Bemutató volt a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban Dogs and Drugs címmel. A rendező Urbán András , a szereplők pedig Béres Márta, Mészáros Árpád, Mészáros Gábor, Mezei Kinga, Mikes Imre Elek és Pletl Zoltán . A zenét Antal Attila szerezte, a dramaturg Góli Kornélia . Ugyanakkor fontos azokat is megemlíteni, akik saját élettapasztalataikkal járultak hozzá, ezek Jelena Bogavac, Péter Ferenc és Puskás Zoltán . A színpadi harcért Nina Matthis felelős, szakmai konzultánsként pedig Sági Zoltánt hívták segítségül.
Az előadás egymáshoz tematikailag is csak lazán kötődő, egymástól valójában teljesen izolált jelenetekből áll. A közel kétórás darab HÁROMSZÍNŰ mozaikkockái viszont külön is maradnak, nem lehet őket egyetlen szálra felfűzni, ami annyit jelent, hogy akár egy témával több vagy kevesebb is lehetett volna. Az előadás mindazonáltal rendkívül érdekfeszítő, minden a színen zajlik, minden a lehető legtranszparensebb módon történik. A színészek például nem vonulnak vissza a színfalak mögé átöltözni, hanem az INNENSŐ oldalon teszik meg, így szemünk előtt vedlenek át nemcsak egyik ruhából a másikba, hanem egyik szerepből is a másikba. Látjuk, hogyan esnek ki ÖNLÉTÜKBŐL a kutyák, amikor a FEKETE falhoz érnek, és hogyan állnak fel két lábra a félhomályban ahhoz, hogy újra elénk álljanak – immáron álláspontjukat védő férfiak és nők képében.
Érdekesmód eltűnik a határ színész és szerep között, és a két véglet a kimondhatatlanig éleződik. Egymást személynevükön szólítva vándorolnak egyik jelentből a másikba, levetkőzvén ezzel azt a szerephezkötöttséget, amely a karakterek közötti mozgást gátolná. A színészek BÁRKIKKÉ lesznek, AKÁRKIKKÉ, akit pedig valahol a biztos távolban a színpad deszkáin látsz, TE is lehetsz, vagy a melletted ülő, vagy akár szeretném azt vagy sem: ÉN is. Olyan, mint egy misztériumjáték, amely a farce-szal, a groteszkkel, a könyörtelen naturalizmussal és az egymásba átömlő, egymással felcserélhető identitásokkal két órára levette a tabu piedesztáljáról a három tárgyalásra kerülő létformát. A darab egyik érdekessége, hogy nem ítéli el, de nem is támogatja azokat a magatartásmintákat, amelyeket láthattunk, vagyis nem helyez elénk sem pozitív, sem negatív előjelet – pusztán felmutatja őket. A darab NEM nevelni akar, NEM is változtatni, inkább egy kísérlet arra vonatkozóan, hogy egyén és környezet milyen feltételek mellett tud együtt élni és farkasszemet nézni egymással. A jeleneteket nem puszta cselekménysorokként kell néznünk, hanem életmódok mélyfurataként – mindennemű narrativitás, keret, strukturális vonatkozás nélkül. Minden jelenetben van viszont egy olyan emblematikus mozzanat, amely fokozza, árnyalja az abban tárgyalásra kerülő tettet. Soha nem fogjuk megérteni, milyen AGONIZÁLÓ szülői viselkedés vezet el ahhoz, hogy a saját gyermekünket a radiátorhoz kössük. Soha nem tudjuk majd meg, hogyan alakul ki az a FONTOSSÁGI SORREND, amely a következő lövéshez szükséges pénznek a kölcsönkérését előbbre helyezi a lábszáron végigcsorduló omlékony salakanyag lemosásánál. Nem fogjuk soha megtudni, hogy melyik fájdalom a nagyobb, a rúgás és a pofon vagy a gyermeknek dédelgetett HAZUGSÁG. Nem fogjuk soha kiismerni a vidéki kisközösség által STIGMATOZÁLT első érzéki aktushoz vezető utat. Vagy mégis? A FELIRATOK segítenek, de nem vezetnek el a célig.
A rendező(k) három tematikai bázisból dolgozott(tak), így egy-egy jelenet a családon belüli erőszakot, a drogfüggőséget és a szexuális diszkriminációt tette meg kiindulópontjául. Számomra egy kicsit zavaró volt, hogy a feldolgozott témák ARÁNYTALANUL oszlottak meg, és túlságosan előtérbe kerültek a kábítószer okozta társadalmi, családi, gazdasági, egészségügyi problémák, így ez egy kicsit háttérbe szorította a családi erőszakkal foglalkozó jeleneteket, a nemi identitással pedig már csak néhány foglalkozott. Viszont az is igaz, hogy senki nem mondta, hogy a három téma ugyanolyan mértékben képviselteti majd magát.
A zene tekintetében az igazi urbánus darab olyan, mint a gerendába verődő szög. Először fogni kell a szöget, hogy el ne dőljön, és lényegében még nem is tudjuk, mi a szándék vele – halvány sejtésünk sincs. Azután erőteljes csapásokkal ütni kezdi a fába, a kalapács önálló életre kel, majd a kalapács egy utolsót csattan az immáron a fával egy szinten levő fémlemezre. Az eredetileg érdes szög feje az ütésekkel simára lapult, szálkák állnak ki alóla, por gomolyog, zihálunk. Urbán Andrásnál a zene nem kísérőjelenség, nemcsak árnyalja a kimondott szót vagy az elhulló mozdulatot, hanem ezek együttes erővel teremnek a nézők előtt. A zenével ALÁHÚZZA azt, ami fontos, amitől borzongni kezd a közönség, ez a fúzió viszont mintha nem sikerült volna teljességgel ebben a darabban. A játék valahogy nem tud közös nevezőre jutni a zenével, annak ellenére, hogy a maga nemében mindkettő ott van, ahol lennie kell. Antal Attila jól ráérzett azokra a torzításokra, azokra a ritmusokra és hangokra, amelyekre egy vegyileg tudatmódosított szervezetnek szüksége van, ezt az összhangot viszont a családon belüli erőszak és a szexuális diszkrimináció kapcsán nem sikerült maradéktalanul megteremteni. Talán töményebb lett volna, ha rövidebb.
Nekem azokat az éveket jutatta eszembe (főleg a narkotikumokkal foglalkozó jelenetek túlsúlya miatt), amikor napról napra láttam tönkremenni a körülöttem levő embereket. Amikor eljöttek azok a napok, amikor már nem találkoztunk velük, amikor már nem lehetett találkozni velük. Őket elítéljük, nem beszélünk rólunk, vagy ha mégis, akkor csakis az érem egyik oldalát fordítva a Nap felé, hibáztatjuk őket, és olyan kelésként viszonyulunk hozzájuk, amelyet le kell metszeni a közösség testéről, nehogy teljesen megmételyezze. Nem akarjuk megérteni őket, viszont az sohasem jut eszünkbe, hogy még ha akarnánk sem érthetnénk meg őket… Soha nem gondolkodunk el, hogy hogyan is KEZDŐDÖTT mindez, hogy a 80-as évek elején állami felügyelettel kerültek vele kapcsolatba a fiatalok, főleg értelmiségiek, művészek, egyetemisták. A heroin nem magától termett az önrombolás felé siető országba, hanem valaki beengedte, valaki megszervezte, valaki keresett rajta. Mi pedig TAGADTUNK. Soha nem kérdeztük meg az áldozatot, hogy egy ilyen árnyvilágban volt-e valódi választása. Mert valljuk be magunknak, amikor már csak lefelé vezetett az út, valahova menekülni kellett: külföldre, a meditációba, az öngyilkosságba és akinek meg már nem volt hova, az csak ideiglenesen búcsúzhatott el attól a világtól, amely szürreálisabb volt még a legkomorabb HALLUCINÁCIÓNÁL is.
