„Ezt meg hogyan tanították meg neki?” – visít a játszótéren az ismeretlen asszony. „Az én unokám már négy és fél éves, és még köszönni se akar, pedig mindent bevetettünk!”
És ömleni kezd a panaszáradat, ecseteli a hűvös októberi délutánon szegény kislány hosszú bűnlajstromát, hogy nem köszön, elfordítja a fejét, és még akkor se hajlandó elnézést kérni, amikor szándékosan csavarja ki a pöttyös labdát a húgocskája csöpp kezei közül. Pedig már négy és fél éves! Megérthetné!
Még csak négy és fél éves! Megérthetné, asszonyom! – gondolom én, de persze nem mondom, mert ez a hölgy itt azt hiszi, hogy én belevertem a kétéves és öt hónaposba, hogy a véletlenül meglökött másiktól egy simogatás kíséretében elnézést kérjen. „Bocsánat, Zsozi” – szól a kicsi, aki beszélni is alig tud, és szeretettel néz a másikra, a még kisebbre.
Ennek volt tanúja a nagymama a játszótéren.
A pontos válasz a feltett kérdésére tehát úgy hangzik: sehogy. Legalábbis abban az értelemben nem, ahogy a tanítást köznyelvben használjuk. Nem mondtuk neki soha, hogy fiam, amikor véletlenül meglököd a kisebbet, akkor kérjél tőle bocsánatot. Nem zsaroltuk meg, hogy márpedig, ha nem kérsz bocsánatot, akkor nem veszek neked csokit. Nem fenyegettük, hogy letöröm a derekad, ha nem mondod. Nem is kértük, hogy legyél szíves, fiam. Nem példálóztunk, hogy látod, anya is.
Egyszerűen csak ebbe nőtt bele, megélte, hogy a legszűkebb környezetében lévő emberek szépen üdvözlik egymást és őt, elnézést kérnek egymástól és tőle.
Azt tapasztalom, hogy a felnőttek egy gyerek-felnőtt interakcióban szívesen játsszák a tökéletes figurát. „Anya, már megint nem sütöttél palacsintát?” – hallom a szomszédságban, ahogy kiszűrődik az ablakon a csalódottság, majd a mérges rivallás: „Hát nem képzeled, nincs nekem erre időm, majd lesz holnap vagy holnapután, és meg se érdemled, hát hogy néz ki az ágyad???” És a szegény kisiskolás biztosan bekullog a szobájába, leroskad a vetetlen ágyra, és arra gondol, hogy igazán értéktelen egy senkiházi lehet ő, ha már palacsintát se kap három napja. Az igazság az lenne, hogy anya elfelejtette az ígéretét. Ami nem lenne nagy baj, hát elfelejtette, van ilyen. De ezt nem mondhatjuk ki. És mivel a kis Peti anyával ellentétben nem felejtette el, anyukája – tekintélye megőrzésének érdekében – áthárította rá a felelősséget. Ki meri megkérdőjelezni anya igazát?
Az ilyen és hasonló szituációk biztosan nem járulnak hozzá, hogy Peti másnap az iskolaudvarban a véletlenül fellökött Julcsinak megcirógassa könnyes arcocskáját, és azt mondja neki: „Bocsánat, Juli!”
Visszatérően tapasztalom gyerektársaságban, hogy amikor valaki a játékban elesik, megcsúszik, a többiek körbeveszik, és ahelyett, hogy segítő kezet nyújtanának, jót mosolyognak rajta. Ez bizony a mi szegénységi bizonyítványunk. Rólunk szól, felnőttekről, mert együttérzés nélküli gyerekeket nevelünk.
A köszönés azért tartozik ide, mert nagyon fontos lenne emberszámba vennünk a gyerekeket. Szia, jó reggelt, de jó, hogy látlak, hiányoztál… és jó éjszakát kívánunk neki (ez utóbbi bizonyára sokunk kedvence).
Felnőttek találkoznak az utcán, velük van egy gyerek is. „Ó, szevasz, de rég találkoztunk!” Megy a terefere, a kicsi meg ott áll, szörnyen unalmas neki, a bácsi teljesen idegen, marhaságokat fecsegnek a felnőttek, már fáj a gyerek lába, „Ne húzzál!” – mordulnak rá néhányszor, és gépies „Mindjárt megyünk!”-et, végül mézesmázos arccal fordulnak felé: „Köszönj szépen a Pista bááááácsinak!”
Hát kinek van kedve ezek után köszönni?
Így lesznek ezek a neveletlen négy és fél évesek.
A fejlődéslélektannal foglalkozó szakemberek azt mondják, hogy ilyen pici korban egyáltalán nem kell foglalkozni azzal, hogy köszön-e a gyerek. Köszönjünk mi neki szépen, ha látja, hogy apa-anya is szépen köszön egymásnak és másoknak, lassan megtanulja, majd elég bátor is lesz, hogy szóljon egy-két üdvözletet. Csak ne hozzuk kellemetlen helyzetbe a korai elvárás miatt, mert akkor a spontán szociális fejlődésnek gátat szabunk, sokszor évekre visszavetve a gyereket természetes érési folyamatában. Ez is olyan területe a gyerekek fejlődésének, ahol nagy-nagy egyéni különbségek tapasztalhatóak. Nem a két és fél éves köszönő gyerek a mérce. A bocsánatot kérő sem, mert ebben a korban azért még elég jellemző, hogy legközelebb meg jól megkalapálja a húgit.
Hasonló a helyzet a tegeződés-magázódás tekintetében. Ezzel kapcsolatban azt mondják a pszichológusok, hogy magától kialakul a gyerekeknél, nagyjából úgy kisiskolás korukban. Egész sokszor előfordul, hogy az első osztály félévéig a tanító néninek sziával köszön a nebuló, aztán minden külső nevelői intézkedés nélkül a második félévtől gyönyörűen magázni kezdi. Néha pár hónapig keverik a gyerekek a dolgokat, aztán ez is kialakul a maga ütemében. Esetleg finoman fel lehet rá hívni a figyelmet, de talán annak sincs értelme, mert a gyerekek egyszerűen elérkeznek abba a fejlődési fázisba, hogy érzékenyek lesznek a szociális kapcsolatok különbözőségére, és a nyelvi kultúrájuk ezt követni fogja.
Gondoljunk mindig arra, hogy ahogy mi viselkedünk, úgy fognak ők is viselkedni később, amikor elég érettek lesznek rá.
