Vannak darabok, amelyek jók, vannak, amelyek jobbak, vannak amelyek kevésbé jók, és vannak kimondottan rossz darabok. Ugyanígy vannak megmagyarázhatatlanul jó, illetve megmagyarázhatatlanul rossz darabok. Bemutató volt az újvidéki Szerb Nemzeti Színházban Fergeteges tragédia (Urnebesna tragedija) címmel. A darabot már – igaz, film formájában – 1995 óta ismerjük, és egyébként is bevált gyakorlat, hogy mozgóképről színpadra ültessenek át bizonyos alkotásokat. Röviden tehát arról lenne szó, hogy adva van néhány kitűnő színész, egy jó szöveg (habár tudjuk, egy jó rendező egy rossz szövegből vagy akár szöveg nélkül is zseniálisat alkothat!) és egy rendező, aki úgy dönt, hogy ezeket kézbe veszi.
Jelen esetben nem volna szabad a film felől megítélni az előadást, viszont meg kellett nézni újra a filmet ahhoz, hogy egyáltalán összeálljon a kép. A darab ugyanis szétesett a színpadon. A történet haladt előre, a színészek játszottak, a közönség nevetett, de valahogy nem működött úgy, ahogyan kellett volna. Széttartó, diffúz jeleneteket játszottak, de nem külön jelenetekként, hanem egyetlen, lineáris, a lehető leghagyományosabb ok-okozati logikájú cselekménybe kényszerítve.
A rendező a darab vezérmotívumául a farce-ot tette meg, mert a drámából láthatóan azokat a szöveghelyeket igyekezett kiragadni, amelyek ezt domborítják ki, az egyetlen gond az, hogy ezeket a mozzanatokat annyira dekontextualizálta, hogy az egész előadás széthasad a félvad viselkedésminták mentén; a táncból, lövöldözésből, kacajból, röhejből összetákolt félnaturalisztikus játék és a színészek azon igyekezete között egyensúlyoz, hogy a párbeszédekkel valamiféle folytonosságot biztosítson. A szöveget emellett jócskán meg kellett volna húzni. Amennyiben pedig a rendezői döntés az imént emlegetett és egyébként nagyon is kézenfekvő farce-ra esik, valamint arra, hogy az előadás lényege a 2011-es színdarab és 1995-ös film sajátos összjátékában nyilvánuljon meg, akkor egyrészt ezt ki lehetett volna aknázni, másrészt pedig olyan utalásokat lehetett volna beleszőni, amelyek a darab egyéb aspektusait helyezték volna előtérbe. Ha a közönség már ismeri a darabot, márpedig ismeri (vagyis látta a filmet), akkor nem magának a történetnek az elmesélésére kellett volna szorítkozni – mert hiszen úgyis tudjuk, mi történik –, hanem ezzel az ismerettel kellett volna valamit kezdeni. A közös jártassággal aktualizálni lehetett volna, szólhatott volna mai problémákról is, és nem azokról, amelyekről az 1995-ös film szól. Az erős politikai töltet elveszik az előadásból, ahogy az a finom társadalmi, korszellemrugó is, amely előhívja a zűrös-zajos reakciókat.
Az újvidéki Szerb Nemzeti Színház színpada hatalmas, a rendező viszont ezt is a lehető legkevésbé előnyös módon használta fel. A díszlet egyrészt túlontúl idézi a filmben látható helyzetet, mondhatni, azt másolja le. A díszlet hatalmas, közepén egy több férőhelyes asztallal, mögötte egy forgatható (a kint-bent kettősséget illusztrálandó), szinte a színpadot egész hosszában lezáró fallal.
Hálátlan dolog ilyen szöveget írni, mindazonáltal érdeklődéssel kell figyelni a rendező további munkáit. A fiatal Maja Grgić nemrég fejezte tanulmányait, és bár egy kicsit furcsa, hogy máris a Pera Dobrinović színpadon rendezhet, egy kitűnő szöveggel és kitűnő színészekkel dolgozhatott. Ez az első jelentősebb rendezése.
