Ljudmila Ulickaja, a legismertebb kortárs orosz írók közé tartozik, aki elsősorban elbeszéléseivel aratja sikereit. Magyarul Életművésznők című, hat elbeszélést tartalmazó kötete 2009-ben jelent meg, harmadik, változatlan utánnyomásban. A történetek központi problémája a hazugság, kiváltképp a női hazugság kérdése.
Zsenya, a kétgyermekes anya életében már az egyetemi évei alatt fontos szerepet töltöttek be a barátnőivel irodalomról, művészetekről, az élet értelméről szóló beszélgetései. A történetmondásnak, de sokkal inkább a női történetek meghallgatásának nem tud ellenállni. A kötet elbeszéléseit az ő figurája köti össze, aki különböző nők, különböző időben elhangzó történeteinek befogadója. Öt elbeszélés más-más nők életének történetét mutatja be, saját elbeszélésükben. A hatodik történet magának Zsenyának az élettörténete, amely abban különbözik a többitől, hogy nem egyes szám első személyű elbeszélésen alapul, hanem narrátori közvetítéssel egyes szám harmadik személyben olvasható.
Az öt elbeszélés Zsenya életének különböző korszakaiban hangzik el, különböző korú, státusú nők szájából. Irene első gyermeke szülés közben meghal, nyakára tekeredik a köldökzsinór. Lányát, Dianát a saját hibájából, gyógyszer-túladagolás miatt veszíti el. A tragédiák után újrakezdett élete boldogabb jövőt sejtet, de a sors ismét közbeszól: férjét és ikergyermekeit egy autóbaleset ragadja el tőle. Nagya, a szomszéd kislány ufókról és bátyjáról mesél társainak. Ljalja, a tizenhárom éves kislány megosztja Zsenyával féltve őrzött titkát, negyvenéves nagybátyjával folytatott szexuális kapcsolatáról. Anna Venyjaminovna, a nyugdíjas orosztanárnő felolvassa verseit Masának, a főiskolára készülő diáklánynak. A Svájcban dolgozó orosz prostituáltak arról mesélnek Zsenyának, miként kerültek külföldre, hogyan szánták rá magukat mesterségük űzésére, s hogy az élettörténeteik elmondásának pillanatában milyen párkapcsolatban élnek. A nők/lányok történeteivel azonban valami nincs rendben, mindegyikükről kiderül, hogy hazudtak, Zsenyával csak a képzeletük szülte meséiket osztották meg. Irene soha sem volt férjnél, gyermekeket sem szült. Nagyának nincs bátyja, Ljalja vallomása a nagybátyjával folytatott viszonyáról is szörnyűséges kitaláció. Anna Venyjaminovna különböző orosz költők verseit „hazudta el” magának, a prostituáltak történetei pedig mind teljesen egyformák, ebből kifolyólag nem lehetnek igazak.
Miért hazudtak ezek a nők? Miért fejlesztették meséiket a hazugság művészetévé? Hogyan működik egy nő életében a hazugság pszichológiája? Zsenya ezekre a kérdésekre szeretné megtalálni a megfelelő válaszokat, de a történetmondók lelepleződésük után a hallgatás burka alá rejtőznek. Zsenya kérdéseire senki sem felel, mindenki tartózkodóvá válik, így saját következtetései nem többek puszta feltételezéseknél, melyek újabbnál újabb kérdések felmerülését eredményezik. Csak annyit tehet, hogy a magáévá is lett „fantomfájdalmakat” beszélgetőtársai pszichikai állapotának felmérésére használja, s ezekből saját lelkiállapotára következtet. Irene történetéből, „ami mellett Anna Karenina ódivatú öngyilkossága elhalványult, és egy sületlen úriasszony ostoba szeszélyének tetszett” (29), azt a következtetést vonja le, hogy mindannyiunknak az fáj, ami nincs. Az élet eseménytelenségénél még a tragédiák rendszeres ostroma is jobb, mert személyiséget formál, átalakít, harcra serkent. Ljalja hazugsága rádöbbenti, hogy a lánygyerekek mennyire hihetően tudnak manipulálni, s hogy mennyivel nagyobb felelősség lányokat nevelni. „Istenem, micsoda öröm, hogy neki fiai vannak” (54). A nagy költővé lett irodalomtanárnő hazugsága sem intézhető el egy mosollyal, mert Masában egy a tanárnő által felépített világ másodpercek alatt, kártyavárként dől össze. Zsenya értelmezésében, az ambiciózus, de írói terveit véghezvinni nem tudó tanárnő „...életében legalább egyszer érezni akarta, mit élhet át akár a legnagyobb költő, akár a legdilettánsabb grafomán, amikor a verseit felolvassa a közönsége előtt, és érzékeli az odaadó és egyszerű lelkekből felé irányuló érzelmeket” (71).
A hatodik elbeszélésben Zsenya életének története kerül fókuszpontba. Hol közvetve, hol közvetlenül kapcsolatba kerül a halállal, mely rádöbbenti az élet hazug mivoltára. A tolószékbe kerülő Zsenya egész eddigi életét hazugságként éli meg, melyet a beszélgetések, az eszmefuttatások, a kitalált élettörténetek meghallgatása töltöttek be. Az önellátásra képtelen nő rájön, hogy tehetetlensége az egyetlen valóság, ezen állapotról nincs mit mondani, nincs mit hazudni. Nem fogadja barátnői hívását, nem kíváncsi valóságként előadott hazug történeteikre. Magatehetetlenül, tolószékben ülve fejti meg beszédpartnereinek titkát, hogy az élet hazugság, és hogy a hazugság az élet. Ő pedig már képtelen a maga életének valóságával együtt élni, azt hazudni magának, hogy él.
