Hétköznap is megesnek a csodák! Mondták ezt már mások is énelőttem jóval, de úgy határoztam, beszámolok esetemről, mert hiú az emberfia, aztán tudja meg mindenki ebben a nyüves világban, vannak még apró örömök, amelyek erőt adnak a holnapokhoz.
Tizennyolc évvel ezelőtt kezdődött, mondja lelkemben a személyes krónika, de ez így mégsem igaz, mert a valódi kezdet csöppecskét előbbre datálható. A történet pontos kezdete, hogy kegyetlen nyomásra és államvédelmi fenyegetésre elhagytam Palicsot és Szabadkát, új életet kezdtem Budapesten, mert akkor ezt láttam megvalósíthatónak. Hamar rájöttem, az Úristen nem teremtett engem bizniszmennek, maffiózónak sem, pedig akkortájt olajszőkítés terén szép távlatok nyílhattak volna előttem is, ha gátlástalan tudtam volna lenni. De nem engedett a gyerekszobai neveltetésem. Mert énnekem két gyerekszobám is volt! Igaz, kicsi zentai külvárosi lakocskánkból ez nem volt látható, de hát azok a különös gyerekszobák nem is az épületben voltak. Egyiket teremtette az Úristen édesanyám jobb, a másikat a bal tenyerébe! Taslizva folyt hát az én ifjúkori palléroztatásom, és milyen rendesre sikeredett! Eljutottam a tudományos fokozatig meg a három egyetemi diplomáig. A neveléssel és a gyermekvédelemmel foglalkozó mai jogvédők és pszichológusok régen börtönbe juttatták volna szülémet, pedig amit először útravalóul kaptam, azt tőle kaptam, és most is hálás vagyok érte. Ő embert nevelt mindhárom fiából, a maga ősi módján, mi meg nem tévelyegtünk, hanem unokákkal ajándékoztuk eleinket.
Csak közbejött az ördög ideje a mi délvidéki világunkban! Keveredett ott akkora gyehenna, amelynek parazsa még mindig él, ki tudja, lángot vet-e a szunnyadó zsarátnok, vagy elalszik örökre?
Hát én a magyar fővárosba kormányoztam lélekvesztőmet. Kilencvenhárom őszén pedagógusi mély vízbe ugrottam, középiskolai magyartanár lettem Sasadon, az Övegesben. És mekkora szerencsém volt! Olyan légkörre leltem, amelyet csak a zentaival tudok összehasonlítani! Mert minden helynek titka a légköre. S a légkör megmagyarázhatatlan, azt érezni lehet, és benne élni jó. Nagyon jó. (Talán nem véletlen, hogy három zentai elszármazott is tanít manapság a budapesti Öveges József Középiskolában!)
No, 1993-ban az Övegesben annyira elégedett volt a vezetés pedagógiai tevékenységemmel, hogy kötni akart, négy hónap után meghatározatlan idejűvé változtatta a meghatározott idejű foglalkoztatást, pedig a munkavállalási engedélyem egyetlen évre szólt csupán. Ennyit az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékének színvonaláról! Csakhogy a kinevezés engem éppen eltaszított az Övegestől, hiszen meghatározatlan idejű kinevezésem birtokában igazgatónak pályázhattam olyan helyre, ahol szolgálati lakást is adnak. Hát így kerültem én Egyházasdengelegre iskolaigazgatónak, meghatározatlan idejű kinevezéssel és újabb egyéves munkavállalási engedéllyel. Ezt a világon sehol sem tolerálták volna, hiszen akkora ellentmondás van a két helyzet között, hogy minősíteni sem tudom. Az akkori magyar hivatalok szerencsére nem működtek együtt egymással. Mire fölfedezték volna a hibát, akkorra már hatályát vesztette a munkavállalási engedély intézménye.
Szép házat kaptam én Egyházasdengelegen, Dél-Nógrádban, háromnegyed holdas kerttel. Meg egy zárt közösségű társadalommal, ahova, tudtam azonnal, soha nem lesz igazi besorolásom. Az iskolát, amelyet rám bíztak, egyetlen év alatt országos hírűvé szerveztem, alapvetően a szlovák tanítási nyelv bevezetésének köszönhetően, fél kézzel csináltam meg a nehéznek tűnő föladatot, amelyre egy évet kaptam, s egyetlen hónap alatt valósággá szerveztem, mert mi is volt ez énnékem? Apró szakmai csuklógyakorlat. A minisztériumi embereknek sem fért a fejükbe, hogyan tudtam azonnal megfogalmazni a helyi tantervet és a tanmenetet, hogy anyanyelvi motívumok szerepeljenek benne, amikor nem is tudok szlovákul. Hát ahonnan én jövök, ott a magyar nyelv és irodalom a kisebbség anyanyelvi tárgya. A szabadkai Pedagógiai Intézetben eltöltött öt év alatt megpatkolt engem szakmailag tanügyi tanácsos kollégáim szakmaisága. Ezt az érvelést még csak megértették, de az sehogy sem ment a fejükbe, miért minősítem én a délvidéki magyartanítást kisebbséginek. Sikerült tehát a szakmai beilleszkedés, az emberi sokkal nehezebben ment. Említettem, háromnegyed holdas kert járt a házhoz, később megfejtettem, egy teljes jobbágyporta, amelyet Jakus Márton birtokolt az 1774-es úrbéri összeíráskor, negyede jutott nekünk. A másik háromnegyed is osztva volt, de három Jakus család között. Szomszédunk özv. Jakus Mártonné volt. Idén temették, április huszadikán. A háromnegyed holdas kertet leginkább a feleségem művelgette, s egy napon a szomszédasszony, Julka néni, amikor sétára indultam Fülöp kutyámmal, elém állt, és minősített is.
– Igazgató úr! Ahogy én látom, igazgatóné asszony egy szorgalmas, dolgos teremtés, szépen rendben tartja a kertet, de maga egy élhetetlen! Mi az elmenni reggel az iskolába, aztán ebédre már haza is érni? Könnyű a gyerekekkel beszélgetni meg a krétát emelgetni, de a kapanyél süt, igazgató úr, a tenyeret köpködni kell, föl ne hólyagosodjon!
– Én meg semmit sem csinálok, Julka néni?
– Tán munka a tanítás? Csak ül a tanár a katedrán. Ki nem fárad, mert az olyan munkában kifáradni nem lehet!
– Így gondolja?
– Így bizony, így van! Ám azért maga is egy rendes ember, mert a felesége úgy jár a kertbe, mintha templomba menne!
– Nocsak?
– Mindig tisztába öltözik, a pólója meg fehér. Nem ilyen ruhában dolgoznak a kertben.
– Ha naponta nem váltjuk a gúnyát, bebüdösödik.
– Hát végül szaga lesz a ruhának, az igaz. Szombaton, ha fürdünk, mi is alsóruhát váltunk. Viszont a disznó az büdös. Ember az nem az!
Lehet, mosolyog az olvasóm, pedig Julka néni segített nekem a csodacsinálásban.
Minden úgy kezdődött, hogy valami kanadai ötlettől vezérelve ráharapott falucskánk polgármestere is a Kihívás napja nevű fából vaskarikára. Szerveztünk egyet, aztán még egyet, az már a kis falu kategóriájában második lett országosan, mindenki örült, csak én mondtam munkáltatómnak, megette a fene az ilyen országos megmérettetést, amelyen nem a falu vesz részt, hanem a szomszéd falvak iskolái is. Ilyet többé ne csináljunk!
Jókor fakadtam ki, éppen a félidőkor, két év volt a választásokig, egy polgármesternek kicsiny faluban komoly állás a pozíciója.
– Tudsz jobbat, mint a Kihívás napja? – kérdezte az én Sanyi polgármesterem, ottan, Dengelegen.
– Tudok. Ugyanazt csináljuk, csak szabad szombaton.
– A fene sem jön el.
– És szerdán eljön?
– Este eljön.
– Akkor szombat este is eljön.
Díszes oklevéllel tért haza a polgármester Pestről, hogy másodikak lettünk országosan, meg is ünnepeltük mindezt a helyi kocsmában, ahol sör mellett pofázgattunk sportról, régmúlt katonaságról, néha országos politikáról, ritkán helyi irányvonalakról. De akkor toklász volt polgármesterem seggében. Szúrhatta kegyetlenül az abrak a kijárat szűk gyűrűjét!
– Falunapot akar az iskolaigazgatónk – jelentette be a fű alatt.
– Pompás! – mondta a vadászmester.
– Csináljunk?
– Csináljunk.
Aztán más sörözések után megszületett az ötlet, s ebben segített nekem boldogult Julka néni, mert azt találta mondani a kertben: ki a fene megy maguknak ebédidőben játszani?
– Asszonyok kellenek a szervezőbizottságba! – rikkantottam még az első korsónál.
– Asszonyokkal nem kezdünk – mondták a képviselők, komoly emberek.
– Akkor halálra van ítélve az ötlet!
– Mert az asszonyok éltetik a falunapot? – kérdezte gúnyosan a polgármester.
– Csak ők – válaszoltam. – Mi, férfiak senkik vagyunk.
– Hogyhogyhogy? – csattogott foga a képviselő-testületnek.
– Úgy, kedves uraim, hogy az asszonyok bedöglesztik fáradozásunkat, mert tegyünk bármit is, ők annak olyan nagy alját nem kerítik.
– Ha én azt mondom…! – rikkantott egy képviselő.
– No, mit mondasz? – kérdeztem.
– Hát mit is?
– No, ez az.
– Miket beszélsz? – vörösödik képe polgármesteremnek.
– Az asszonyok ebédre hazaparancsolják a gyerekeket meg a férjeket. Aztán ebéd után kicsi alvás, asszony kifárad, férj inna, ezt látja, tudja az asszony, gyerekek kit érdekelnek… A férj pórázra kerül!
– Ahol lehet.
– Azokra nem építhetünk, ahol szeledálhat estefelé egy férj.
– Aztán kire építsünk?
– A megmondó asszonyokra!
S a megmondó asszonyok megmondták a törvényt, a kemény regulát! Férjurak sörösüveg helyett a bográcsot kerülgették, asszonyságok elpletykálgattak, szóval sikerült a lehetetlenből valóságost varázsolni. Azóta is férfiak hivataloskodnak a szervezés körül, de az asszonyok valósággá teremtik mindazt, amit mi néhányan megálmodtunk. És tizenöt éve működik a dolog, ünnep az ünnep, jönnek az elszármazottak vissza a bölcsőhelyre, mert ez a nap, június harmadik hétvégéje különös lett a Cserhát kinyújtott lábának bokájánál.
És e csodákban 2001 óta én is benne vagyok, ünnepi könyvbemutatóm szervezik a tornaszobában, mert itt kicsi az iskola, kicsi a tornaterem is, nem is terem, mondom, szoba, de szép, boldog percek helye, akár iskolai órán, akár hétvégi diszkóban.
Idén meseregényem, a Megélesztő ákombákom bemutatása került sorra. És lassan normálissá veszik azt az én dengelegi olvasóim, hogy évente egy új könyvet bemutatok, tavaly kettőt is, mert úgy adta Isten, és elvárják, hogy mindez valóra is váljék. Én meg írjak, alkossak ám, ha tudok, ha képes vagyok évente egy könyvre! Az igazi csoda csak az, hogy Dengelegen bemutatott könyveim java része Zentához kötődik. A faluból csak a régi, ma már nyugdíjas polgármester, Sanyi járt a feleségével Zentán, akkor, amikor az Egyházasdengelegről megjelent monográfiámat mutattuk be szülővárosomban. Igaz, hiába invitáltuk az akkor zentai polgármestert, ő nem jött, bokros teendői voltak: később fröccs mellett találkoztunk, ismertük egymást, hallgatóm volt az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékén. Elfogadta dedikált könyvem példányát. A kört én fizettem.
Most legújabb könyvem volt terítéken, a Megélesztő ákombákom. Szabó Jánosné Borikának, szlováknyelv-tanárnőnek elküldtem én a szöveget, készülhessen a bemutatóra, készült is volt kolléganőm, ám szétszórta a szöveget, így azonnal következett a protokoll után az első lényegi kérdés:
– Ez a történet a hazamenni meséje?
– Bizony az – bólintottam, és erre elcsöndesült a terem, pedig dugig telt, azt hiszem, látták színeváltozásomat és talán könnyeimet is.
– Miért tér vissza mindig Zentára?
Miért is? Van erre válasz? El lehet onnan jönni? Hogy magyarázzam, mi a légkör? Miért bólint nekem a városháza tornya, ha közeledem? Láthatja-e más ezt a kedves mozdulatot? És honnan tudnám szavakba önteni, milyen lépteim csengése a zentai flaszteren? És miért ülök hosszú időt Andruskó Károly síremlékén? Meg Szloboda Jánosén? És miért viszek táskában egy kövecskét a Mátra lábától Fischer Iván osztálytársam zentai sírjára? És miért vagyok kíváncsi, hány fokot mutat a gimnázium kapuja melletti hőmérő? Megmagyarázható, hogy miért zokogtam, amikor elolvastam, hogy azt a hőmérőt onnan a kapu mellől ellopták? Hát fájt nekem akkor valami, de nagyon…!
– Egyszer ír majd Dengelegről is?
– Megírtam a monográfiát.
– De szépirodalmat…
– Írtam egy poémát…
– De novellát… Regényt…
– Majd írok egyszer, ha az Isten segít…
– És az unoka, Péter ebben megsegíti?
– Ő biztosan. Az unokák éltetik a nagyszülőket. Ez a színtiszta igazság!
A kijelentésemben senki nem kételkedik.
A végén dedikálok, sokat írok, különös megfogalmazások, ajánlások is születnek, nem csak a megszokott, a standard, amit ismeretleneknek a Vörösmarty-téren beleró könyvébe az ember. Mert az a legnagyobb könyvünnep.
Ám nekem nem az.
Nekem csak a Délvidéken van az igazi könyvbemutató, idén nem is Zentán kezdtem, hanem Tiszaszentmiklóson. Alig vártam! És arra gondoltam akkor, július elején, a készülődéskor, talán gyalog kéne oda menni, mint gyerekkoromban, Bátkára előbb, aztán onnan Szentmiklósra. Közben jót fürdenék Bátka szeretőm szeméhez hasonló tengerszemében, a Szakadásban. És újfent klottgatyás gyerekkorom szívdobbanását vésném be az egyik parton őrt álló nyárfa nyakába. Ideje fölújítani az emlékeztető nyomot, bevarasodott immár a törzsbe az az üzenet, amelyet 1957-ben bicskával beleálmodtam. A régi bicskám itt van a zsebemben, egyetlen kísérőm árkon-bokron, hegyen völgyön átal.
Diákjaim az Övegesben október elején meglátták nálam és elkérték e régi zsebkést, csodálták keszeg alakját és a belevésett SARAJEVO szöveget. Apámtól örököltem e becses jószágot, ő 1937-ben vette Šabacon, katona korában. Pál régensherceget szolgálta akkor, nem is kényszerből, hiszen tudta, katonának kell menni a legénynek!
– Ócska egy bicska – jegyezték meg tanulóim.
Ebben maradtunk. Nem beszéltem nekik arról, hogy asztalfiókomban egy valódi svájci zsebkés pihen, tavalyelőtt lepett meg vele az osztályom, a régi SARAJEVO meg azóta is velem jár, hogy is maradhatna el tőlem apai örökségem. Mellesleg: egy férfi nem férfi bicska nélkül.
Dengelegen is előkerült a vágószerszám, könyvcsomagot bontottam vele, s egy éltesebb falumbéli megszólalt:
– Micsoda komoly bicska! Valódi halbicska! Úristen, ez nagy csoda, hiszen vagy ötven éve nem láttam ilyet!
Kezébe nyomtam örökségemet, ő meg babusgatta, ki-be nyitogatta-csukogatta, bekattintgatta az élét, és ott ült velem, míg voltak érdeklődőim, aztán meghívott egy fröccsre.
– Ó, de szép napom van! – hajtogatta. – Halbicska volt a kezemben!
Nekem apám szava szólt át valami éterből, íme, fiam, az én katonabicskám, szolgáljon most téged!
És én másnap elindultam Bilećára, a tartalékos katonatiszti iskolába, ahonnét éppen negyven esztendeje szabadultam.
