Dávid Csilla: Évgyűrűk
Bár magam sem igen voltam tisztában a dolgokkal, de azért esténként, általában a kimerítő focizás vagy a kéttűzközöttizések után, a ház előtt húzódó mély árok partján elheveredve újdonsült apatini barátaim unszolására újra és újra arról kellett mesélnem, amit a hittanórákon hallottam.
Unokatestvéreim révén ismertem meg őket, úgy mondták, nem cigányok, csak a bőrük sötétebb, mert ahonnét ők származnak ott hatalmasak a hegyek, és fönt erősebb a nap, s így örökölték a nagyszüleiktől bőrük színét. Ők már itt születtek Apatinban, de egyikük sem beszéli szépen a magyart, mert szerb iskolába járnak, s csak a szomszédságban, meg a haverok és a lányok között akadnak magyarok.
De hittanra sosem jártak. Azt mondták, oda őket be sem engednék, én meg erről nem tudtam biztosat, elhittem hát nekik, mert rendes gyerekeknek tűntek, sosem loptak el semmit unokatestvéreiméktől sem, pedig a tiltás ellenére néha beengedtük őket játszani az udvarba, sőt még a házba is.
Elvoltunk tehát jól. Érdekelte őket nagyon Isten meg Jézus. És Mária is, a szűz. Meg az ács, József. Ez utóbbi kettőre mindig rákérdeztek:
– Tényleg szűz volt? Tényleg ács volt?
Azt mondták, hogy a holdban, amikor tiszta az ég és nagy, erősen világító a hold, akkor ők ott látják a szűz Máriát, amint előregörnyedve az ölébe hajló karjában tartja a kis Jézust. Előttük meg egy kiscsikó hever. Rendes kiscsikó. Nem bárány. Csikó.
Sokat meresztgettük szemeinket, hogy nekem is megmutassák, de nekem egyszer sem sikerült meglátnom.
Egyikük, Karlo, aki később elvégezte az inasiskolát, majd autóbuszsofőr lett, egy kántor testvérének a lányát vette feleségül, és templomban is megesküdött.
