„Nem történik semmi, mert nem történhet semmi;
állóvíz az életünk, amelyre szürke eső esik.”
Szerb Antal
Akaratlanul is Szerb Antal szavai jutnak az ember eszébe, mindahányszor Csehov-darabot néz. Pláne, ha a Cseresznyéskertet: ezt a dráma nélküli drámát, ezt a tragikomikus tehetetlenségsorozatot.
A színészek a nézőtéren ülve várják a közönséget, csak ezután öltik magukra jelmezeiket, csak ezután alakulnak át Csehov-karakterekké. Ugyanígy a végén levetik ezeket a ruhákat, és visszaváltoznak cseresznyés kitűzős színészekké.
Ranyevszkaja (Vicei Natália) öt év európai utazgatás után hazaérkezik Oroszországba. Tele van kellemes és kevésbé kellemes emlékekkel, és még több adóssággal. Oroszországba a civilizált világ ugyan még nem ért el teljesen, a nemesség és a jobbágyság azonban már kellően eltávolodott egymástól. Az arisztokrácia több évszázadon át fenntartott életmódja elavult, leváltásra szorul. A földbirtokosnőnek választania kell: a modern kor követelményeinek megfelelően és adóssága csökkentése érdekében felparcellázza és eladja legnagyobb kincsét, a cseresznyéskertet, vagy elárverezik az egész házat és a hozzá tartozó birtokot. Nem könnyű választás. Sorsok múlnak rajta. Ezért Ranyevszkaja nem is tesz semmit, nehogy az ő vállát nyomja a választás következményeinek terhe.
De a többi szereplő sem tesz semmit. Folyton kölcsönkérnek, de nem adják meg, két kézzel szórják a pénzt, akkor is, amikor már nincs mit szórni. Bérczes László rendező elképzelése szerint pojácák ők, akik mindenkit át akarnak verni, de csak saját magukat csapják be. És éppen attól válnak szánalmasan nevetségessé. Színjátékuk átlátszóságát még csak észre sem veszik, fel sem fogják. Az egyetlen nem elszállt, e világi, ha úgy tetszik, földhözragadt karakter Lopahin (Csernik Árpád), a paraszti sorból felemelkedő kereskedő. Ő reálisan látja a lehetőségeket, és még segítő szándék is van benne, de ezekkel a töketlenkedő arisztokratákkal nem tud mit kezdeni. Az árverezésre bocsátott cseresznyéskertet végül kénytelen ő maga megvenni. De ahelyett, hogy elszentimentalizálná a dolgokat, és romantikusan felajánlaná korábbi tulajdonosainak a haszonélvezői jogot, ő igenis felparcellázza, a fákat pedig kivágatja. Lopahin a nincstelenségből emelkedett ki, az önmegvalósítás tökéletes példája lehetne, ha kisebbrendűségi komplexusa nem kötné meg minden pillanatban a kezét. Csernik Árpád nagyon jól hozza a józan paraszti ésszel gondolkodó karaktert, aki viszont hatalmával már nem tud mit kezdeni, ezért agresszió- és őrületrohamot kap. Bérczes rendezésében Lopahin nem olyan gátlástalan, mint más előadásokban megszoktuk, ezért győzelme is jobban megviseli.
Kalmár Zsuzsa Varja szerepébenmerev és szigorúan zsugori. A fogadott lány minden mozdulata mögött visszafojtott, feldolgozatlan érzelmek vannak. Rögtön érezzük, hogy akkor sem tudna felhőtlenül boldog lenni, ha Lopahin egyszer tényleg megkérné a kezét. Túlságosan megkeseredett már ahhoz, hogy szerelmes legyen.
A legépelméjűbb, legvalóságosabb karakter Firsz (Mihajlo Jančikin). A néha már szenilis öreg inas, akit a többiek nem vesznek komolyan, sőt ki is nevetnek. Ő átlátja a helyzetet, tudja, hogy gazdái nagy bajban vannak, de azzal is tisztában van, hogy ő már nem tud rajtuk segíteni. Az egymás mellett elbeszélő szereplők között ő próbál párbeszédet indítani, ő akar hidat építeni, de ez már nem lehetséges. Pedig tudja: ha beszélnének egymással, még talán meg lehetne menteni valamit korábbi életükből. Legalább egy kis részletet, talán még a lexikonokba is bekerült cseresznyéskertet is. De így…
Jó volna a többi a szereplőről is írni valamit, a szabadkai Cseresznyéskertnek viszont az a baja, hogy a többiek szürkék: egymástól megkülönböztethetetlen és jelentéktelen karakterek. Írhatnék védőbeszédet, hogy talán nem forrták ki magukat a bemutatóig, vagy a próbafolyamat kifárasztotta őket, és éppen akkor, amikor én láttam, nem voltak csúcsformában. De ha így is van, az engem nem érdekel. Mást sem érdekel. És nem is kell. Minden előadás egyedi, és minden előadásnak önmagában kell tökéletesnek lennie. Itt most ez valahogy nem jött össze. Hogy azért-e, mert három órát nehéz végigülni, pláne, ha az ember alól még a széket is elveszik, vagy azért, mert a színpadra költöztetett néző- és játszótér feszengéssel tölti el a nézőt (túl közel ülünk egymáshoz, és túl közel vannak hozzánk a színészek, mégsem bevonva érezzük magunkat, inkább kellemetlen ez az intimszférába-hatolás), esetleg mindkettő vagy egyik sem. Mindegy is. Valahogy nem működik, és kész. Gyönyörű viszont, ahogy a piros bársonyszékekből egy pillanat alatt cseresznyefák lesznek, és ugyanilyen gyorsan havas pusztaság.
Túldíszített színpad helyett is csak annyi kellék van, amennyi minimálisan szükséges ahhoz, hogy még ne jelzésértékűek legyenek a tárgyak, de már ne is korhű orosz szobabelsőt lássunk. A jelmezek Ledenyák Andrea összetéveszthetetlen stílusában készültek. Csodálatosak, igaz, eléggé eklektikusak is: hol úgy tűnik, korhű(szerű)ek, hol egészen karikaturisztikusak.
Az alapvetően „hagyományosnak”, de semmiképpen sem „porosnak” nevezhető rendezés helyenként nagyon bátor, néha viszont úgy tűnik, egy-egy ötletet nem mertek megvalósítani. A hangulatos, mindenre azonnal reagáló zene (Bakos Árpád), valamint a szerephez is jutó, nemcsak eszközként használt zenészek színt visznek ebbe az orosz tajga nagyságú darabba, és annak előadásába.
A Cseresznyéskertet Csehov mulatságos darabnak írta, tanítják. És ki vagyok én, hogy ezt kétségbe vonjam. De ki vagyok én, hogy eldöntsem, kitaláljam vagy akárcsak elhiggyem egy pillanatra is: tudom, mit akart az író mondani. Mégis, ez a hivatalos álláspont. Mármint, hogy a Cseresznyéskert komédia. Nos, jó: komédia. Elég abszurd, de komédia. Én mégis azt mondom, hogy ez az előadás is beleesett abba a csapdába, amelybe a legtöbb Cseresznyéskert beleesik (már ha vígjátéknak vesszük): konkrétan az érzelgősségbe, a szentimentalizmusba. Nem nagyon van kedvünk ugyanis nevetni. Akkor sem, amikor Firsz epilógusát halljuk, és akkor sem, amikor a peronon álló, vonatra igyekvő szereplőket látjuk. Még visszaszólnánk a lepihenő Firsznek: Leonyid Andrejics nemhogy nem vette fel a bundáját, és csak felöltőben utazott el, már felöltője sincs. Már senkinek semmije sincs.
