– Jöhet, jöhet… még, még, még… hadd jöjjön, engedd csak… még, még, még… erre, jobbra, na még egy kicsit… még, még… jó lesz! Jó! Állj!
Az fiatal geológusnő a kezét tördelte idegességében, miközben a munkaterület helyszínétől távolabb, egy magányos fácska gyér árnyékából figyelte, ahogy a daru markolókanala a több millió éves kövületet körbezárva fordul kifelé a kráterből értékes rakományával.
Ez volt élete legnagyobb szakmai élménye: most érkezett végső szakaszába a leletmentés, innen már csak a restaurátor-műhelybe kellett szállítani a több millió éves növénykövületeket, miután a külszíni fejtés helyszínén, ahol rájuk bukkantak, gondosan körbecsomagolták, és egy faládába helyezték, hogy majd kiemeljék őket.
– Állj! Állj! – intett háromszor-négyszer egymás után, félreérthetetlen kézmozdulattal a darukezelőt irányító tulajdonos, de az mintha nem is hallotta volna, ment tovább a gémmel. –Állj! Jó lesz már! Állj már meg vele! – emelte meg a hangját, mintha odafönt hallhatná az ember. A lánctalpas emelődaru hirtelen megállt. A férfi sóhajtott egyet, pólója ujjával megtörölte a homlokát, majd a foga közt egy szitokszót eleresztve nyugtázta, hogy a nehezén már túl vannak, most már csak rá kell engedni a ládát a teherautó platójára, és vihetik, mehet a múzeum restauráló-műhelyébe a lelet, amitől annyira odavan ez a fiatal régésznő a lelkes kollégáival együtt, s amiről ő maga voltaképpen azt se tudja, micsoda, mert látni ugyan látta, de az már meg nem mondaná róla, hogy micsoda, tőle akármi is lehetne, kész csoda, hogy egyáltalán épen maradt, mert ha nincs ott az a bogaras Jani, aki mindenképpen ki akarta hívni a régészeket, akkor nemigen kellett volna leletet menteni.
– Na, hadd jöjjön akkor! – ugrott fel a teherautó platójára, és a következő mozdulattal intett is a darusnak, hogy engedheti a rakományt.
Minden simán ment. A láda szép lassan elindult a kinyújtott gémkar magasságából, ereszkedett, ereszkedett lefelé, már szinte karnyújtásnyira volt tőle, hátrább is lépett kicsit a biztonság kedvéért, mert valahogy mindig jobban érezte magát, ha az előírt távolságon is túlmegy egy csöppet, éppen csak egy kicsit, a lelki nyugalma érdekében. Most is ezt tette. Igen ám, csak valahogy bekeveredett egy szúnyog a darukezelő fülkéjébe, és mielőtt simán a platóra ereszthette volna a rakományt, éles zümmögéssel elhúzott a darukezelő füle mellett, aki már az éjjel is annyit szenvedett, szinte aludni sem tudott tőlük, önkéntelenül utánakapott a bal kezével, a hirtelen mozdulattal megrántotta a jobb kezét, mellyel meg a kart engedte le olyan hirtelen, hogy a láda szinte zuhanórepülésben tette meg az utolsó két métert, és jó nagyot zöttyenve ért le a teherautó platójára. A régésznő elfehéredett, ijedtében a szája elé kapta a kezét, és mint akit puskából lőttek ki, megiramodott a teherautó felé. A férfi a feje búbját vakargatva hajolt a láda fölé.
– Jöjjön, segítek! – nyújtotta a kezét, és felhúzta maga mellé a kétségbeesett régésznőt, aki szinte magánkívül volt a tehetetlenségtől. Csak állt ott a darukezelőt irányító vállalkozó mellett, kiguvadt szemekkel a ládára meredt, mintha bele akarna látni, hogy most megsérült-e a felbecsülhetetlen értékű lelet, vagy sem. Kinyittatni nem merte, mert olyan sérülékeny volt, hogy nem lehetett tudni, miként reagálna, ha hirtelen egész más közegben találná magát, mint amelyben több millió éven keresztül épen maradt. Döbbenetében torkára forrott a szó, egyébként sem tudott volna mit mondani. Arca azonban olyan beszédes volt, hogy a darukezelőt irányító vállalkozó megsajnálta, hogy ennyire odavan. Próbálta vigasztalni, próbálta tréfával elütni a dolgot, hátha jobb kedvre tudja deríteni:
– Ne búsuljon, Tímea! Ha összetört, hát összetört. Majd megragasztják, ha lehet. Ha meg nem, akkor se bánja! Maga már úgyis látta. A többiek meg eddig is megvoltak, ezután is meglesznek nélküle. Attól úgyse lesz olcsóbb a kenyér, hogy megint találtak egy több millió éves kövületet!
