Hogy ki és mikor alkotta meg ezt a szószerkezetet, ki társította az „anyanyelv”-hez az „édes” jelzőt, ma már kideríthetetlen. De tény, hogy majd két évszázada él és hat érzés- és gondolatvilágunkban. Arany János százötven évvel ezelőtt írt versében így szól a szabadságharc hőseihez:
Lesz-e költő, ki az édes anyanyelven
Rólatok korának csudát énekeljen?
Milyen jelentéstartalom fűződik e szép kifejezéshez? Előbb talán arról alkossunk fogalmat, mi az anyanyelv. Benne rejlik a szóban: az a nyelv, amelyet általában az édesanyánktól tanulunk, amelyen a legkönnyebben, legszívesebben közöljük érzéseinket, gondolatainkat, válaszolunk a külső ingerekre, környezetünk jelzéseire, s amelyen álmodunk és álmodozunk is.
Miért édes az anyanyelv? Egyáltalán mit jelent az édes melléknév? Ha kimondjuk a szót, a méz kellemes ízét érezzük a szánkban. Átvitt értelemben édes, ami szép, jó, kedves számunkra. Ha a gyermeki ragaszkodás gyengéd pillanataiban anyánkra gondolunk, ezt suttogjuk: édesanyám! Ha ránk mosolyog a NagyŐ, egész lényünk visszhangozza: édes szívem! Ha szülőföldünk jut eszünkbe, így sóhajtunk: édes hazám!
Ugye, értjük már, miért édes az anyanyelvünk? Mert az édesanyánkkal való gyönyörű kapcsolatban fogamzik meg bennünk, s lesz sajátunkká, s mert nélkülözhetetlen számunkra a világgal való érintkezésben.
Hogyan bánjunk ezzel az értékes ajándékkal? Ha nem használjuk, elsorvad. Minél többet beszéljük, annál gazdagabbá válik, és mi magunk is kiteljesedünk általa.
S itt most álljunk meg egy pillanatra: nyelvünk nem csupán attól anyanyelv, hogy az édesanyánk közvetíti hozzánk, hanem sokkal inkább attól, hogy miután elsajátítottuk, és olyan szinten alkalmazzuk, amely már túlmutat az egyszerű érintkezési eszközként való használaton, nyelvünk kezd anyaként viszonyulni hozzánk. Kiss Dénes mai költő megfogalmazása, mondhatnók, stílusleleménye értelmében, „nyelvédesanyánk”-ként kezd nevelni bennünket.
Hogyan? Folyton újuló-avuló szókincsével, sajátos logikus nyelvtani szerkezetével, hangulati elemeivel, olykor még a hangzásával, ritmizálhatóságával is megidézi a történelmi múltat, a kollektív emlékezetből napvilágra segíti a több száz vagy ezer évnél is régebben lezajlott cselekményeket, tényeket, ily módon hozzásegít bennünket önnön énünk felismeréséhez. S miután megértjük, hogy nyelvünk birtokában van azoknak a fogalmi és érzelmi tartalmaknak, amelyek igazán emberré teszik az e nyelven szóló embert, ráébredünk, kik vagyunk, kikhez fűz bennünket anyanyelvünk, kultúránk, a történelem, a múlt, a jelen és a jövő vonatkozásában egyaránt, vagyis tudatosítja bennünk önazonosságunkat, divatos szóval élve az identitásunkat.
Kedves mindannyiunknak azt kívánom, halljuk meg anyanyelvünknek ezt a sugallatát.
De menjünk tovább! Lássuk, mi minden jellemző a magyar nyelvre. Az indoeurópai nyelvekhez képest az az egyedülálló tulajdonsága, hogy nehézkes határozói, birtokos, igeneves és más szerkezetek helyett az alanyhoz, állítmányhoz, egyéb mondatrészekhez szervesen illeszkedő ragokat alkalmaz a sokféle emberi-nyelvi viszonylat kifejezésére. Ennek hozadéka a gondolati gördülékenység.
Kiejtésbeli könnyedsége és gazdag dallamvilága pedig abból fakad, hogy sok, sőt rengeteg a magánhangzónk. És itt most nem csupán arra kell utalnom, hogy például a szláv nyelvektől eltérően nekünk vannak ö és ü hangjaink, mint ismeretes, annak a szerencsés véletlennek köszönhetően, hogy a történelmi népvándorlás során jó ideig együtt éltünk türk törzsekkel, és emlékül magunkkal hoztuk e gyönyörű hangzókat, hanem arra a nyelvünk természetéből fakadó sajátságra, hogy nem tűr meg mássalhangzó-torlódást. Ha mégis adódik ilyesmi, jobbára idegen szavak átvétele folytán, nyomban feloldja egy-egy kötőhang közbeiktatásával.
Egy pillanatra térjünk csak vissza a magánhangzóinkhoz. Ha megszámoljuk őket, nem tűnnek soknak: a, e, i, o, ö, u, ü – ez csak hét. Igen ám, de mindegyikből kettő van, sőt a-ból és e-ből három is. Van ugye az a és hangzó párja, az á. A kettő között helyezkedik el – szaknyelven szólva – az illabiális a, amely pl. a szerb a-val azonos. A magyarban is él ez a hangzó, de írásban nem jelöljük, legfeljebb nyelvészeti tanulmányokban. Felismerhető a palóc beszédben csakúgy, mint a nyugat-dunántúli nyelvjárásban. „Sudar magas, sudar magas a nyarfa teteje…” – énekelte egykor Tolnay Klári, gyönyörű színésznőnk, aki palóc földről származott. Az e hangzók, tehát a nyílt, a zárt e és az é szerencsére él itt a Bácskában is, tehát értjük, mi a különbség, ha ezt mondom, ti mëntëk, ők mëntek, s én – jó szívemből kifolyólag – mentëk, ha kihúzok valakit a bajból.
Ez a sok-magánhangzójúság remekül hasznosul például a költészetben. Mégpedig oly módon, hogy egy időmértékes – a rövid és hosszú szótagokat szabályosan váltakoztató – versbe beépülhet a magyaros hangsúly és a játékosság is. Líránkban a 18. századi, első igazán nagy formátumú költőnk, Csokonai Vitéz Mihály talált rá erre a ritmusikerítésre. Egy tulipánthoz című szerelmes dala rá a példa:
A hatalmas szerelemnek
Megemésztő tüze bánt:
Te lehetsz írja sebemnek,
Gyönyörű kis tulipánt!
S aki majd másfél évszázad múltán rábukkant, az a világirodalmi csúcsokat ugyancsak ostromló József Attila volt. Vele egyidejűleg vagy tőle függetlenül Weöres Sándor, „Kosztolányi fogadott fia” tűnt fel a klasszikus verselésű sorokat egyidejűleg hangsúlyos lüktetésűvé varázsló ritmusjátékaival, amelyek egyszersmind tündéri dalocskák. Tőlük zengett az ötvenes-hatvanas évek szocialista Magyarországa, a pártatyák nem kis bosszúságára. Egy példa:
Fut, robog a kicsi kocsi,
rajta ül a Haragosi,
din don diridongó.
Ha kiborul az a kocsi,
leröpül a Haragosi,
din don diridongó.
Az ötletgazdag Karinthy s a szó művészeként aposztrofált Kosztolányi nyomában lépkedve a korszak legkiválóbb költői, írói, kezdő és haladó tollforgatók versengtek egymással a nyelvi játékok, rém- és remek rímek kiötlésében, szem előtt tartva a játékban is nagy előd, Arany János, majd az említett nyugatosok jól ritmizálható elménckedéseit csakúgy, mint az idegen mintákat. Annyira hajlékony és ütemérzékeny ugyanis a nyelvünk, hogy – enyhe túlzással élve – a magyar megszövegezésű hexa- és pentameterek szinte dallamosabban lüktetnek, mint az eredeti latin versben.
Hát még a rímmókák! Arany nevéhez ez társítható: a kosarasok kosara sok, Kosztolányiéhoz meg ez: Atlasz/hanyatlasz! Vagy: a parlament/a falra ment. Föl-fölrémlik a pesti iskolám, ahol ezzel ugratták egymást a diákok: Á-sok nyavalyások! B-sek szerencsések! Ötvenhatot pedig ilyen elmés fejtörők vezették be: Hogy hívják Rákosit görögül? Demosttemész! Egyiptomiul? Elsőfárajó! Törökül: Nyakizmántökül… A pestieknek ez a friss, nagyszerű humora, szellemessége a nyelvi lehetőségek lelkes kiaknázásán alapul.
(Folytatjuk)
