„Az egyszerre tudományos és gyakorlati konferencia célja, hogy a történész és a művészettörténész találkozzon a műemlékvédővel és a restaurátorral, illetve hogy előtérbe kerüljenek azon városi értékek, melyek a XX. század fordulóján történt átalakítások során születtek. Ebben az időszakban a városbővítés bizonyos mozzanatai egybeestek a szecesszió, mint építészeti stílus megjelenésével, különösképp a német befolyású területeken” – így fogalmazták meg a szervezők a rendezvény célkitűzését.
A háromnapos konferencia első két napját Budapesten, a harmadikat Nagyváradon tartották. A konferencia két koordinátora Catherine Horel, a párizsi I. Panthéon-Sorbonne Egyetem Centre National de la Recherche Scientifique (CNRS, Francia Nemzeti Kutatási Központ) kutatási igazgatója és Frédérique Boura, örökségvédelmi főkurátor és az Örökségvédelmi Leltár igazgatója volt.
A második napi program egyik előadásának témája Szabadka volt, előadója Catherine Horel, Közép-Európával és az Osztrák–Magyar Monarchiával foglalkozó francia történész, aki egy vele készült interjúban (Aetas 25. évf. 2010. 2. szám) elmondta, hogy különösen izgatják a régió történetén belül a nemzetiségi együttélés kérdései, és ehhez kapcsolódóan a Monarchia többnemzetiségű városainak fejlődési ívét kívánja összehasonlító keretben elemezni. „2007-ben kezdtem ezt a programot, körülbelül 2014-re tervezem a befejezést egy monográfia megírásával. Kiválasztottam a Monarchia tizennégy közepes méretű, ötven–kétszázezer lakosú városát, például Kolozsvárt, Nagyváradot, Temesvárt, Aradot, Pozsonyt, Zágrábot, Szabadkát, Fiumét, illetve a nyugati tartományokban Czernovitzot, Lemberget, Pilsent, Brnot, Triesztet és végül Szarajevót. Úgy állítottam össze a listát, hogy minden nép képviselve legyen. Azt szeretném megvizsgálni, hogyan működtek a városi multikulturális társadalmak, s mit jelentett a multikulturalitás a mindennapokban: ki ment színházba, s melyik színházat látogatta; ki küldte a gyermekét a főgimnáziumba; hogyan szerveződött a helyi sajtó és a helyi közigazgatás; milyen sajátosságokat mutat az egyleti működés; voltak-e nemzetiségi vonatkozásai a gazdasági kamarák tevékenységének; a hétköznapi életben hogyan alakult a nyelvhasználat? A kiegyezés utáni időszakot vizsgálom, de mindenekelőtt az 1880-as évek utáni évtizedeket. Először a statisztikai forrásokat dolgoztam fel, ami elég egyszerű feladat volt, aztán következtek az egyesületi évkönyvek, értesítők, alapszabályok, a gimnáziumi évkönyvek, a helyi nyomtatványok és a sajtótermékek. Arad, Szabadka, Fiume, Trieszt és Brno feldolgozásával már készen vagyok, részpublikációk már készültek. Az együtt élő népcsoportok mindennapjaiban természetesen a rivalizálás és a kooperáció elemei egyaránt megtalálhatók, de elég nagy különbség mutatható ki Magyarország és Ausztria között. Különösen érdekesnek találtam Szabadka példáját, mivel ebben a városban ez a multikulturalizmus – a zsidó kivételével – a mai napig fennmaradt.”
A továbbiakban egy rövid összefoglaló Catherine Horel francia nyelvű előadásából, amelyet sajnos csak szinkrontolmácsolással hallgattam. Szabadka mezőváros volt, gazdagsága a város körüli földekből származott. Nem az iparosodás útját járta. Az emberek frusztráltak, a város nem szerelkezett fel olyan modernitási aspektusokkal, mint más városok. A városok úgy azonosítják magukat, mint egy másik város konkurensei, Szabadkáé Szeged, Aradé Temesvár. Mindig ez motiválta őket, pl. nagyobb kultúrpalotát kell építeni mint a másiknak van. A kulturális faktor szerint a városok fel akarnak zárkózni, erre egy lehetőség a szecessziós építkezés. 1910-ben Szabadkán 59, míg más városban több mint 250 kulturális egyesület működött, ez párhuzamba állítható a fejlettséggel. A városnak egy színháza volt, nyári színháza nincs (Aradon volt), és azon az egy színházon bunyevácok, szerbek és magyarok osztozkodtak.
Az épületek három csoportra oszthatók: 1. középületek, mint a városháza, amely kései barokk stílusú épület. Ezt a régi barokk stílusú városházát át kell alakítani, 1896-ban – Mamusich Lázár polgármester idejében – Lechner Ödön készített erre tervet, amely azonban a fiókban maradt. Az új polgármester, Bíró Károly újra elővette egy új városháza felépítésének tervét, és pályázatot írt ki: a neobarokk stílus jelenik, meg mint követendő példa, Mária Terézia típusú barokkot akarnak. Komor Marcell és Jakab Dezső építészek pályamunkája nyerte meg a pályázatot 1907-ben. A terv az elvárt Mária Terézia típusú barokk, amely a város történeti múltjának megfelel, még szó sincs az új stílusról, a szecesszióról. A tervezők építés közben azonban átalakították szecessziós stílusúra, mert magyaros stílust akarnak. A magyar belügyminisztérium jóváhagyása is kellett. Bíró Pestre utazott. Az építkezés 1908–1910 között tartott, 1912-ben adták át ezt a gigantikus méretű épületet nagy csinnadrattával nagy, de még nem volt kész. Belülről nagyon modern volt, lifttel, belső fűtéssel.
Az épületek második csoportját a vallási épületek képezték, pl. a zsinagóga is a modernitás bizonyítéka. Az épület terveit Baumhorn Lipót készítette el 1899-ben, mégis a Komor–Jakab iroda tervét választották. 1901-ben kezdték, 1902-re készült el, előbb, mint a városháza. A szabadkai zsidó közösség neológ, gazdaságilag jól integrált közösség volt. A zsinagóga 1975-től jugoszláv műemlékké nyilvánították, majd a szerb állam vette át.
Az épületek harmadik csoportjába a magánépítkezések tartoztak. A városlakók tudatára ébredtek a gazdagságuknak: építkeztek elsősorban az orvosok, fogorvosok, gyógyszerészek, bankárok és maguk az építészek. Ezek belvárosi építkezések, a korzón és környékén, például a Raichle palota (jelenleg galéria), amelyen minden rajta van, ami a szecesszióra jellemző, továbbá a magyar konzulátus épülete. A palicsi tó mellett is villák épültek, Palics a gazdagok üdülőhelye, oda vonzotta a turistákat. Sok szép szecessziós villa, víztorony épült, Komor és Jakab női fürdőt épített. A lakosok és a befektetők is villákat vásároltak Palicson. Nagyváradon is érdekes lesz, ki épített és miért, az infrastruktúra is meghatározza egy város életét. (Amint már említettem, a konferencia másnap Nagyváradon folytatódott.)
Szabadkán kívül a konferencia előadásaiban a városok közül Pozsonnyal, Péccsel, Zágrábbal, Nagyváraddal foglalkoztak, de előadás hangzott el Bécs–Budapest rejtett párhuzamairól és ellentéteiről; Raimondo D’Aroncoról és az orientális építészetről a szecesszióban Friulitól a Boszporuszig; a szecesszióról és az identitásokról, Strasbourg és Nancy példáján; a budapesti szecesszióról mint a kulturális örökség részéről, továbbá az Art Nouveau hálózat tevékenységéről.
Végezetül még egy idézet a konferencia szervezőitől, hogyan határozták meg a szecessziót: „A szecesszió a hivatalos barokk vagy klasszikus művészet által kiváltott reakció terméke, Közép-Európában különös módon mégis éppen annak a politikai és esztétikai rendszernek (a Habsburgok monarchiájának) vált jelképévé, amelynek oppozíciójaként létrejött. Azonnal a csúcsra tört, ám virágzása illékonynak bizonyult, majd hamar átcsapott a tulajdonképpeni modernizmusba (bár továbbélési formái külön tanulmányt érdemelnének). Mennyire volt modern a szecesszió? Milyen szerephez jutott benne a tradíció, a népiesség, a folklór? S végül: milyen kapcsolatban állt a nacionalizmussal, mely ekkoriban vetette meg lábát Európában?”
Reméljük, mindezekre a kérdésekre a várhatóan megjelentetett konferenciaanyagban megtaláljuk a válaszokat is.
