Csernák Istvánnal, a metodista lelkésszel sokat beszélgettem.
Alig néhány év lehetett csak közöttünk, lelkész létére a napi politikában és sportban is meglepően széleskörűen tájékozott volt, de nagyon szerette a zenét, az irodalmat és a természetet, a kertet is. És nagyon jól sakkozott.
Azonnal érteni vélte azt is, amikor egyik kérdésére hosszabb válasz helyett az egy marékkal kellene csak több, egyetlen marékkal, ez az az idő, mely többé szűnni nem akar, csak ébred szüntelen, s már nem múlásában, létében fáj sorokkal feleltem.
Nyíregyházán élt a város metodista gyülekezetének is helyet adó templom melletti házban, feleségével és három leányukkal. Jobb lábára gyermekkorától sántított kicsit, de nem hordott ortopéd cipőt.
Amikor néhány napig náluk vendégeskedtünk, míg az asszonyok és gyerekek a megismerkedés örömével tettek-vettek, mi kerültünk-fordultunk, de rendre a kerti sakkasztalnál kötöttünk ki.
István mély átéléssel mesélt a metodistákról. Az anglikán lelkész fiáról, akit ötéves korában a tűzből mentettek ki, amikor a parókia porig égett, ezért anyja csak tűzből kikapott üszöknek nevezte. Az Oxfordi Egyetemen tanult és diplomázott. Nagyon komolyan vette vallását, mindenáron el akarta nyerni Isten tetszését.
– Elmentem Amerikába, hogy megtérítsem az indiánokat, de ki térít meg engem? – bizonytalankodott sokat még akkor is, amikor már a Krisztusba vetett hit által nyert üdvösség üzenetét kezdte hirdetni a szabad ég alatt. S amikor szülővárosának templomából kitiltották, a temetőkertben, apja sírkövén állva prédikált nyolc napon keresztül.
– Örülök, hogy követőjének vallhatom magam – tette még hozzá István –, Isten méltósággal és szabadsággal ruházott fel bennünket, és saját életünk és a világ iránti felelősségre hívott el, s ezt nagyon komolyan veszem.
