Messze settenkednek a járókelők. Egy férfi szájából néma parancsok. Orcáján jeges mosoly. Jól ismerem ezt. Utcákon lehunyt szemmel, önmagam labirintusában. Lankadatlan szorítom a balfékek nyakát. Csillagokig prüszkölik félelmüket. Letörlik rólam magukat, s fellélegeznek.
Újra velem. Meghívtam őt; fent lesegíti csizmámat. Az előszobában bennünk lázadozik a mosoly. Összetorlódott szolgák között magunk is szolgák.
Kísérőm az arcát támasztja. A terembe megyünk. E világot meglepetésnek hittük. Már nem támasztja arcát; szemével arra, ahová nekifeszült volna. A hűtőgép moraja bekapcsolódik kárpótlásul.
Emberek a lépcsőn. Csüggeszt az elégedetlenség. Felismerlek, közéjük álltál. Vakmerőnek látszol. Este újra elpróbáljuk a trükköket.
Kocsma előtt felismerem a hirdetőoszlop foszladozó képét. Paskolom, simogatom.
Múltkor meghívtak. Azóta köszönök nekik a mellékutcákban. Elkerülhetetlenek az útkereszteződéseknél. Városi ölelés. Néznek, derekuk sajog. Felismerem rajtuk a szégyent. Kegyelemházból szökött lelkekkel csorbult járdaszegélyre lépnek. Nem tudnak egyszerre mutatkozni.
A fogadásra várnak. Övék a ház. És ahogy gumifalait nézem, sosem hittem volna lakhelyemnek. Éjszaka ujjam hegyét mártom a holdba.
Lelepleződésünket egy közönséges levegővétel menti meg. Újszerű gramofon, a nagy hallgatásból maradt ilyen, és mindez felfelé, sorra… rég megváltoztak… nevemben az elnémulás jeléül. Vállon veregetnek végre. Egyikük arca búcsú nélkül huny ki.
Az utca közepén eresztünk gyökeret. Estig nyújtom történetemet. Nem nyílik meg, gyógyszert rak számba, és elsiet. Tudom, merre megy. Menjek én is? Ahol a sötétség örökkön, ott van, mi ránk mosolyog. Szemközt elvágódnak. Ki kell fordulnom, és ellenállni. Áthatolhatatlan a kerítés. Olyan, mintha ütések záporoznának. Fehér ruhások álominjekciót hoznak.
A konyha húsleves szaga és az ismeretlen trópusivirág-illat, mint bomlásnak induló, friss emberhús. Közös szobában, egészen lent… Ezentúl a belsővárosban találgatom a zajt. Korábban hallottam, értettem kísérleteket. Néma, pizsamás alakok csüngnek karomon. Ezekkel nem verődnék össze, ráadásul a magasban töltött hónapok estélyre hívnak. Ismert utca sorában, foghíjas időközök… várok, várom. Azokat is, akiket kevésbé szerettem.
Néhányszor fel, össze, meg újra. Beleragadtam. Csak mosolygok puha falú szobámon.
