Penovác Endre alkotása
Magyarországon az idén tizedik alkalommal ünnepelték a Magyar Festészet Napját. 2002 óta október 18-a – Szent Lukács, a festők védőszentjének napja – a fény, a színek, a formák és ritmusok, valamint az élő festészet ünnepe, amelynek ötletgazdája Bráda Tibor Munkácsy-díjas festőművész, aki létrehozta a Magyar Festészet Napja Alapítványt, azzal a céllal, hogy minden évben ünnepelje és népszerűsítse a kortárs magyar festészetet.
A Magyar Festészet Napja tíz éve indult Budapest XI. kerületéből, Újbudáról, abból a kerületből, ahol annak idején Csontváry Kosztka Tivadar műterme volt (a Bartók Béla út 36. szám előtti téren), amelynek az ablaka előtt az idén egy libanoni cédrust ültettek el a festőóriás tiszteletére.
A Magyar Festészet Napja nem egynapos ünnep: számos kiállítás, rendezvény előzte meg október 11. és 18. között Budapesten és több vidéki városban. A rendezvénysorozat fővédnöke Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke volt. Az idei, jubileumi ünnephez, amely a Kárpát-medencei magyar festészetet állította a középpontba, több mint ötven program kapcsolódott.
A Magyar Festészet Napja rendezvénysorozat történetében először szimpóziumot szerveztek a budapesti Danubius Hotel Gellértben, melynek címe azt a kérdést tette fel: Van-e a magyar festészetnek nemzeti karaktere itthon és határon túl?
Mindenekelőtt Tőkés László beszédének néhány gondolatát idézném fel: szerinte a magyar festészetben lennie kell magyar karakternek, mint ahogy zenei és táncművészeti anyanyelvünk is van, éppúgy képi anyanyelvünk is. Példaként a diszharmóniára utalt, az értékrend felborulásának szimbólumaként Bábel tornyát említette, a nyelvek összezavarodását, amelyhez hasonlóan képi anyanyelvünk terén is végbemehet egy ilyen összezavarodás, továbbá arról is beszélt, hogy vizuálisan eltolódott világban élünk, vizuális terror (fények, reklámipar) uralkodik el a társadalomban, ezt meg is szenvedjük. A vizualitásnak csak igen csekély részét teszi ki a festészet, amely sajnos, kiszorulóban van.
„Külön örülök annak – mondta Tőkés László –, hogy ez a rendezvény kiterjedt a festészetre határon innen és túl, mert a határon túli művészet még nem szervesült a hazai művészettel.” Erre példaként a Kisvárdai Színházi Fesztivált említette; a magyar színházi élet szinte idegen testként taszította ki a Kisvárdán megjelent produkciókat. Ezzel ellentétben az idei Magyar Festészet Napja rendezvény „a határok feletti nemzetegyesítés nemes ügyét képviseli”.
A szimpózium témáját, hogy „van-e a magyar festészetnek nemzeti karaktere itthon és határon túl”, tíz magyarországi és külföldi előadó: Balázs Sándor művészettörténész, Bence Lajos irodalomtörténész Szlovéniából, Farkas Veronikaés Kopócs Tibor Szlovákiából. Martl Péter szobrászművész Munkácsról, Somogyi György művészettörténész, Szűcs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgató-helyettese, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész Erdélyből, köztük Vajdaság képviseletében jómagam, próbáltuk körüljárni. Természetesen ahány előadó, annyiféleképpen közelítette meg a témát. A szomszédos országok magyar festészetének nemzeti jellegéről szólva több előadónál is úgy tűnt, hogy nem a feltett kérdésre válaszolnak, mert történelmi visszatekintéssel kezdték, de ahhoz, hogy a feltett kérdésre bármilyen választ is lehessen adni, időben vissza kell menni egészen Trianonig, amikor az elcsatolt területeken alkotó magyar festőművészek elszakadtak a magyar festészettől, és egy új államban, kisebbségi művészekként keresték a helyüket több-kevesebb sikerrel. Ha mindehhez még azt is hozzátesszük, hogy a legkevésbé a szomszédjainkat ismerjük (most már azért az internetnek, médiának köszönhetően javult a helyzet), mert iskolai tananyagban távoli földrészek országairól mindig sokkal több szerepelt, mind a szomszédos országokról, akkor ezek a történelmi visszatekintések kétségkívül indokoltak voltak. A romániai magyar képzőművészet kapcsán egy részletet idézek Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész előadásából:
„Felvetették akkor és felvetik ma is többen a kérdést, beszélhetünk-e egyáltalán a képzőművészet nemzeti identitásáról. Hagyományosan a művészettörténet-írás úgy tekint a képzőművészetre, mint az egyes kultúrákba ágyazott és azok sajátos értékeit is közvetíteni képes művészetre. Ám jelentős teoretikusok a képzőművészetet nemzetek felettinek tekintik, megszabadítva a régiókhoz és nemzetekhez kötöttségétől, olyan fogalmak bevezetésével, mint amilyen az egyetemesség, a kulturális nomadizmus, a multikulturalizmus, globalizmus. Úgy tekintenek a képzőművészetre, mint a nemzeti nyelvtől független, ezért ab ovo nemzetközi művészetre. Ezzel azonban szemben áll az a gyakorlat, miszerint nemzeti alapon sorolják be az egyes művészeket a kataszterek, lexikonok, valamint a különböző művészettörténeti feldolgozások és múzeumok. Érzékenyen érinti ez a gyakorlat a kelet-európai régióban élő kis nemzetek művészeit, ahol számos olyan, külön identitású közösség él egymás mellett, amelyek kultúrája egymást áthatja.
Az önmagát magyarnak valló művésznek ezzel a kérdéssel nap mint nap meg kellett küzdenie Romániában, különösen az 1990 előtti időszakban. A nemzeti kizárólagosságra törekvő ceauşescui művelődéspolitika a szakmai mérlegelést háttérbe szorítva, negatív elfogultsággal kezelte a kisebbséghez tartozó művészeket, függetlenül attól, hogy művészetének szándékos vagy önkéntelen eleme a nemzeti identitás kinyilatkoztatása, vagy éppen ellenkezőleg, céljának tartotta ennek megtagadását vagy elhanyagolását. Ugyanakkor a magyarországi művészettörténészek érdeklődési köréből is kiesett a határokon kívüli magyar művészet, mint ahogy a vidéki, de határon belül alkotó művész. is. Ez a ’két szék közötti pad alattiság’ az, amely kényszerűen ugyan, de mindenképpen értelmet ad annak a fogalomnak, hogy romániai magyar képzőművészet.”
A romániaihoz hasonlóan a magyarországi művészettörténészek a délvidéki magyar képzőművészetet sem ismerték és nem is tekintették a magyar művészettörténet részének 1920 után és 1945 után sem. Ezt a történelmi helyzet is indokolta. A délvidéki magyar művészetet, így a délvidéki magyar festészetet is a többszörösen ellentmondásos helyzet határozta meg: a Magyarországgal szomszédos országokban élő magyar művészek mind az ún. szocialista blokkba, egy táborba tartoztak (ami semmiképpen sem jelentett könnyebb helyzetet!), míg Jugoszlávia mindig is „különutas” volt, inkább Nyugatnak számított, mint Keletnek, ezért délvidéki magyar képzőművészekkel az anyaországban még kevesebbet foglalkoztak, mint a többiekkel. Ugyanakkor a szomszédos államokból nézve a délvidéki művészek rendkívül irigyelt helyzetben is voltak, hiszen Jugoszlávia az 1960-as évektől nyitott ország volt, a világ legújabb művészeti irányzatai szabadon áramlottak az országba, a művészek, ha anyagilag megtehették, utazhattak szinte bárhova, külföldön is maradhattak, amikor ez a magyarországi művésznek legális úton szinte lehetetlen volt. A napjainkban sokat emlegetett kozmopolitizmus, multikulturalitás ott már akkor jelen volt, előnyei mellett ugyanakkor azzal a hátránnyal is járt, hogy a nemzeti jelleg (de hozzá kell tenni, elsősorban a kisebbségként élőké), ha nem is teljes, de részbeni megszűnését eredményezte.
Az ellentmondásoknak ezzel még nincs vége: annak ellenére, hogy a magyar művészettörténet-írás számára a délvidéki magyar képzőművészek nem léteztek, az 1960-as, még inkább az 1970-es években a magyarországi és a délvidéki művésztelepek (pl. a zentai, topolyai, a Szabadkai Képzőművészeti Találkozó, az 1990-es évek után a szabadkai Bucka Gányó) között állandó kapcsolatok alakultak ki, ami még inkább erősíthette a délvidéki magyar művészekben azt az érzést, hogy művészetük mégiscsak a magyar művészet része is.
Az 1980-as években a fokozódó nacionalizmus, majd az 1991-ben kirobbant délszláv háború a művészeket is a teljes kilátástalanságba sodorta. Sokan közülük a katonai behívó elől Magyarországon kerestek menedéket: így kialakult itt egy délvidéki művészréteg (a teljesség igénye nélkül, a már az 1970-es évek végén politikai okok miatt áttelepülő Benes József festőművésszel az élükön, Ágoston Lóránt, Bada Dada, Bálind István, Baráth Ferenc, Csikós Tibor, drMáriás, Markulik Balázs, Péter László, Sinkovics Ede, Szajkó István, Torok Sándor, Urbán Gábor, Verebes György, és akkor még nem soroltam fel a képzőművészet egyéb területén is tevékenykedő délvidéki alkotókat). Művészetük már kétségkívül a magyar művészet szerves részét képezi.
A délvidéki magyar képzőművészek művészetét még a rendszerváltást követő nem egészen tíz évvel is érdektelenség és kirekesztés kísérte. Ezt illusztrálja a következő néhány mondat Pogány Gábor A „kisebbségi művészet” problémái című tanulmányából: „Úgy tűnik, hogy a hivatalos megítélés (nem szólamokban, hanem tettekben) 1990 óta sem változott. 1998-ban a határon túli magyar képzőművészet (adatgyűjtő alap-) kutatására beadott pályázatomra a művészettörténész opponens a következőket írta elutasításként: »A magam részéről mindig bizonyos kétellyel néztem a határon túli magyar képzőművészet kérdését, s ma sem vagyok bizonyos abban, hogy érzelmi szempontokon túl, van-e igazán értelme. Egy hazai sváb származású művészt sohasem tudnék német művésznek, munkásságát a német művészet részének tekinteni. Így kétségesnek érzem, mondjuk a Vajdaságban élő magyar anyanyelvű festő művészetének idetartozását is. Természetesen más a helyzet a nyelvhez közvetlenül kapcsolódó irodalommal.«”
A tanácskozás témáját képező, korántsem egyszerű kérdés továbbra is nyitott maradt, a megválaszolása sokkal több időt és vitát igényelt volna, az előadásoknak köszönhetően azért mégis egy komplexebb kép alakult ki a magyar és a határon túli magyar festészet nemzeti jellegéről.
A valóban sok rendezvény közül kettőt mindenképpen ki kell emelnünk: a magyar festészetet bemutató két legátfogóbb kiállítást, az egyik a szentendrei Művészetmalomban a Kárpát-medence festészete címmel rendezett kiállítás, amelyen 150 kárpát-medencei – elsősorban a középgenerációhoz tartozó – művész állította ki alkotásait. A kiállítók egyharmada határon kívül élő (szlovákiai, romániai, kárpátaljai, szerbiai, horvátországi, szlovéniai és burgenlandi) magyar alkotó. A vajdasági művészek közül kiállított Kiss Endre, Lázár Tibor, Penovác Endre, Sinkovics Ede, Szajkó István, Torok Melinda, Tóth Kovács József, Verebes György, Zsáki István, továbbá Szlovéniából Göntér Endre és Baumgartner Dubravko.
A másik rendkívül jelentős tárlat, a Magyar Festészet Napja rendezvénysorozat zárókiállítása a Magyar Nemzeti Galériában nyílt meg október 18-án „Nyitás a Kárpát-medencére” –Doyenek és fiatalok címmel. Rendezője Benedek Katalin művészettörténész, kurátorai Bukta Norbert és Szentgyörgyi József festőművészek. Ez a több mint nyolcvan alkotó, köztük mintegy húsz határon túli művész képeiből rendezett tárlat nemcsak a magyarországi doyenek (a 70. életévüket betöltöttek, a kiteljesedett életművel rendelkező, köztük életműdíjjal kitüntetett mesterek) előtt tiszteleg, hanem a fiatal alkotókat (a 35 évnél fiatalabbakat), valamint a határon túl élő idősebb és ifjabb művészek egy részét is bemutatja. Ezen a kiállításon, sajnos, mindössze három délvidéki művész alkotásával találkozhatunk: Benes József és két fiatal alkotó, Utcai Dávid és Kiss Endre festményeivel.
E kiállítás megnyitóján Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár átadta a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának életműdíját Szentgyörgyi József Munkácsy-díjas festőművésznek, a nagybányai művésztelep fiatalon elhunyt festőművészéről. A Maticska Jenőről(1885–1906)elnevezett, az idén először kiosztott díjat pedig Belényi Szabolcs fiatal erdélyi festőművésznek, a Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetem mesterképzős diákjának ítélték oda.
A kiállítás összegezéséből idézünk végül: „A Kárpát-medence hatalmas kulturális olvasztótégely, s ez vonatkozik a festészetre is. Az alkotók többféle világlátást ötvöznek sokszínű, mégis valamiképpen egységes magyar művészetté. A Kárpát-medencére való nyitás bizonyos értelemben ennek a többféle világlátásnak az elismerése és hangsúlyozása. Stíluskavalkádnak lehetünk tanúi: groteszk expresszionista, geometrikus absztrakt, konstruktívan kubistán tördelt formák, art brut, szürreális irány, lírai absztrakt, elvont és realisztikus tájkép, meditációs érzület, fotó-, mágikus és hiperrealizmus, figurálisan festett szociális témák, képregény-átértelmezések, valamint magánmitológiák egyaránt megjelennek… A teremtő kísérletezés olykor feszegeti a műfajhatárokat. Jelzésszerű a kiállítás, hol tartunk, milyen irányba haladunk?” Mindenesetre az anyaországi és a határon túli magyar művészek alkotásainak együttes számba vétele már jó irányba mutat.
