Megint bevégezte pályáját egy diktátor. Nem merénylet végzett vele, kimentett vagyonával nem is menekült idegen földre – Moammer Kadhafinak a harmadik típusú zsarnok-vég adatott: nyomorultul halt meg. Líbia diktátora forradalmárnak, népe jótevőjének, iszlám-szocialistának tartotta és mondta magát. Apámat egy másik jótevő miatt – Rákosi Mátyásnak hívták – huszonkét éves korában, 1952-ben titóista szervezkedés, fegyver- és robbanóanyag-rejtegetés vádjával börtönbe csukták. Előbb életfogytiglant kapott, négy év rabság után végül mégis szabadult: 1956 szeptemberében. A forradalom napjaiban Budapesten tartózkodott, rótta az utcákat, és még azon frissiben szalvétákra, számolócédulákra, apró fecnikre, slejfnikre jegyezte fel a látottakat. Szántszándékkal törekedett rá, hogy ne kommentálja, ne értelmezze, hanem a lehető leghívebben rögzítse a tényeket. Ahogy ő mondta: „szenvtelen írásos fényképek ezek a forradalom napjainak budai és pesti utcáiról”. Néhány hónap múlva egy újabb jótevő miatt – őt Kádár Jánosnak hívták – elhelyezkedett az Országos Cirkusz Vállalat országjáró nagy vándorcirkuszánál mint szervezőtitkár. Azért éppen ott, hogy a mindennapos rendőri felügyelet alól némiképp kivonhassa magát. Mutatványosokkal, idomárokkal tárgyalt nap mint nap, intézte a sátorhelyet, az oroszlánok, kígyók, elefántok ellátmányát.
A szomszédos országok vezetőinek, a népi demokráciák nagy jótevőinek – Tito marsallnak, Hruscsovnak vagy épp a román Ceauşescunak – a magyar ’56-tal kapcsolatos szerepét jól ismerjük, viszont kevesen tudjuk, hogy a magyar forradalom napjaiban egy másik diktátor, a spanyol Franco nemcsak szóban támogatta volna Nagy Imre kormányát, de arra is elszánta magát, hogy ha kell, katonai támogatást nyújt. (A spanyolok amúgy is rokonszenvvel tekintettek Magyarországra, tüntettek a magyar ügy mellett, gyűjtöttek a forradalom megsegítésére.) Franco kész lett volna ENSZ-lobogó alatt csapatokat küldeni Magyarországra.
A Karib-térségben is akadt zsarnok, aki segített a magyaroknak. Rafael Leonidas Trujillo, a dominikai diktátor, a „Kecske” – aki nemcsak véreskezű vezére, de egyben (és természetesen) jótevője is volt népének –, már a levert forradalom üldözötteinek nyújtott menedéket. Trujillóról 1954 nyarán egy madridi vacsorán Franco így beszélt: „az antikommunizmus élharcosa az Antillák térségében”, akinek határozottsága „azon a véleményén alapul, hogy a kommunizmus nem a legnagyobb rossz, ami egy Nemzetre szakadhat, hanem valamennyi rossz összessége”. Így aztán az El Caribe című lap 1957 tavaszán már arról tudósít, hogy a Franca C. nevű hajón magyar menekültek százai érkeztek a Dominikai Köztársaságba. Santo Domingóban, akkoriban már és még Trujillováros a neve, a magyar menekültek fogadásán a diktátor elnökölt. A jövevények – írja az El Caribe újságírója – „Éljen Trujillo”, „Köszönjük Trujillónak, hogy újra van lakhelyünk, ételünk és munkánk”, „Trujillo, köszöntenek téged a magyarok” feliratú táblákkal vonultak el a jótevő tribünje előtt.
Ismerős, ugye? A vonulás, a transzparensek, a hálás tömeg…
1957 áprilisában, ugyanazokban a napokban, amikor Trujillovárosban a magyarok a „Kecske” előtt masíroznak, apám aláírja a szerződést a Vidám Cirkusszal. Havi alapfizetés 1100 forint, az Országos Cirkusz Vállalat „a munkavállalónak lakókocsit bocsát rendelkezésére, de ingóságainak megőrzéséről maga tartozik gondoskodni”. Az örökmozgó vándorcirkusz nem sokáig időzik egy helyen, már halad is tovább országos körútján, és néhány hét múlva bekerülnek az első bejegyzések abba a vaskos füzetbe, melyet apám teleír majd, s amit azért kezd el, hogy megörökítse, milyennek látja az országot a levert forradalom utáni esztendőben.
„Mór. A vendéglő kerthelyiségében üldögélek, epedve várom a félórája megrendelt borjúpörköltet. A belső helyiségben iszonyatosan óbégatnak, néha a cigány valami orosz számra vált, ugyanis az egyik asztalnál szovjet tisztek ülnek. Később a tanácsházán az egyik tisztviselővel van dolgom: mi tagadás, be van csiccsentve, amikor szóváltásba keveredünk, ezt meg is mondom neki, mire azt feleli, hogy éppen most jött meg az ellenőrzésből. Talán az italboltokat ellenőrizte az elvtárs, kérdezem tőle. Előzőleg igazolványok tömegét követelte tőlem: már az iránt érdeklődtem, hogy újraoltási bizonyítvány nem kell-e neki. Végül megbékülünk, hozat két üveg bort, s azt – szabály ide, szabály oda – szépen megisszuk a hivatalban, majd a rendőrparancsnokkal együtt kimegyünk a szovjet parancsnokságra. Valami vitás ügyön huzakodnak, egy szovjet gépkocsi fát vitt el a környékbeli erdőből. Kis nyomozás, kisütik, melyik kocsi volt távol a laktanyától a kérdéses napon. Viszonzásul a szovjet tiszt egy prostituált eltávolítását kéri a laktanya közeléből, aki tíz forintért árulja magát a katonáknak.”
Délelőtti hangulatkép másnap.
„A park akácfái közt, a kopott pázsit közepén a cirkuszsátor hatalmas ponyvája virít. Körülötte sárga kocsik bóbiskolnak, az ablakokon színes kartonfüggönyök. A pénztárkocsi pódiumán ágaskodó kiskölyök próbálja elérni a pénztárablakot. A portól fakó fák alatt a cirkusz gyerekei építést-bontást játszanak. »Álljon le a traktor! Pakkoljuk le, kérem, a gradénokat! Vigyázzunk! Óvatosan azzal a ketreccel! Nem gyapot van benne, kérem, hanem oroszlán!« A levegő izzását alig enyhíti a fel-feltámadó szellő. A ponyva alól vékonyan csavarodik egy piszton hangja.”
Ez ugyanaz a nyár, amikor augusztus 20-án Kádár majd beszédet mond Kisújszálláson, ahol Gabriel García Márquez is ott van. Gabo mindössze Kádár egyetlen állítására emlékszik, számára „az tűnt a legőszintébbnek és egyedül igazán fontosnak, amit az első mondat keserű igazsága mondott ki: »Tudom jól, hogy nagyon kevesen kedvelik a kormányomat.«”
Gabo akkor még csak harminc, de ő az a leendő Nobel-díjas, akit mindig is vonzott és vonzani fog a hatalom, aki majd diktátorok cimborája és szürke eminenciása lesz, hogy aztán maga is megírja a saját türannoszregényét (A pátriárka alkonya), melyet a legfontosabb művének tart. Gabo azt állítja, sosem tisztelte a hatalmat, őt a diktátor alakjában maga a hatalom érdekli. A hatalom rejtélye és a hatalom magánya. „Míg nem találkoztam Kádárral – írja –, én nem nagyon tudtam, hogy milyen is lehet egy hatalomra kerülő igazi munkás. Egyszerűen döbbenetes ez a természetes szerénység, az, hogy egyáltalán nincs benne semmilyen hivataloskodás, hogy úgy néz ki, mint aki vasárnaponként az állatkertbe jár, és mogyorót dob az elefántoknak.” Azonban hiába az érdeklődés, a rokonszenv, a jóindulat, le kell vonnia a következtetéseket. 1958 júniusában Gabo már így ír: „Hatezer szovjet tank és kétszázezer gyalogsági katona eltiporta a budapesti felkelést… A jelenlegi vaskezű, népszerűtlen rezsim Nagy kivégzésénél kedvezőtlenebb dolgot nem is tudott volna kitalálni… Nagy Imre kivégzése nem igazságszolgáltatás, hanem politikai gyilkosság.”
A szép nevű Rafael Leonidas Trujillo, haiti néger rabszolgák utóda merénylet áldozata lett. A beduin sátorlakót, Kadhafit saját népe egy bűzös csatornából húzta elő, hogy meglincselje. A titokzatos törpe, Francisco Hermenegildo Teódulo Franco Bahamonde csalódottan, de ágyban, párnák közt szenderült végső nyugalomra. Az ágy Kádárnak is megadatott, a nyugalom feltehetően nem, hiszen a szerény magyar diktátor 1989-ben ugyanazon a napon halt meg, melyen egykori áldozatának perét a Legfelsőbb Bíróság újratárgyalta, s felmentő ítéletet hozott.
