(Horváth Emmának)
A Kastélyban, ahol már semmi sem emlékeztetett az egykorvolt pompára, csak maga az épület, meg a szó: Kastély, nos, ott, a Kastélyban magyaróra volt. Talán tavasz, talán ősz, nyárelő, vagy nyárutó? Az alig középiskolás fiú az irodalomkönyvben lapozgatott, nem igazán érdekelte, tanárnője miről beszél.
Talán semmi sem érdekelte, csak lapozgatott. Szomorú volt, bánatos, bizonyára szerelmes is, mert egy alig középiskolás fiú szomorú, bánatos és szerelmes. Reménytelenül szerelmes.
A verseket nem szerette, a regényeket nagyon! Szeretett sivatagon és vadonban kalandozni, szerette bejárni Amazóniát és Patagóniát, szeretett a keresztes lovagokkal harcolni, hunokkal, besenyőkkel vágtatni a pusztában, indiánokkal nyomokat cserkészni; volt tengerész vitorlás és papiruszhajón és asztronauta valahol, valamelyik galaxisban. Járt a piramisok tövében, megmártózott a Gangeszben; látta a hajnalt és a naplementét a nádasban, a lápon, csizmája alatt csikorgott a hó, hallotta farkasok vonítását és oroszlánok üvöltését; érezte, hogyan reng a föld, milyen forró a láva és mekkorát zöttyen a szekér, ha nyikorgó kerekének tengelye kettétörik. És volt, hogy a kisködmöne nagyon szorította.
A verseket, a költőket nem szerette, azt a hernyóbajszú, szemöldökét ráncoló proletár költőt még annyira sem. Hamisnak érezte, nem is akart törődni vele, mert ő volt a munkás költő, a proli, a lepusztult bérházak lakója, a munkásosztály maga, aki a kizsákmányolás ellen öklét emelte, rázta, majd öklével lecsapott – és minden jóra fordult: a boldog jelenben már nem kellett kis lábaskában kegyelmeséktől hazahozni a vacsorát, a mosónők a mosástól nem görnyedtek kicsit sem, s mindenki tudta, minden anya ifjú asszony, aki tiszta kötényt hord, s nekik a postás nem csak álmukban köszön – mondták, állították azok, akik tanítottak, neveltek, okítottak. S ő, az alig középiskolás fiú viszont csak azt látta: anyja a bögrét két kezébe fogta, úgy, estefelé egy vasárnap, csöndesen elmosolyodott, s ült egy kicsit a félhomályban. S látta azt is, a mosónők még mindig korán halnak…
Lapozgatott az olvasókönyvben, kedvetlenül, talán kicsit szomorúan, talán reménytelenül szerelmesen, ősz volt, vagy tavasz, nyárelő vagy nyárutó. Az ötvenegyedik oldalt lapozta volna tovább, amikor keze, ujjai között a lap megállt a levegőben:
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
A kép annyira megdöbbentette, hogy ceruzát fogott, s a lap szélére lerajzolta, lerajzolta a semmi ágát, ahol egy törékeny madárka felé hátát fordítva ül (a léleknek talán az a madara, akit egykor légpuskájával megölt?), ült a madár a semmi ágán, kis teste hangtalan vacogott, s köréje gyűltek szelíden, és nézték, nézték a csillagok. És ekkor útra kelt a fiú, ment az Őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, ballagott a Szajna felé, s égtek lelkében kis rőzse-dalok, füstösek, furcsák, búsak, bíborak. Feje fölé a csillagok jeges tüzet kavartak, a kardvirágok hegye véres volt. Voltak alvó szegek a jéghideg homokban, és plakátmagányban ázó éjjelek – valaki égve hagyta a folyosón a villanyt, s látta a Bárány vérét kiontva. Ment a fényhez, de nem kérdezett tőle semmit, a dér a kökényt megeste, hűvös és öreg volt az este. Bokrokba szél és macska bútt, a sötét fák sora eldőlt. Álmában fútt a szél már éjjelente, s kérdezte: mit ér a szó két háború között, s mit ér ő, a ritka és nehéz szavak tudósa? Tajtékos égen ringott a hold, s ő nem tudhatta, hogy másnak e tájék mit jelent. Azt viszont tudta, nem is tudta, csak érezte: Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél.
A Kastélyban, ahol már semmi sem emlékeztetett az egykorvolt pompára, csak maga az épület, meg a szó: Kastély, nos, ott, a Kastélyban magyaróra volt. Talán tavasz, talán ősz, nyárelő, vagy nyárutó?
