2006-ban Faludy György temetésén láttam először Orbán János Dénest, akit ott úgy jelentettek be, mint Faludy első számú költőtanítványát. A búcsúztatón a tizenvalahány felszólaló mellett ő is megemlékezett a kilencvenhat éves korában elhunyt mesteréről. Arról beszélt, hogy Faludy élete során több mint harmincszor került közvetlen életveszélybe, mégis közel egy évszázadon át sikerült megmenekülnie a végzet elől. Ha van közös pont mester és tanítványa között, akkor talán ezt az izgalom- és veszélykeresést nevezhetjük annak.
(Sziveri Jánossal együtt) a „tökös alkotók” fejezetcím alatt tárgyalhatná őket az irodalomtörténet, amely egyelőre gyávább annál, mint hogy igazán kanonizálni merte volna ezeket az alkotókat. Az erdélyi költő fellépett a zEtna irodalmi fesztiválján, ez adott alkalmat a beszélgetésre.
– Úgy kezdted a felolvasásodat a zEtna irodalmi fesztiválon, hogy nem vagy lírai hangulatban az abszurd utazásotokat követően, ezért vers helyett inkább egy vicces prózai szöveget olvastál fel, melyben Erdély létező és általad kreált félelmetes vadállatait elevenítetted meg. Milyen összefüggésben volt ez a szöveg a Kolozsvárról Zentára tartó utatokkal?
– Több mint egy évtizede vezetek autót Erdélyben, ahol köztudottan sok vadállat él, de ott még soha nem ugrott elém ki szarvas, de róka is csak elvétve. Ezzel szemben, amikor a röszkei határon átléptünk Szerbiába, három perc leforgása alatt egy róka és egy szarvas is elénk vágódott. Elég sofőrt próbáló út volt, de a lényeg, hogy itt vagyunk.
– Iszkiri a guruzsmás berbécs elől címmel látott napvilágot az a kötet, amiből felolvastad a szövegrészletet. Székely írók antológiájaként jelent meg, de még a székelyek nagy része sem érti ezeket a szavakat…
– Annak idején Sántha Attila kollégám kitalálta, hogy izgalmas lenne a székely nyelvjárás szavait felhasználó irodalmi műveket írni. Írt is tizenvalahány verset nagyon furcsa székely nyelvjárási szavak felhasználásával, majd megírta a kétezer-ötszáz székely nyelvjárási szót tartalmazó székely szótárt, ahol ilyen érthetetlen szavak vannak, mint az iszkiri, a guruzsmás, a zákhányos. Mi ezen felbuzdulva kabarészerűen írtunk ilyen irodalmi műveket, és ezt foglalja egybe az antológia, aminek a címét egyébként úgy fordíthatnánk le, hogy menekülés a bedühödött kos elől.
– Tulajdonképpen nem utal ez a cím a kötet szerzőire, hiszen nem jellemző rátok a menekülés. Nem iszkiriztetek el Erdélyből sem, valamennyien a szülőföldeteken éltek. Véletlenül alakult így, vagy ez egy tudatos vállalás a részetekről?
– Igazából mi szembementünk a megmaradás eszméjét hirdető transsylvanizmussal. Tehát nem dacból maradtunk otthon. Ehelyett azt hirdetjük, hogy nemzetközi szintet kell elérni, hogy az erdélyi magyar irodalom ne egy ideologikus, szenvedő mártíromság legyen, hanem olyan, ami megállja a helyét bárhol a világban. A harcosokra mindig sokkal inkább felnéznek, mint a koldusokra. Az, hogy ki hol él, mindenkinek a magánügye. A mai világban már nem igazán lehet beszélni nagy elfogult nemzeti ábrándokról. Ezzel együtt Erdélyben élünk, egyelőre nem szándékozunk elmenni, végezzük a dolgunkat.
POLGÁRPUKKASZTÁS
– Annak idején az erdélyi irodalom fenegyerekeként indultál. Miben nyilvánult ez meg?
– 1992/93-ban, amikor a mi nemzedékünk színre lépett, egy nagy űr volt az erdélyi magyar irodalomban. 1989 végén lezajlott a rendszerváltás, és mindenki azt hitte, hogy az erdélyi magyar írók fiókjaiban rengeteg cenzúra elől elrejtett titkos és grandiózus mű lapul, aztán kiderült, hogy nincsenek ilyenek. Az írók, úgy látszik, mással voltak elfoglalva, és nem látták értelmét a fióknak írni, ezért három éven keresztül alig volt irodalmi élet. Akkor lépett színre a mi generációnk. Kapva kaptunk az alkalmon, hogy megszűnt a cenzúra, és végre annyi évtized után bármit le lehetett írni, sőt most lehetett először szabadon írni Erdélyben, mert valamiféle cenzúra korábban mindig működött. Kézenfekvően az erotika vonalát lovagoltuk meg. Fiatalok voltunk, így megvolt a mentségünk rá, hogy ez érdekel bennünket. Az erotikus, humoros, obszcén vonalon indult el a nemzedékünk. Csupa-csupa polgárpukkasztás. Mögötte viszont volt egy kemény irodalomelméleti képzés. Mi tudtuk, hogy mit akarunk, és meg is valósítottuk azt. Néhány év alatt ráneveltük az erdélyi közönséget arra, hogy a művésznek mindent szabad.
n Fiatal korodban felkaroltak az idősebb kollégák, többek között Kertész Imre, Szőcs Géza, később Faludy. Te miért érezted szükségét már fiatalon, hogy felkarold a kortársaidat?
– Valóban igen fiatalon elég szerencsés helyzetbe kerültem. A karrierem gyorsan fölívelt, megnyílt a világ előttem. De nemcsak írói ösztönök voltak bennem, hanem irodalomszervezőiek, szerkesztőiek is. Mindig azt vallottam, hogy egységben az erő. Egy ember nem biztos, hogy le tudja dönteni a falakat, és át tud nevelni teljesen más irodalmi világra egy másfél milliós erdélyi közönséget. Mi csapatban dolgoztunk, és azt akartuk, hogy ez a csapat újabb tagokkal bővüljön, így jött létre az Előretolt Helyőrség nevű irodalmi műhely. Mi, a „veteránabbak” elkezdtünk foglalkozni az ifjabbakkal, akik maximum négy-öt évvel voltak fiatalabbak nálunk. Egy nagyon komoly költői, írói iskola alakult ki, ahova még magyarországiak is beiratkoztak. Négy-öt év az irodalmi prérin adott annyi tapasztalatot és tudást, amit át lehetett adni a következő nemzedékeknek. A lényeg az volt, hogy legyen egy nagy, vidám és erős csapat, ne csak egy ember próbáljon áttörni minden falat. Nem volt ez egy könnyű munka. Az erdélyi közönség, de még a magyarországi is, a 90-es években meglehetősen konzervatív volt, és nehezen lehetett rávenni őket az újra.
BULGAKOV KOCSMA
– Egyik este a Mojo nevű zentai kocsmában meséltél a te kolozsvári Bulgakov kocsmádról, amely bevételének egyharmadát a kolozsvári kultúra támogatására költöd. Mekkora ez az összeg, és pontosan mire fordítod?
– Az éves összeg nagyobb, mint amit a magyar állam fordít a kolozsvári kultúrára. A Bulgakov jövedelméből tartjuk el az Erdélyi Híradó könyvkiadót, amely minden évben megjelentet tizenkét-tizenöt könyvet, ezenkívül számos irodalmi, képzőművészeti és zenei rendezvénynek adunk helyet a Bulgakovban.
– Kik a legismertebb írók, akik megfordultak nálatok, vagy éppen törzsvendégeiteknek számítanak?
– Az erdélyi magyar írók, akik Kolozsváron élnek, törzsvendégek és állandó föllépők is, de igen gyakran jelen vannak azok az ugyancsak erdélyi magyar írók, akik Kolozsváron végezték az egyetemet, de utána szétszóródtak Erdély vidékein. Egyszer összeszámoltuk, hogy körülbelül ötször annyi írót hívtunk meg a Bulgakovba, mint amennyit a kolozsvári bölcsészkar meghívott. Faludy György avatta fel a Bulgakovot, de megfordult ott Kányádi Sándor, Szőcs Géza, a legifjabbaktól a legidősebbekig szinte mindenki, aki számít a kortárs magyar irodalomban. Még olyan egzotikus alakok is, mint Makai Ádám, akit kevésbé ismer a magyar közönség, holott nagyon jó költő és a világ egyik leghíresebb nyelvészprofesszora, akinek a szakkönyvei alapkönyvek az angoltanításban az egész világon. A Chicagói Egyetem professzoraként ment nyugdíjba, jelenleg pedig Hawaiin él.
SZIVERI, FALUDY, SÜTŐ
– Még 1996-ban, az első kötetedre megkaptad a Sziveri János-díjat. Mennyire ástad bele magad Sziveri költészetébe? Érzel-e poétikai, életfelfogásbeli, rendszerellenességbeli hasonlóságot Sziveri és közted?
– Már nagyon régen teljesen mélyen beleástam magam Sziveri költészetébe, és határozott rokonságot érzek vele. Ő is egy lázadó, nonkonformista alkat volt, viszont ugyanúgy, ahogy (remélem) én is, megfelelő képességgel és tudással támasztotta alá a lázadását. Ez nagyon fontos dolog, hogy soha ne lázadj tudás nélkül, legyen rá alapod. Szerintem Sziveri a magyar irodalom egyik legnagyobb költője és egyik legextravagánsabb alakja volt, úgyhogy én nagyon megtisztelve éreztem magam annak idején, amikor az első kötetemért megkaptam a Sziveri-díjat. Örülök, hogy itt lehetek a szülővidékén. Egy tökös alkotó volt.
– Faludy György első számú költőtanítványaként emlegetnek. Volt-e köztetek kimondott mester-tanítvány viszony? Mit tanultál Faludytól?
– Faludy nem tanított engem konkrétan költészetre. Megismerkedésünk előtt már 15 évvel olvastam a műveit, amelyek akkor még be voltak tiltva mind Romániában, mind Magyarországon. Amikor találkoztunk, akkor én már megírtam a verseim nagy részét, azóta sem írtam sok újat, tehát mondhatni egy kiforrott, agyondíjazott költő voltam, viszont a hozzáállásomon, életszemléletemen a vele való találkozások, beszélgetések sokat változtattak. Irigylésre méltó életenergiája, optimizmusa, pozitív humanista hozzáállása volt. Nem biztos, hogy ő volt a legnagyobb magyar költő, hiszen egy Adyval nehéz versenyezni, de azt hiszem, neki volt a legpozitívabb hozzáállása az élethez, a kultúrához, az irodalomhoz.
– Te szervezted meg az első erdélyi útját. Hogyan fogadták őt Erdélyben?
– 2000-ben vittük el először Erdélybe, ahol elképesztő rajongással köszöntötték. A poén az, hogy miközben bejárta a fél világot, Erdélyben soha nem járt, pedig életében először az erdélyi Korunk folyóiratban közölt írást. Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Csíkszeredában szerveztünk neki találkozót. A közönség zokogott, amikor az Óda a magyar nyelvhez című versét olvasta fel. Öt-hatszáz fős közönség volt mindenhol. Faludy teljesen beleszeretett Erdélybe ennek következtében.
– Faludyval ellentétben az egyik legismertebb erdélyi íróról, Sütő Andrásról, úgy tudom, igencsak lesújtó véleményed van…
– Sütő szerencsére napjainkra már szinte teljesen kiszorult a kánonból, esetleg elfogultabb idősebb generációk támogatják még a Sütő-eszmét. A középnemzedék sem foglalkozik Sütő Andrással, aki egy magát kiválóan menedzselő, politikai hátterét felhasználó, aljas, sötét fickó volt. Mindenkinek, aki Sütő-kultuszt próbál ápolni, figyelmébe ajánlom Huszárik Péter Purgatórium című vaskos könyvét, amelyben nagyon komoly dokumentumokkal térképezi fel Sütő András életét, a titkosszolgálattal és a kommunista párttal való kapcsolatait, kollégái megfúrását és egyáltalán azt az iszonyú aljasságot, ami e mögött a sötét alak mögött áll. Ami meg az írásművészetét illeti, az szerintem egy gyenge középszer, ami csepeg a pátosztól. Szerintem Sütő András Reményik Sándor mellett a legrosszabbat tette az erdélyi magyar irodalom imidzsének. El kellene felejteni mind a kettőt.
– Szemmel láthatóan alig bírtad ki nevetés nélkül, amikor zEtna-béli szereplésetekkor előtted egy idősebb kollégád felolvasta kissé pátoszos verseit. Konkrétan miért mosolyogtál?
– Ugyanazért, ami miatt szembementünk a transsyilvanizmussal. Ez a pátosz, ez a hazafiság szerintem Petőfivel együtt lecsengett, aki legalább minőségin csinálta. Nincs helye pátosznak, hazafiságnak. Ha bizonyítani akarunk, labdába akarunk rúgni, akkor világszínvonalat kell nyújtanunk, mindegy, milyen nyelven írunk. Nem földhöz, röghöz, ideológiához kötött, patetikus irodalmat felmutatni, mert az néhány elfogult, idősebb generációbeli emberen kívül nem érdekel és nem hat meg senkit.
– Ugyanígy rossz véleménnyel vagy az elvont kortárs írókról is…
– Így van, az egy másik rákfenéje a kortárs magyar irodalomnak. Az irodalomnak szerintem az emberről kell szóljon, emberközpontúnak kell legyen, nem filozófia-, nem elméletközpontúnak. Olyan dolgokról kell szóljon, melyeket mindannyian megélünk. Más tészta, hogy ezt magas színvonalon kell megírnunk. Teljesen feleslegesnek tartom az irodalomnak azt a részét, amely nem az emberről és nem az emberi dolgokról szól, hanem elvont, metafizikus ábrándokról, amelyeket nagyjából csak a szerző tud átélni, megélni, az olvasó már nem. Sajnos a kortárs magyar irodalomban nagyon eluralkodott ez a vonulat, és ez riasztotta el a közönséget. Ezért van az, hogy néhány költőt vagy írót leszámítva két-háromszáz példányban fogy el egy verseskönyv a tíz-tizenkét milliós piacon, ami röhejes, ennek nem így kellene lennie. Ha író vagy, akkor ne a szakmának írj, hanem az olvasónak, de úgy írj az olvasónak, hogy a szakma is becsülje meg azt.
– Ti tudtok nagyobb olvasottságot teremteni?
– Igen, az Előretolt Helyőrségben még a kezdő kötetes poétáinknak is nagyobb olvasottsága van. A mi társaságunk egyszerűen nem fogadja be azokat, akik nem emberközpontú, fogyasztható irodalmat művelnek. Sokszor ér minket az a vád, hogy kommerszek vagyunk, de szerintem ez igazságtalan, mert nagyon komoly képzés van minden alkotó mögött, aki megjelenik ebben a sorozatban. Nekünk fontos az, hogy olvassanak és értsenek minket.
ÜZLET ÉS KÖLTÉSZET
– Egyszerre vagy üzletember és költő. Tudsz-e a magyar irodalmi elődök közül olyat, akire ez igaz volt?
– Nem tudok ilyenről, de ez egy teljesen más világ, én olyan korban nőttem fel, ahol szinte rá volt kényszerülve az ember arra, hogy üzleteljen. Manapság a költőnek sajnos jó menedzsernek is kell lennie ahhoz, hogy érvényesülni tudjon ebben a hatalmas piaci kavalkádban, ahol a káosz uralkodik. Sokan csodálkoznak, hogy fér össze a költő és az üzletember, miközben a költői, irodalmi fantázia nagy segítségemre van a vendéglátóipar területén. Fantáziámnak köszönhetően nagyon jó ötleteim támadnak, amiket tudok hasznosítani.
– Van olyan területe a magasirodalomnak, amiből lehet üzletet csinálni?
– Nem hiszem, hogy a hagyományos értelemben vett magas szintű irodalom piacképes lenne, amivel semmi probléma nincs, minden társadalomnak megvan a maga szellemi elitje, annak pedig elit magaskultúra kell. De az igazi irodalom szerintem az, ami réteges. Megérti az átlagember, de az elit is megtalálja benne a maga örömét, és a szakma is megtalálja azt, amit keres benne. Azok az igazi nagy alkotók, akiknek széles olvasótáboruk van, a szellemi élet és a szakma is megbecsüli őket. Ezt meg lehet valósítani, bizonyítja sok magyar klasszikus író.
– Nemzetközi kortárs példát tudsz rá mondani, aki ezt meg tudja valósítani?
– Ott van Umberto Eco, aki több millió példányban eladta az egyébként fantasztikusan magas és rendkívül mívesen filozofikus, matematikai alapokon megírt műveit. Kultuszregények tudnak lenni egy átlagolvasó számára, miközben rendkívül magas szintű irodalom.
