…kezdi a mesét Fuszkó István, akivel egy generáció lévén együtt jöttünk-mentünk annak idején az iskolába, rúgtuk a műanyag focilabdát, mert az ilyen falusi gyerekeknek nemigen futotta bőrből készült játékszerre. Abban az időben a műanyag játékszerek csak mutatóban voltak, a szűkös zsebpénzből meg inkább vettünk olcsó kekszet, vagy az utcán a háromkerekűn tolt hűtőből fagyit. Már akkor kiderült, hogy Pistinek tehetsége van, mert amilyen játékszert csak kellett, megfaragott fából. Neki volt először igazi eperfából készült, Coltra emlékeztető játékpisztolya, deszkából készült puskája, amelyet szíj híján csak egy kendermadzaggal vitt a vállán. Bodzapuskánk is volt ám, igazi bodzafából, kendergolyó ment bele, melyet megnyálaztunk, és akkorát durrant, hogy csak na…
Már a kapuban előjönnek ezek a gyerekkori emlékek, miközben a szenttamási Fuszkó István fafaragó műhelyébe invitál. Pici a műhely, a munkaasztal és a szerszámok csaknem teljes egészében betöltik a helyiséget. A sarokban keskeny polc, tele régi könyvekkel, a falakon domborművek, az asztallal szembeni falon polc, tele kész és félkész kulacsokkal.
Fuszkó István a műhelyében
– Amikor bejött a háborús időszak, nehéz idők köszöntöttek ránk. Akkortájt mindenki azon volt, hogy a fizetés mellé még valahonnan és valahogyan pénzt teremtsen elő. Tudtam valamicskét farigcsálni, készítettem apróbb dolgokat, amiket azonnal el is adtam. Az így kapott kevéske pénzt aztán visszaforgattam, berendeztem ezt a kis műhelyt, vettem egy kevés szerszámot, és mind több időt töltöttem fafaragással. Próbáltam tökéletesíteni a munkákat, amelyeket főleg Újvidéken értékesítettem. Később már Temerinbe, Karlócára is vittem, bizományi üzletekbe, a tartományi fővárosban pedig exkluzív helyeken kerültek eladásra a munkáim. Viszont, hogy semmi se menjen simán, időközben megváltozott a törvény, mindent be kellett jegyeztetni, így egy idő után összeszedtem a munkákat, amelyek nem kerültek értékesítésre, és hazahoztam őket. Ma már csak a temerini üzletben és idehaza adok el egy-egy darabot – mondja István.
Pihenő lány
– A szerszámok? Hát… sok van, és csaknem mindegyiket használom is. A legfontosabb talán a faragópad, amit lehet készen is venni, de én saját kezűleg gyártottam, mert, mint látod magad is, túl szűk a hely. Erre nélkülözhetetlen a lefogó szerkezet, vagyis a satu, mert minden munkát készítéskor rögzíteni kell. Vésőket keveset vettem, a legtöbbjét, amivel dolgozok, saját magam készítettem. Magam faragtam hozzájuk a nyelet, az acélt, vagyis a fémrészeket is egyedül készítettem el. Ugyanis nagyon sokszor éppen faragás közben jön az ötlet, hogy azt a bizonyos motívumot, szimbólumot mivel lehetne kifaragni, de úgy, hogy megfelelő módon vagy mélységben hozzá is lehessen férni, sőt a vésőre a fakalapáccsal rá is lehessen ütni. Így készültek a különböző vésők. Ennél a művészeti ágnál az a jó, hogy nem jár túl nagy befektetéssel, nem kellenek a méregdrága szerszámok. A mai napig is egy közönséges bicskával nagyon sok mindent meg lehet faragni. Persze nem kell azonnal domborműre gondolni, de már egy egyszerű fakanál elkészítése is fafaragásnak és egyúttal művészetnek is nevezhető – meséli mosolyogva a mester.
Arató
Rákérdezek, mekkora a jelentősége, hogy mit milyen fából faragnak, illetve mire kell odafigyelni a faanyag kiválasztásakor, mire beszélgetőtársam egyből rávágja, hogy minden fából lehet faragni bármit, kivéve a fenyőfát, mert azt inkább esztergálják. Faragásra, domborműnek a legjobb a hárs, de mivel itt nálunk kevés van belőle, leginkább a tölgy, a kőrisfa, a nyárfa a menő, ezeket ugyanis aránylag olcsón meg lehet vásárolni.
– Több eset volt már, hogy kivettek egy gyümölcsfát, és elhozták, hogy faragjak belőle valamit – folytatja István. – Persze, a nyers fából nem lehet semmit sem faragni, mert a rönköt, illetve a deszkát szárítani kell. A szárítás időtartama pedig attól függ, hogy mi készül majd belőle, illetve milyen vastag maga az anyag. Van olyan fa, amit elég három hónapig szárítani, de van, amit három, sőt tíz évig kell. A japánok például a nyílvesszőnek szánt fát ötven évig szárítják.
Csak ezek után térünk rá arra, miért van az, hogy a mester munkáiban többnyire a ló, illetve a lovas témák dominálnak. Mint mondja, maga sem tudja, de gyermekkorától kezdve nagyon vonzották a lovak. Hűséges, becsületes és dolgos háziállatok ezek. Nála a lovas témák azok, amelyek belülről fakadnak.
Csikó
– Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kell minden munkához az érzelem. Amikor megfogod a fát, semmit sem érzel, de amikor elkezded vésni, faragni, a szerszám által a képzeletbeli alakzatot rajzolod ki belőle, akkor jössz rá igazán, hogy a fa mennyire engedékeny, szófogadó anyag. Amikor elkezdtem komolyabban is faragással foglalkozni, nagy gond volt, hogy nem tudtam szépen rajzolni. Márpedig a faragást tökéletes rajz nélkül el sem lehet képzelni. Azzal kell kezdeni, hogy megrajzolod képzeletben, utána rajzlapon, és ezt később átviszed a fára. Bizony az első tíz évben másokhoz jártam könyörögni, hogy segítsenek, rajzolják meg nekem ezt meg azt. Aztán én is megtanultam a rajzolást. Könyvből, internetről, ellestem, gyakoroltam, végül is sikerült. Azóta minden faragás, dombormű rajzát saját kezűleg készítem – avat be a titkába.
Majd elmeséli, hogy az 1999-es NATO-bombázások utáni évben jöttek össze először a fafaragók a kishegyesi Kátai-tanyán.
– Tizenheten voltunk. Akkor alakítottuk meg a fafaragók központjait a tartományban, személy szerint a fafaragók Ars In Ligno elnevezésű óbecsei egyesületéhez tartozom. Mára már több mint negyvenen vagyunk. Többször is szoktunk találkozni egy évben, ilyenkor természetesen tapasztalat- és véleménycserére kerül sor. Szinte mindenkinek ugyanaz a véleménye, vagyis, ha nem lenne ekkora a szegénység, több időt tudnánk szentelni ennek a művészetnek, talán még a teljes utánpótlást is ki tudnánk nevelni.
És hozzáteszi még, hogy vannak érdeklődők, kellene velük foglalkozni, és van (lenne) mit csinálni.
