Mit lehet mondani arról az előadásról, amely annyira leköti a néző figyelmét, hogy elfelejti elküldeni a parkolási sms-t? Melyik az az előadás, melyik az a színház, amely a belépőjegy árán felül megér egy büntetést is? Az Újvidéki Színház előadása, az Alabama Song (kis túlzással) például ilyen.
Gilles Leroy 2007-ben az előadás alapjául szolgáló könyvért Goncourt-díjat kapott. Nem véletlenül. Olyan témát tudott új megvilágításba helyezni, amelyről azt hittük, már minden bőrt lehúztak. Zelda és Scott Fitzgerald lángoló szerelme és folyamatos harca nemcsak haláluk után vált a pletykairodalom egyik kedvenc témájával, hanem már életükben számos cikk jelent meg a két nagyon hasonló, mégis nagyon különböző emberről. Az Alabama Song ezekről is szól. Francis Scott Fitzgerald nevét mindenki ismeri. Ő az az amerikai író, aki A nagy Gatsby-t is írta. És ezzel meg is szerezte magának azt a hírnevet, amelyből megteremtette az alkohol- és drogfüggőségi problémákkal küzdő Amerikai Író sztereotípiáját.
Ijesztően hangos zenével kezdődik (konkrétan összerezzenek), színes ruhás fiúk és lányok táncával, dzsesszel, alkohollal, cigarettával, csókkal, szerelemmel. És egy őrületbe kergetett nő menekülésével ér véget. Pedig ő csak pihenni akar egy kicsit, csak egy rövid időre elszakadni mindattól, ami évtizedekig az életét képezte. De a valóságból nincs menekvés, pontosabban csak látszatmenekülés van: őrület, alkoholizmus, ideg-összeroppanás, öngyilkosság.
Nem sokat változott a világ a 1920-as/1930-as évek óta. Az emberek szerelembe esnek, aztán meg pofára, és akkor marad az alkohol és a drog. A pszichológusok azt mondják, korbetegségről van szó, de úgy tűnik, mégsem. A két világháború közötti elveszett nemzedék ugyanúgy kereste a választ az élet értelmére, ugyanúgy boldog akart lenni, mint a ma embere. Ugyanúgy szeretett, ugyanúgy gyűlölt, ugyanúgy küzdött, és ugyanúgy elbukott. Pláne a nő. Az Alabama Song ugyanis a szerelem bukásán túl a női emancipáció tragédiája is. Van egy tehetséges, szabad és szép nő az amerikaiak által aranykornak nevezett húszas években, de ahogy a világ, úgy Zelda élete is válságba kerül az évtized végére. Férje ellopja minden ötletét, árnyékba szorítja, bolondnak nevezi, és ezzel végül valóban bolonddá teszi. Pedig nem akarta, hiszen szerette őt. Szerették egymást. De ez a szerelem túl sok volt. Felőrölt és elpusztított mindent. Scott és Zelda megölték egymásban a tüzet, a tehetséget és a lehetőséget is. A végén egyikőjükből sem maradt semmi.
Az író más szemszögből, a nő nézőpontjából mutatja be a nagy írót, és ezzel megteremti annak lehetőségét, hogy végre Zeldával is lehessen azonosulni. Rahim Burhan rendező ezt még inkább felerősíti: egy pillanatra sem engedi, hogy Elor Emina Zeldája elhagyja a színpadot. Ő mindig mindenhol ott van. Ő van ott, és nem más, a néző nem válik mindentudóvá, csak azt tudja, csak azt látja, amit a nő. Csak azt érzi, csak az fáj neki, csak annak örül, csak attól őrül meg, amit Zelda is. Ezzel mindenki más, így Fitzgerald is mellékszereplővé válik. Pedig Kőrösi István igazi beleéléssel játssza az önimádó, kivagyi és sokszor kisstílű írót, aki hiába hordozza magával örökké írógépét, már egy sort sem tud megírni. Fitzgerald nem képes önmagán túllépni, így gondolatai sem képesek elszakadni a hétköznapoktól. Sic transit gloria mundi, mondanák az okosok.
A női szemszöghöz hozzátartozik az is, hogy a díszlet lényegében csak ablakokból áll. Hatalmas ablakokból, amelyeken benézve irigyelni lehet a benn boldogan táncoló és nevető gondtalan társaságot, és amelyeken kinézve vágyakozni lehet egy jobb élet után. Várni lehet a szerelemre, várni lehet a visszatérésre, várni lehet a szabadulásra. És ha valakit szanatóriumba zárnak, ahogy Zeldát is, akkor kizárólag ezeken keresztül lehet kapcsolatot teremteni a külvilággal. De egy ablak, még ha magas és széles is, kevés a boldogsághoz. Zelda nem bírja tovább. Ahogy az elején írtam, csak pihenni akar. Ezúttal örökre. Már nem volt ereje kimenekülni az elmegyógyintézetben keletkezett tűzből. Talán ha szerelme nem adja fel a harcot, talán ha visszajön hozzá, és nem hal bele az alkohol, a drog és a felfokozott élet okozta infarktusba, akkor Zelda élete is másképp alakul. Így viszont kettejük életéből egy nem annyira irigylésre méltó love story lett.
Az Újvidéki Színház előadása nem mond újat, nem mutat újat. De nem is kell. Ismét bizonyosságot nyerhetünk Elor Emina tehetségéről és sokszínűségéről, valamint arról, hogy zenés/táncos előadásokban az újvidékiek a legjobbak Vajdaságban. Ha szeretjük a táncot, ha nem, unni semmiképpen sem fogjuk az Alabama Songot.
