Egy fénykép hangulata él bennem: két kislány kukoricát morzsol egy lavór mellett, elmélyülve a nagy munkában, pedig nekik ez csak játék. Jó játék. Otthon már nem találkoznak ezzel a tevékenységgel. Az a világ, melyet felidéztek bennem, a paraszti kultúra, már nem létezik, többnyire csak régi fényképekről, az idősebbek meséjéből, s a hagyományok felelevenítése által ismeri az újabb korosztály.
Nagyot változott a világ. Nem is tudjuk, mennyire. Ma az a természetes, hogy a víz a csapból folyik, nekem viszont jólesik visszaemlékeznem arra, hogy 5-6 évesen az Alvégban a melegkútra jártam vízért kis, személyre szabott bádogkannámmal. Izgalommal teli félelemmel figyeltem a lovakat és teheneket az itatónál, s addig nem mertem odamenni, míg a nagy állatok ott álltak. Télidőben érdekes volt a csőből folyó, gőzölgő víz látványa, máig nem felejtettem el.
Földes út volt a mi utcánkban is – mint arrafelé mindenhol –, amely csak lovas kocsit, biciklit meg teheneket látott. Estefelé az utcabeli gyerekekkel ott álltunk a kapuban, lestük a legelésből visszatérő teheneket, és hitetlenkedve figyeltük, hogy képesek-e megint egyedül hazatalálni.
Szerettem szomszédolni a nagymamámmal, különösen András bácsiékhoz jártam örömmel, aki mindig kucsmában meg bocskorban járt, télen pedig jót lehetett melegedni a kemencéjük mellett.
Akkoriban még háztól hoztuk a birkatarhót, azokban a régi, tarkára festett bögrékben. Amikor engem küldtek el érte, hazafelé menet élvezettel nyaltam le a fölét.
Sorolhatnám még tovább gyermekkori emlékeimet, melyek egy egész másik világot tükröz a maihoz képest, de mai szemmel visszanézve a régi paraszti világnak már akkor is csak a morzsái léteztek. A régi öregek azonban még őrizték a hagyományaikat, élték a szüleik életmódját, amelyet mi még láthattunk.
Azóta nagyot fordult a világ, az urbanizálódott gyerekek már az énáltalam felfedezett, régi világot sem ismerik, nemhogy azt, amelyről a népköltészeti alkotások szólnak. Felvetődik az emberben a kérdés: vajon kell-e ismerniük? Persze, ez nem lehet kérdés; a gyökereinkhez ragaszkodnunk kell. Aki nem ismeri elődei életét, életformáját, gondolkodásmódját, az hogy alakíthatja ki a jövőjét?
Ezek a gondolatok foglalkoztatnak mindig, amikor ötödik osztályban kezdek tanítani, ugyanis a tanterv szerint a magyarórák keretében náluk a legnagyobb a népköltészeti tananyag.
Kezdettől fogva úgy éreztem, hogy előtte meg kell mutatnom a diákjaimnak azt a világot, amelynek hatalmas népköltészeti értékét őrizzük. Tudniuk kell, hogyan éltek, dolgoztak és gondolkodtak, szenvedtek és vágyódtak azok az emberek, akiknek az útkereséséből megannyi kincs született! Milyen szegényen éltek, és mégis milyen gazdagok voltak a népköltészet, a népművészet alkotásai által. Mindebben benne van örömük, keservük, vágyaik, álmaik, az egész sorsuk, melyet megadóan cipeltek egy egész életen át. De még mennyire, hogy meg kell ismerniük a gyerekeknek! Csak így érthetik meg a népdalokat, a balladákat, a népmeséket, melyekkel ebben az évben foglalkozunk.
Miközben olvasunk, beszélgetünk a mesékről, népdalokról, balladákról, be kell látnom, hogy elég sok ismerettel rendelkeznek. Ezek az alkotások ugyanis észrevétlenül bevonják őket a népélet sajátos világába. Az én dolgom, hogy tudatosítsam bennük, aztán már könnyű beszélni róla.
Arról például, hogy ma miért lennénk zavarban, ha toronyiránt mennénk a határban a városok felé, hogy hová épültek a faluban a templomok és miért, hogy ki számított a faluban a legtekintélyesebbnek. Mit jelent az, hogy váltás ruha, miért volt jó a vert falú ház, mit jelent az a szó, hogy kaláka, mit az elemi iskola? Miért végződtek a mesék mindig jól, s miért mindig a legkisebb győzte le a gonoszt, vagy nyerte el a fele királyságot? Kinek szólt régen a mese, s kinek ma? Mit jelentettek a színek, a lányoknál a hajfonat, a konty, mit jelent, hogy valakinek bekötötték a fejét, hogy kitették a szűrét?
Emellett fontos képekkel is illusztrálni ezeket az információkat. Nekem sokat segítenek a budapesti Mesterségek ünnepe rendezvényein készült fotók a mesterekről, munkáikról, vagy az ópusztaszeri falumúzeumban készült fényképek, de élmény lapozgatni velük Ortutay Gyula Magyar néprajz című könyvét is.
Szeretem ezeket az órákat. Ahogy mesélnek, ahogy fogalmaznak, próbálgatják, ízlelgetik a régi és új szavakat, eligazítják egymást. Persze nem mindig megy mindenkinek, kivételek is akadnak, de ha a többség lendületet vesz, legtöbbször húzza magával a többieket is.
Szárnyaikat bontogató diáksereg. Gyerekek, akiket elindítunk ezen az úton. Ha nehéz is, ha nagyon göröngyös is az az út, a végén mégiscsak meglesz az a fele királyság. Nekem is, nekik is.
