Kedden mutatta be a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata Csehov Cseresznyéskertjét. Egy változó világ változó forgatókönyvébe nyerünk betekintést, ahol a poraiból megújuló orosz vidék gazdát cserél, ki tudja, már hanyadszor, és még ki tudja, hányszor. Az orosz történelem újra és újra eljátszott szerepei ezek, ahogy az új urak átveszik a régiek birtokát, házát, bútorait, mellényeit, cipőit és a velük járó megannyi szerepet; ahogy Zoja lakásában (Bulgakov), ahogy a Doktor Zsivágóban (Paszternak) és ahogy a Cseresznyéskertben is Csehovnál. Ebben az esetben talán az a különbség, hogy Lopahin nem átöltözve akar átértékelődni, hanem rombolni akar, mert meggazdagodni akkor és ott csak úgy lehet. A főbb szerepekben Vicei Natáliát, Pámer Csillát, Kalmár Zsuzsát, Szilágyi Nándort, Csernik Árpádot, Pálfi Ervint, Kovács Nemes Andort, Pesitz Mónikát, Szőke Attilát, Körmöci Petronellát, Mihajlo Jančikint és Ralbovszki Csabát láthatjuk. A rendező Bérczes László , a jelmezeket Ledenyák Andrea tervezte.
A nézők a színpadon foglalnak helyet, a színészek pedig hol a nézők előtt, alatt, hol a nézők között játszanak. A szín a maga jelentéktelenségében jut kifejezésre, vagyis pontosan a hiány, a lefaragás által mutatkozik meg, hiszen a lehető legkisebbre zsugorodott össze – mérete azért hanyagolható el, mert lemetszettek belőle mindent, ami felesleges, mindent, ami gátolja az eltávolodásra ítéltetett játékot. Bérczes László Cseresznyéskertjét ezáltal nem nézzük – ezt megakadályozza az ülésrend szavatolta intimitás –, hanem részeseivé, cinkosaivá leszünk a cselekménynek, ezt a Cseresznyéskertet nem szemtől szemben kell nézni, nem is lehet, hanem a vállak fölött kell a tettekre pillantunk. A szín- és a nézőtér deltaszerűen összefolyik, hol magasabban, hol mélyebben, és ezt az egybemosó erőt akkor érezzük leginkább, amikor a nézők fizikai megmozdítása, előadásba való bevonása is megtörténik, például amikor eladják a birtokot.
A rendező eljátszott a fénnyel: jól tudja, mikor, mit és hogyan kell megvilágítani. Az irányított fényjátékkal szó szerint rá tud világítani azokra a mellékszálakra, amelyek időnként valóban letérnek, hogy azután visszataláljanak. A zene ugyanilyen jelentős. A zenekar része annak a cselekménynek, amely hol kiszorítja, hol magasba emeli. A zenészek a színen vannak, bólogatnak, intésre játsszanak, majd elhallgatnak, borravalót kapnak. Így jelenlétük nemcsak illusztratív jellegű, nemcsak felerősíti a szöveg által implikált hatásokat, hanem hangszerestül testileg is beemeli őket a koherens jelenetekbe.
Az alakítások közül Csernik Árpád és Kalmár Zsuzsa játékát emelném ki. Közöttük végig megvan az a feszültség, amely nélkül ezt a szöveget el sem tudnánk képzelni. A két színész fenn tudta végig tartani a párhuzamos egyenesek hol taszító, hol egymást vonzó egyensúlyát, amely a végtelenben itt sem ér össze. A harmadik szerep pedig, ami hátborzongató módon pecsételi meg a darabot, az Mihajlo Jančikiné, aki Firszet, az öreg komornyikot alakítja. Nélküle nem lenne teljes a darab. Ő az, akivel bezárul a kör, ő az, akit a romok közt felednek, mert az maradt, aki volt, a csendes, szolgalelkű, ám önmagát nem szolgának tekintő, hű társ. Amit nehezebb volt megérteni, az az utolsó jelenet, ami Firsz mindent lekerekítő, önmagában tökéletes és lényegi zárójelenete után következik. A távolból közeledő csoportos megjelenés visszahat az előző jelenetekre is, és gyengíti azokat, leginkább az őt közvetlenül megelőző Firsz-monológot.
Mindent összevéve: jó előadást láthattunk, egy jó Csehovot, egy korrekt Csehovot. Szerintem lehetett volna rövidebb, hiszen egy háromórás előadás még szünettel is egy kicsit sok. A szereposztás jó, a zene (Bakos Árpád) is telitalálat, a darab legszembeötlőbb vonása mégis az a vizuális identitás, amelyet a díszlet elemeinek a széttagolásával, halmozásával, módszeres bontásával és újbóli összeillesztésével nyer. Aki egy jó Cseresznyéskertet szeretne látni, látogasson el Szabadkán a Jadranba.
