 és 1936 között Kertész az avantgárd fotózás egyik vezető alakja volt – egészen New Yorkig, ahol közel ötven évig élt anélkül, hogy kijutott volna számára a vágyott és megérdemelt siker.
A kiállítás – mely tisztelgés a fényképész előtt, akit Henri Cartier-Bresson mesterei között tartott számon – azt tárja fel, hogy dacára a korszakok, helyzetek, témák és stílusok látszólagos sokféleségének, mennyire egységes Kertész alkotói felfogása. A tárlat új elemekre támaszkodva hangsúlyozza az alkotó eredetiségét és költői egyediségét, úgy mutatva be az életművet, ahogy azt maga a fényképész tapasztalat, életének alakulását a lehető legszorosabban követve. A tárlat archív dokumentumokat használ fel, különös tekintettel Kertész munkásságának egyik kevéssé ismert területére (első fényképes tudósításaira Párizsban és képeinek publikálására a sajtóban, illetve könyvekben), valamint elemzi késői reneszánszának körülményeit. Kertész munkásságának visszatérő gondolatait és témáit vizsgálva rávilágít egy beskatulyázhatatlan fotós összetett életművére, aki „amatőrként” határozta meg önmagát, és akiről Roland Barthes azt mondta, hogy fényképészete „minket is elgondolkodtat”.
MAGYARORSZÁG, 1894–1925: ANDORTÓL ANDRÉIG
Kertészben ifjúkorából maradt meg a kitartó szeretet a vidék, az állatok, a ráérős séták és a hétköznapi emberek iránt. Érzelmes természete miatt a fotográfia számára „egy kis jegyzetfüzet, vázlatfüzet” lett, amely elsősorban barátairól, családjáról és menyasszonyáról, Erzsébetről (Elizabeth) szólt, és mindenekfölött öccséről, Jenőről, akinek társaságában végezte korai fotós kísérleteinek többségét.
A világháborúban Kertészt besorozták, de ő folytatta a fényképezést; rögzítette a katonák életének leghétköznapibb eseményeit, akiknek sorsában maga is osztozott; hiszen továbbra is a fotózás maradt számára az érzelem kifejezésének eszköze. André Kertész erősen függetlennek számított ekkoriban – munkái radikálisan eltértek az időszak uralkodó irányzatától, amely festői hatásra törekedett –, és ezzel egyedülálló, innovatív fotográfiai nyelvezet alapjait rakta le. 1914-ben elkezdett éjszakai felvételeket készíteni; 1917-ben lenyűgöző fényképet csinált egy víz alatti úszóról; öccsét pedig „scherzóként” ragadta meg 1919-ben. A vak zenész (1921), és a két ember, aki a Cirkusz-t (1924) nézi, rögtön a modernizmus ikonjává vált. André Kertész fényképeit ebben az időben a szabadság és a sokféle megközelítési mód jellemezte, illetve az, hogy készítőjük az ihlet keresése során érzelmeire és személyes kötődéseire hagyatkozott.
PÁRIZS, 1925–1936: ANDRÉ KERTÉSZ KERTJE
A nélkülöző és csak magyarul beszélő André Kertész emigráns magyar ismerősök társaságában élt Párizsban. Közéjük tartozott Beöthy István, akinek műtermében a házigazda egyik szobrát karikírozó táncos, Förstner Magda ihlette a híres fotót, a Szatirikus táncos-t 1926-ban. Ugyanebben az évben a Mondrian műtermében készített felvételekkel Kertész egy új, nem szokványos típusnak, „a hiány portréjának” mesterévé lett. Kertész többet sejtet, mint amennyit megmutat, életet lehel a tárgyakba, létrehozva az önmagukon túlmutató jelek költői és vizuális nyelvét. Első párizsi évei során André Kertész számos fotóját képes levelezőlap formátumú fotópapírra nyomtatta (e költséghatékony módszert olyan kitartóan és kreatívan alkalmazta, hogy az figyelemre méltó helyet foglalt el művészetében). Az utca szintén bőséggel kínálta a fényképész számára az apró történéseket, futó asszociációkat és komplex jeleket, melyek nála metaforák lettek. Kertész, aki Man Ray-jel együtt a párizsi nemzetközi modernizmus vezető képviselője volt .dolgozott a sajtónak, és megteremtette a fényképes tudósítás alapjait; számos fontos kiállításon vett részt, így 1929-ben a „Film és Fotó” rendezvényen Stuttgartban. Mindamellett Kertész ragaszkodott függetlenségéhez, és némi távolságot tartott a művészeti irányzatoktól, elsősorban a szürrealizmustól. Érzelmeiből, meglepetésekből és személyes gondolattársításaiból táplálkozó munkája,a tükröződő képek, visszaverődő fények, árnyak és megkettőződések az avantgárd fényképezés vezető alakjaként alapozták meg hírnevét. Ennek ellenére elkerülte a megkövesedett megközelítési módokat és stílusokat. Például A villa (1928) című felvétel, amely az akkortájt vezető modernista hitvallás tökéletes alkalmazása, egyben Kertész munkásságának egy másik jellegzetességét is mutatja: érdeklődését a tárgyak vagy emberek által vetett árnyékok iránt. A Paul Arma kezei (1928) vagy a rendkívüli Önarckép (1927) című fotón finoman játszik a jelenlét és hiány, a megkettőzés és eltűnés váltakozásával.
André Kertész mindig is igyekezet előnyére fordítani a technikai újításokat, amelyek lehetővé tették számára, hogy szokatlan képeken keresztül szerkessze újra a valóságot. Igen hamar felkeltették érdeklődését a különféle optikai torzulások, melyeket okozhattak hullámok (A víz alatti úszó, 1917), vagy tárgyak, pl. ezüstgolyók csiszolt felszíne, vagy az autók fényszórói is .1930-ban, amikor a VU magazin azzal bízta meg, hogy készítse el az új szerkesztő, Carlo Rim portréját, Kertész elvitte őt a vidámpark elvarázsolt kastélyába, és torzító tükrök elé állította. Azután 1933-ban egy női magazin, a Le Sourite szerkesztőjének kérésére rendkívüli sorozatot készített meztelen nőkről, amely Torzulások („Distortions”) néven lett ismert. Két modellel dolgozott, akik két torzító tükör előtt pózoltak, testük a kiválasztott nézőponttól függően groteszk módon meghosszabbodott, szörnyen kitüremkedett, vagy épp teljesen szétesett. Az Amerikai Egyesült Államokba költözése után Kertész reménykedett, hogy ezt a technikát reklámokhoz igazítva is használhatja majd, de értetlenség fogadta az ötletét (a Torzulásoknak szentelt könyv amerikai és francia kiadása csupán 1976-ban jelent meg).
FOTÓESSZÉ ÉS ILLUSZTRÁCIÓ
A VU hírmagazin elindulása 1928 tavaszán lehetőséget adott Kertésznek arra, hogy új oldalát mutassa meg. A fotóügynökségektől érkező anyagokat kiegészítendő, az igazgató, Lucien Vogel három fiatal fotográfust hívott meg (André Kertészt, Germaine Krullt és Eli Lotart), akik sajátos stílust képviseltek, és így új perspektívákat nyithattak a lap számára. A VU szerkesztősége előzetesen meghatározta, hogy a fotósoknak milyen témákat kell feldolgozniuk, azaz fényképes tudósításokat készíttettek velük. Kertész annak a képességének köszönhetően, hogy váratlan, inkább sejtető, mintsem dokumentum jellegű felvételeket hozott létre, úttörőként emelkedett ki a többiek közül, különösen a Solignyban élő trappista szerzetesekről készített fotóesszéje révén, amely bizonyos hírnevet szerzett számára. A VU-nél töltött nyolc év során a magazin több mint harminc fotóesszét publikát tőle: melyek mindegyike – a kifejezés tisztaságának és a grafikus kompozíciónak köszönhetően – alaposan végiggondolt, varázslatos vizuális konstrukció volt.
Kertész kétségkívül jobban kedvelte a költői, mint a tényszerű illusztrációkat, ez vezette el az együttműködéshez, a Bifur című művészeti folyóirattal (1929), és különösen az Art et médecine-nel, amely egészségügyi dolgozóknak szóló magazin volt, és teret adott Kertész modernista elképzeléseinek.
1930 körül ő és Germaine Krull számítottak az illusztrációs fotográfia legkreatívabb képviselőinek. Kertész elismertségét megerősítette fotogravűr eljárással nyomtatott három könyvének megjelenése: Enfants [Gyerekek] (1933), Nos amies les bêtes [Barátaink, az állatok] (1936), és legfőképp a Pierre Mac Orlan kísérőszövegével megjelentetett Paris vu par André Kertész [Párizs André Kertész szemével] (1934), melynek címe kiemeli, hogy ez nem a nagyváros festői leírása, hanem a fényképész „szubjektív nézőpontjából” készült válogatás.
Szintén párizsi képekkel illusztrálta Kertész Az igazi Ady-t, Ady Endre (1877–1919) életrajzát, melyet honfitársa, az újságíró Bölöni György írt.
NEW YORK, 1936–1962. ELVESZETT FELHŐ
A Keystone ügynökség által ajánlott szerződés ösztönzésére (amit aztán egy év múlva felbontanak) Kertész 1936 októberében New Yorkba költözött. Saját fenntartásai a divatfotózással szemben, fotóesszéinek elutasítása, amelyek a Life szerkesztősége szerint „túl sokat beszéltek”, és az értetlenség, amivel a Torzulásokat sorozatot fogadták, Kertészt lassan depresszióba taszították. A háború és az „idegen” fényképész szabadságának korlátozása csak fokozta nehézségeit. 1947-ben arra kényszerült, hogy elfogadja a House and Garden magazin szerződését, és így jusson rendszeres jövedelemhez. 1952-ben egy, a Washington Square-re néző lakásba költözött, és ez munkájában is változást hozott. Most nézője és tanúja lett mindannak, ami a környező teraszokon és a téren zajlott. Telefotó lencsék és zoomok használatával késíztett különös sorozatokat, az egyiket például kéményekről.
André Kertész 1936-tól 1985-ig élt New Yorkban, és soha nem hagyott föl azzal, hogy – a város fotózása helyett – a „városban” fotózzon. Nem rögzítette a szomszédságában zajló életet, a különféle mesterségek festőiségét vagy a sokszor paradox építészeti környezetet. Számára New York hangdobozként működött, amely saját gondolatait visszhangozta fotók formájában. Mindenütt a város szabályosságának ellenszerét kereste, a roskadozó téglafalakban vagy az árnyékok, gerendák és külső lépcsők kibogozhatatlan szövevényében, és olykor nem is lehet konkrét helyeket felismerni ebben a megbontott geometriában. Kertész New Yorkja nagymértékben töredékes, de egyetlen fotó is felfedi a képzeletbeli várost.
Kertész hű maradt ösztönös, utalásokban gazdag, személyes stílusához, és munkájában adott hangot annak a szomorúságnak, ami kétségkívül egész életét átjárta New Yorkban, és amit legnyilvánvalóbban az Elveszett felhő (1937) fejez ki. Élete legvégéig kereste a magány képeit, melyeken olykor galambokat látni. 1972. január elsején, egy Martinique-ra tett út során készült felvételen egy eltöprengő férfi homályos üveglap mögött feltűnő profilját örökítette meg, aki mintha önmaga tükröződése volna; a magányos férfi elmosódott látomása a mérhetetlen tenger előtt: ez volt a zárókép retrospektív gyűjteményében, a Sixty Years of Photography, 1912–1972 (Hatvan év fotográfiája, 1912–1972) című kötetben, amely pályafutaásának nagyon is ideiglenes összegzését adta.
VISSZATÉRÉSEK ÉS MEGÚJULÁSOK, 1963–1985
1961-es nyugdíjba vonulását követően Kertészben ismét felébredt a lelkesedés az élet és a fotózás iránt. A Camera magazin portfóliót kért tőle, úgyhogy valamiféle leltárba szedte hozzáférhető munkáit. 1963-ban önálló kiállításai voltak a velencei Fotográfiai Biernnálén, és a párizsi Francia Nemzeti Könyvtárban; ez utóbbi lehetővé tette számára a visszatérést a városba, melytől érzelmileg sosem szakadt el. Ráadásul megtalált és visszaszerzett több doboz olyan negatívot, amit még 1936-ban, távozásakor bízott egy barátjára, s ez teljes életművének áttekintésére, és új előhívásokra, illetve vágásokra ösztönözte. Ezek a fotográfia és a fotótörténet általános újraértékelésébe illeszthető epizódok megfiatalították Kertészt (aki ez idő tájt hetvenéves volt). „Az elkötelezett fényképész” (The Concerned Photographer”) című utazó kiállítás ráadásul a fotóriport úttörőjeként ábrázolta őt. Kertész szüntelenül kereste tovább a képeket, az utazásai során bejárt városokban egy lakása ablakából. Két könyve, a Szeretem Párizst (J'aime Paris, 1974) és a New Yorkból... (Of New York..., 1976) a két kultúra közti szétszakítottság érzését fejezik ki. Felesége, Elizabeth halála 1977-ben – nem sokkal Kertésznek a Georges Pompidou Központban tartott önálló kiállítása előtt –, a fényképész érdeklődését a polaroid fényképezés felé fordította. Annak, akinek munkáját mindig is az érzelem vezérelte, e technika több lehetőséget kínált a befelé tekintésre.
Az Ablakomból (From my Window) Elizabeth-nek dedikált kis kötetében összegyűjtött ötvenhárom polaroidon Kertész, aki mindig kíváncsian fürkészte az új technikákat, valójában saját emlékeinek és emlékezete torzításának fényét ragadta meg.
MICHEL FRIZOT és ANNIE-LAURE WANAVERBECQ, a kiállítás kurátorai
