Virág Gáborral (Aaron Blumm) régi barátságban vagyunk, de most azért jöttünk össze, hogy borozgatás mellett a Biciklizéseink Török Zolival címen megjelent könyvéről beszélgessünk. Kishegyesen találkoztunk.
Aaron Blumm könyve az idei könyvhétre jelent meg a József Attila Kör, a Prae.hu és a Symposion közös kiadásában. Amikor a szöveg keletkezésének körülményeiről kérdezzük, Virág többször is megemlíti a meg nem tervezettséget, a nyelv zsenialitását, az alkotás közben őt is meglepő fordulatokat. Mint mondja, az irodalomtudományi tanulmányai ellenére nem az „olvasott elméletek hozadékai” alapján dolgozott. De gyorsan hozzáteszi, hogy nem is a „referencialitásba kapaszkodók megtévesztésére szánt trükkökről” van csak szó.
„Nem csak azért vannak az elbizonytalanító tényezők, hogy megtévesszem a helyi erőket, ki a Zoli, ki a Klára stb. De megtervezett elmélet sem volt a szövegek előtt, vagy ha igen, akkor inkább öntudatlanul. Ösztönösen íródott, és többnyire utólag vettem észre, mik is jöttek elő. Ezek a nyelv hozadékai; a bolondság, az önazonosság és a metaleptikusság problémája is.”
A metalepszis jelensége elsősorban a szereplők vagy/és az elbeszélők viselkedésében, tudatában mutatkozik meg. Határátlépés történik. Zoli és Klára hangja gyakran egybecsúszik, nem választható szét. „Amikor felébredtem, és megkérdezték, hogy hívnak, állítólag azt mondtam: Szoltán, Török Szoltán.”
„A nyelv, a szöveg zsenialitása, hogy felbukkannak olyan mondatok, félmondatok, amelyekből aztán különbözőképpen olvashatók ki különböző történetek. A rövid történetek egyfajta adatbázisként működnek, amikből különböző értelmezések építhetők fel. Sokszor nem eldönthető, hogy például halottak a szereplők, vagy sem, bolondok, vagy nem. Az én értelmezésem szerint például az utolsó részben csak Zoli van életben, a nő halott. Ki is mondja, »azt hiszem, meghaltam«.”
Vagy – amennyiben a halál lokatív jele a sír – a következő rész is értelmezhető úgy, hogy valamelyikük (talán éppen az, aki megszólal) már régen halott: „a temető végében megtaláltam a sírt, amit kerestem, név nem volt rajta, lekopott a hosszú évek alatt…”
BOLOND-E?
Azzal folytatjuk, hogy úgy is olvasható a történet, hogy Klárának „valami problémája” van. Az ún. metaleptikus viselkedéséből is lehetne erre következtetni.
„Már a legelején elhangzik, hogy baj van a rövid távú memóriájával. A történet szempontjából ez azért lényeges, mert nélküle folyamatosan elbizonytalanodik, létezik-e egyáltalán ez az egész szerelem, vagy csak ő találja ki. Csomószor eszméletét veszti, aztán elfelejti, mi történt előtte. Végig ott a bizonytalanság, álom vagy nem álom ez az egész: azt álmodja, hogy álmodik, és álmában felébred.”
Ha az emlékezésfolyamatnak jelentősen több köze van az elbeszéléshez, mint „az archív közléshez” – mivel „az emlékek kognitív elaborálását elbeszéléssémák szervezik” –, akkor mondhatjuk azt is, hogy Klárának nincsenek meg ezek az elbeszéléssémái, így az „értelem világa” felől közelítve a „nem-értelem beszéde” az övé.
De Virág azzal folytatja, hogy természetesen nem ért egyet azzal, „hogy a nő beszéde »bolondbeszéd« lenne, mert nem egy bolond nőről van szó. Klára csak a társadalom számára »nem normális«, mert valami olyasmit keres, ami szerintük, a »normális emberek« számára nem létezik. Ha beteg, akkor a szerelem betege.”
Megnézzük a szándékos grammatikai (el)változtatásokat is: azokat a grammatikai hibáknak tűnő elkülönböződéseket, amelyek Klára beszédében megjelenve szintén alátámaszthatják a „problémájáról” kialakított véleményeket. Amikor elveszik a biciklije, felad egy hirdetést, „ha véletlen láttam a biciklim, hívjon”. Virág azt mondja, ezzel is arra akart rájátszani, hogy csak Klárának létezik a biciklizés meg a Zoli. Valamint a referenciák valószínűsége helyett inkább a textualitást próbálta hangsúlyozni: a szereplőket és/vagy az elbeszélőket is a szövegek hozzák létre.
EGYSZERRE MINDENÜTT
A következő magyarázatunk szerint lehetne kulcsmondata, vagy legalábbis az egyik kulcsmondata a szövegeknek Klára „ mindent tudni akarok, most, rögtön” kijelentése. Az előzőélet-olvasat feltételez egyfajta kronologikusságot. Viszont az idézett kijelentés által olvashatjuk úgy is a biciklizéseket, hogy egyszerre van minden, egyszerre vannak mindenütt: Brazíliában, a tengeren, a kis faluban, ez erdőben, ő a Zoli, a Klára, az élet, a halál.
„Olyan elképzelések is léteznek, amelyek szerint nem igaz, hogy vannak múltbéli, és lesznek jövőbéli történések, életek, mert minden egyszerre történik, nincs idő” – mondja Virág.
KERESEM ÉN IS
„De én is keresem a magyarázatokat, próbálom megérteni a szöveget. Vannak határozott elképzeléseim a már említetteken kívül például arról is, melyik rész hol játszódik, mikor szólal meg a női, és mikor a férfi elbeszélő. Bár eleinte magam sem tudtam, hogy »egy nő beszél belőlem«. Akkor kezdtem el gyanakodni, amikor már megvolt a kilencedik bejegyzés, mert az elejében nem voltak meghatározó jelei a nemiségnek.”
Majd arról is szó esik, hogy nem is létezik egyáltalán stabil önazonossággal rendelkező identitás: normális, nem normális, nő vagy férfi; de az sem, hogy műfajilag regény vagy nem-regény-e a szöveg.
„Amikor megjelent a könyv, kiderült, a terjedelem szempontjából nem igazán nevezhető regénynek, másrészt ezek a rövid történetek igenis létrehoznak valamiféle olyan bonyolultságot, ami alapján az egész regényszerűvé válik. Harmadrészt meg ez számomra teljesen lényegtelen. Ezért is szoktam azt mondani műfaji meghatározásként, hogy képeskönyv. De kérdezték már azt is, foglalkoztat-e a próza és a líra közötti átmenet, amire tömören csak annyit tudtam válaszolni, hogy nem. Aztán egyik kritikusom döbbentett rá, hogy talán inkább líra, mint próza ezeknek a szövegeknek a műfaja. De fontos-e ez, meg kell-e húzni a határt, meghúzható-e ez a határ, létezik-e egyáltalán stabil önazonossággal rendelkező identitás? Az ember próbálja a saját történetét megérteni. Próbál egy történetbe beleférni, belekényszeríteni magát, vagy belekényszerítik mások. Aztán újra és újra rádöbben, folyamatosan újra kell értelmeznie a saját történetét (is).”
ÉGI SZERELEM A FÖLDÖN
Virág arról beszél tovább, hogy szerinte mennyire avatkozik a társadalom az ember magánéletébe, így akár egy szerelem kimenetelébe is. A Doktor úrról és Klára Uráról mint hatalmi jelképekről tesz említést.
„Van itt még egy dolog, a Basara-idézet az égi és földi szerelemről. Hiába szerelmes Klára a Zoliba, nem tudja elérni a valódi életében, mert ott az Ura, aki bezárja a pincébe, ott a Doktor úr, aki orvossággal tömi, hogy ne emlékezzen (vagy azért, hogy emlékezzen?). De a Zoli szolgái is akadályozzák őket. Úgyhogy egyedül csak az égi szerelem elérhető a számukra.”
Égi szerelem esetén azonban teljesen mindegy, Török Zoli létezik vagy sem, mert az égi szerelem nem teljesedhet itt be.
„Mindegy az is, hogy Klárának hívják, Ágnesnek vagy Bogárkának. Török Zoli nevével más a helyzet, mert ő nem egyszerűen csak Török Zoltán, hanem a nevéből adódóan a török szultán is, persze csak jelképesen, de az övé lehet a világ összes kincse, lehet teljhatalma, ezer nő közül válogathat, de mindez mit sem ér, ha nem lehet azzal, akit igazán szeret.”
A beteljesedhetetlen földi szerelem cáfolataként pedig elmesél egy történetet: „Carvernek van egy novellája, Kezdők a címe. A szereplői történeteket mesélnek a szerelemről, de nem tudnak kiegyezni egymással, milyen is az igazi. Aztán mindenféle átmenet nélkül az egyik hős mesél két idős emberről, akik autószerencsétlenséget szenvednek, és kórházba kerülnek. Kiderül, időtlen idők óta házasok, és még mindig szerelmesek. Egy kis tanyán éltek, nem volt semmi kapcsolatuk a külvilággal. Esténként feltették a lemezeiket, és táncoltak csak boldogan. Semmi bajuk nem volt addig, amíg csak ketten voltak. Amikor aztán először kiléptek a többiek közé, a társadalomba, rögtön megtörtént a baj.”
KÉT ÖREG A NOVELLÁBÓL
Umberto Eco írja, hogy Dante számára Beatrice kalauz az üdvösség, az Istenhez való emelkedés, vagyis egy magasabb szellemiség felé vezető úton. Egyedül Beatrice vezetheti el Dantét Isten legfőbb színelátására. Klára környezete viszont nem látja ezt Zoliban.
„Hiányzik belőlük még a megértés szándéka is. A dantei »kalauzt a magasabb szellemiség felé« kurvára leszarja a társadalom, de leszarja Klára férje is, miközben őt csalja, sőt a szeme láttára csalja meg, ő észre sem veszi: mert amikor együtt vannak Zolival, megszűnik számukra a külvilág, nem érdeklik őket az erkölcsi normák, a társadalmi kapcsolatok. Olyankor ők a két öreg a Carver-novellából.”
MAGYAR–TÖRÖK REGÉNY
Némileg eltérünk a szerelemtől, a könyv fordítási nehézségeiről beszélünk tovább.
Virág az angol fordítás hiányosságait sorolja, azt mondja, angolul nem működik rendesen a szöveg.
„Látom, hogy a játékok a nyelvvel, a nyelvi többlet, vagyis a magyar nyelv jellegzetességei nem működnek. Viccesen azt tudom mondani, hogy ez egy magyar–Török regény. Viszont most az olasz fordításon gondolkodunk, van egy nyolcvanéves olasz nénike, aki szintén olvasta. Apám barátja a férje, a könyvbemutató napján találkoztunk, így lehetetlen volt megkerülni az egész témát. Miután elolvasta, írt egy nagyon szép levelet, hogyan találta meg ő a férje személyében a saját Török Zoliját. Innen jutott eszembe az olaszra fordítás lehetősége.”
TÜKRÖK, SZÉDÜLET
Klára Zoli szemében látja magát, a saját szemében pedig Zolit; majd valamelyikük megpillantja, de nem ismeri fel önmagát a kés pengéjében. A szövegben van egy vers is, ami olvasható az egész szöveg kicsinyítő tükreként, önértelmező alakzatként is. Több helyen megjelenik a szövegben a tükör, az öntükröződés, a tükör a tükörben, így felmerül bennünk a kérdés: Ha két tükröt egymás felé fordítunk, hogyan állapítható meg a végtelen, gyors oda-vissza játék, mikor ki beszél, férfi vagy nő-e az illető? Amikor a beszélő fekszik a földön, és azon gondolkodik, hogyan nézhet ki felülről, nem kapunk rá választ, és ő sem. Nem derül ki semmi, még az sem, mi alapján lehetne nőként vagy férfiként azonosítani az elbeszélőt.
Zoli és Klára beszéde szinte alig/nem különböztethető meg egymástól, nehéz megállapítani, pontosan kit is hallunk. Az elbeszélő maga sem tudja, nőként vagy férfiként akar-e megszólalni, sőt azt sem, fiú-e vagy lány.
„Az angol fordítást ez a konkrétság rontja el, hogy megadjuk, he vagy she az az ő.”
KI ÁLMODIK KIT
Virággal megállapítjuk, hogy mindig ugyanarról ír: a bizonytalanságról, hogy nem lehet a végső választ megadni, nem lehet kijutni innen.
„A legelső szöveg, amit annak idején írtam, Garaczi hatásra született, »megállt a vonat, kinyíltak az ajtók«, és a szövegben szerkezetileg és tartalmilag is ugyanaz volt odakint, mint bent. És itt is ugyanaz van, nem lehet kimenni, nem tudni, hol a kezdete, hol a vége, mert nincs kezdete és vége. Nem tudni, ki álmodik kit, ki tükröz kit. »Nem kezdődik semmi sem el, mert nincs vége sem.«”
Az Aaron Blumm-szövegekben megjelenő különböző vonatok, levelek, álmok, emlékezeti csapongások hordozhatják a külső szféra, az átlépés, a kimozdulás lehetőségét is, de aztán „kinyílik az ajtó, és mindig ugyanaz van odakint is”, kiderül, hogy az, akit álmodnak, ugyanúgy álmodja azt, aki őt álmodja, és így tovább.
„A térbeli/időbeli végtelenség mint tökéletesen abszurd történetbeli alaphelyzet az egyetemes emberi léthelyzet képrendszere. Ennek lényege a tökéletes bezártság, bármiféle kilépés lehetetlensége” – írja Thomka Beáta.
BIZONYOSSÁG
Végezetül Virág elmondja, a szövegben rengeteg olyan elem van, amit nem tudatosan írt le, hanem a „szöveg, vagy bárminek is nevezze” írta önmagát. A szöveg folyamatosan elbizonytalanítja az olvasóját is, az újra és újra felépített értelmezési lehetőség újra és újra dekonstruálódik.
„De a nőnek is csak a hit marad. A Doktor úr kéri a bizonyítékokat Zoli létezésére, de Klára nem tud mondani egyet sem. Aztán mégis megjelenik Zoli, belenéz Klára szemébe, és az rögtön tudja, neki nem kellenek bizonyítékok. Lehet, hogy a világ számára bizonyítani kell, hogy van bizonyosság, de Klára és Török Zoli számára nem.”
