Ábel elveszett, a város rengetegében veszett el. Pedig azt hitte, ő vág, ő mutat majd utat. Az ész erejében és a szellemben hitt, azt hitte, ha elolvassa az összes filozófust, akkor majd mindenkinek jobb lesz.
A sztoikusokkal kezdte, hiszen senki volt a városban, és úgy érezte, meg kell értenie, hogy az életben le kell mondani dolgokról, és hogy mindent derűvel kell viselnie, hiszen a legnagyobb tudás a derű. Aztán azt is elfogadta, hogy magányosan éljen, „ne nősüljön az, aki nem tudja eltartani a feleségét”, mondta valamikor egy bölcs bolond, és ő komolyan vette. Így azt választotta, hogy egyedül marad. Nem is tudta, hogyan kezdett el írni, de már benn ragadt a szerkesztőségben. Nem keresett sokat, de olyan akolmeleg volt, mindenkivel jóban volt, ha pedig a jó mellű kolléganője ingébe belátott, azt megköszönte a sorsnak, ahogy azt is, ha rövid szoknyában sétáltak a jó lábú hölgyek.. aztán meg csinálta tovább a dolgát. Rengeteget olvasott. A szellem táplálékát tartotta fontosnak. A szerelemről pedig csak ábrándozott, valójában gyáva volt. Nem a háborúhoz és a hőstettekhez kell ugyanis a legnagyobb bátorság, hanem ahhoz, hogy a visszautasítást elviselje, elfogadja, és újra próbálkozzon a férfi, ki férfi. Az Anti-Dühringet kívülről tudta, megvolt neki németül is, sőt az egyik ismerősével a holland kiadást is megszerezte. Azt hitte, hogy a megnemértettség érdem.
Aztán az egyik alkalommal érdekes dolog történt, az egyik belgrádi szociológus egy könyvben elemezte az Anti-Dühring nyugat- európai recepcióját. Ugyanakkor a főszerk mondta, hogy egy montevideói filozófus fog a városba érkezni, akivel beszélgetni kellene, kapott is tőle egy spanyol oktatásszociológiai anyagot, amelyet nagy büszkeséggel rakott a holland Anti-Dühring tetejére, aztán egy másik érdekes oktatásszociológiai anyagot is talált, s még egyet egy belgrádi és egy budapesti lapban. Az járt az eszében, hogy milyen jól össze lehetne hasonlítani a kettőt, igen ám, de egy norvégiai bábszínművész is a városban járt, és persze a könyvtárnak nem volt könyve a bábszínházról, ezért fogta magát, és levonatozott Belgrádba, és vett két odavágó könyvet, az egyiket a visszaúton el is olvasta, aztán másnap nagyszerű interjút csinált a művésszel, a másik könyvet pedig a montevideói szociológus könyvére tette. Közben azon gondolkodott, hogy valami nagyszerűt kéne kitalálnia. Az orosz és a szovjet klasszikusokat bújta, és a nyugati marxistákat. Közben híre ment, hogy mennyi mindenhez ért, azaz mennyi mindenről írt (ami nem ugyanaz). Az emberek megállították az utcán, hogy ez, vagy az az írása milyen jó volt. Úgy érezte, nyomon van. Rengeteg kapcsolata is kialakult, a csúcsértelmiség nagyjainak jelentős részével pertuban volt. Elkezdte követni a nyugati elméleti irodalmat, és megismerkedett a nem marxista szociológusokkal. Weber nagyon imponált neki, aztán meg Luhmann. Az egyik barátja ajánlotta figyelmébe Habermast, óriási felfedezésnek tartotta. Egyes könyveit németül is beszerezte (és Luhmannéit is), hiszen tudta, hogy úgysem fogják lefordítani, és egy kicsit tudott is németül, de nehéz volt az a szöveg… a montevideói kupacra került. Aztán megismerkedett Neruda költészetével, beszerezte spanyolul is, és utána Maupassant következett, majd beszerezte az összes francia klasszikust, és egy újabb kupac könyve lett. Örömmel nézte, ahogy körbeveszi a szellem tápláléka, de olyasmit szeretett, ami halott, miközben élők is voltak, lettek volna körülötte. Ám ez nem számított, gyűltek a könyvek, a jó kis könyvek, a zsenialitás szikrái, a szikrák kommentárai, a kommentárok kommentárai, és a kommentárok kommentárainak kommentárai. Csak több pénze és ideje lett volna. Olyan verseket szeretett volna írni, mint William Blake. De így is jó volt, mozgásban volt körülötte a szellemi valóság. Igen ám, de újabb feladatok sorjáztak, a holland vajról, és az örmény konyakról kellett írnia, aztán beszerzett valami borászati szakkönyvet is. Imádta azt, ahogy a örmény konyakról, majd a transzkaszpiánus növényvilágról is beszélni tudott, úgy érezte, hogy a teljesség felé halad, hogy napról napra erősebb, azt pedig csak elviselte, hogy otthon egyedül alszik, egyedül ébred, egyedül eszik. Őszülő halántékkal még mindig fiatalosan rótta az utcákat, a hóna alatt könyvekkel, folyóiratokkal, és közben kereste a nagy képletet, a megoldást. Kínai klasszikusokat olvasott, és beszerezte a friss irodalmi Nobel-díjasok könyveit. Többnyire beléjük olvasott, konstatálta, hogy jók, majd rátette őket az elolvasandó kupacra, a sokadikra, és közben elfelejtette, hogy az élet nem könyvtár, hiába tudta kívülről „Az életet hiába hasonlítjuk cipőhöz vagy vegytisztító intézethez, mégiscsak másért örülünk neki” verset. Aztán már egy kicsit lassabb tempóban rótta az utait, és gyorsabb tempóban szerezte be a könyveit, folyóiratait. Korszerű kellett hogy maradjon, aki képben van, és aki mindent követ. Sokan ismerték, és úgy érezte, szerették is. Előre köszöntek neki.
Aztán egy újabb dimenzió nyílt meg neki. Elkezdett az emberiség kollektív tudattalanjával foglalkozni. Úgy érezte, Jung viheti közelebb a teljességhez, majd ezért a primitív népek szimbolikájáról, a trópusok szomorúságáról és az ősi mitológiák mély értelméről olvasott és szerzett be könyveket. Olvasott, írt, olvasott, írt, olvasott. És ismét, és százszor meg százszor.
Közben elszálltak az évek, és nyugdíjba vonult. Úgy érezte, éppen akkor kezdődik az igazi élet, hiszen immár nem kell bejárnia dolgozni. Átpakolta immár több ezresre rúgó könyvtárát. Témák szerint csoportosította, és a folyóiratok számára is kitalált valami rendszert, hogy mindig mindent megtaláljon. A montevideói szociológus és a jungiánus epigonok azonban soha sem kerültek elolvasásra, meghalt, mielőtt elolvashatta volna őket.
A nyugdíjazása körül már érezni lehetett rajta egy enyhe csípős szagot, aztán ez egyre erősebb pisiszaggá érlelődött az idő múlásával. Kezdetben naponta cserélt zoknit, de idővel úgy gondolta, kétnaponta is elég, hiszen spórolni is érdemes, így volt a gatyákkal is, aztán felment három napra a cserélési ráta… Végül szagfelhőt húzott maga után. A szeme elromlott, rosszul látott, de a címeket el tudta olvasni, sőt a tartalomjegyzéket is, és milyen címek voltak azok! A zen és a művészet, Preszokratikus filozófusok, a Kritika határai, Az analízis korlátai… Megszerezte a Pincerton University Press éves kiadványainak a katalógusát, és onnan rendelt. Akik kevésbé ismerték, messze elkerülték a szagát, de akik régebbről szerették, nagyokat nyeltek, de idővel ők is igyekeztek minél rövidebbre fogni a szót, ha vele találkoztak. Aztán már nemcsak pisiszagú volt, és ezen az sem segített, hogy ismerte a belgrádi, zágrábi és budapesti intellektuális elitet. Valami oknál fogva nem tudta bekapcsolni a nadrágját, és kilógott belőle a fél feneke, miközben még mindig a nagy képleten gondolkodott, időnként még bejárt a szerkesztőségbe, de illemből senki sem szólt neki semmit… megkapta, amit kért, a szellemi táplálékot, hiszen az újság is az, mert még mindig azt hitte, hogy az elég…
Aztán egy kies hajnalon halva találták. Senki sem tudta, pontosan, hogyan és mikor halt meg, azt még kevesebben sejthették, hogy vajon a nagy képlet volt-e az utolsó gondolata, vagy még megvilágosodott, és meggyónta önnön hübriszét, hogy azt hitte, mozdíthat valamit előre ezen a szaros a világon.
