Ritkán mentünk ki látogatóba Károly nagyapámhoz a tanyára, de azt mindig nagy készülődés előzte meg, és én erre mindig nagyon vártam.
Nagyanyám tyúkokat vágott és halat, ecetet, sót, cukrot, gyertyát, gyufát meg petróleumot vett. Napokon át sütötte a kalácsokat, az almás, diós és mákos veknit meg a túrós lepényt, készítette a halászlét, rántotta ki a húsokat. Egyfolytában pakolászta a kosarakat.
Hajnalban jött értünk Péter bácsi a szekérrel. Felpakoltuk a garabolyokat, és már indultunk is. Nagyanyám a kocsis mellé ült, én meg a kocsiderékban fészkeltem el magam, de csak ideiglenesre, míg ki nem jutunk a városból, mert a nyári útra érve én is átülhettem közéjük, a kocsisülésre. Közben még megálltunk az utolsó utca legvégén lévő péknél, venni két nagy cipót.
Jó órányi zötykölődés után feltűnt az akácfasor, s a kőkeresztnél rá is fordultunk a tanyaútra.
Nagyapa Janikával, a befogadott rokon agglegénnyel már a ház mögötti epresből jött elénk a kutyák ugatására. Várt bennünket, ezért Vezért és Hektort is az istálló előtti kiskerítéshez kötötte.
– Ha kutyák közé mégy, mindig legyen bot a kezedben! – figyelmeztetett minduntalan, de sem Vezér, sem Hektor nem volt harapós kutya, sőt nagy termetük ellenére is nagyon szerettek velem játszani, kitartóan s mindenfélét.
Lepakoltunk a kocsiról, és bekászálódtunk az ereszet alá. S miközben Janika segédkezett nagyanyának a garabolyokat behordani a konyhába, nagyapa pálinkával kínálta Péter bácsit, én meg egy bögre tejet kaptam.
Károly nagyapám nem titkolta örömét, hogy eljöttünk, de élete végéig nem tudta megbocsátani nagyanyámnak, hogy a három gyerekkel beköltözött a városba.
