Vagn Hansen dán fotóművész 1956-ban Budapesten, a forradalom idején készített fotóiból nyílt kiállítás csütörtökön a Dán Kulturális Intézetben Kecskeméten
Az ötvenhatos magyar forradalom történetírása annak leverése után szinte azonnal megkezdődött, mind a valós események feltárásának tükrében, mind pedig annak elfedése, eltorzítása irányában. Az előbbit kezdetben emigráns magyar kutatók, valamint nyugati történészek végezték, majd a nyolcvanas évek elején a forradalom résztvevői (főleg a börtönviseltek), később a rendszerváltás küszöbén pedig a szakavatott történészek igyekeztek/igyekeznek a Kádár-rendszer hazugságaival szemben bemutatni a valódi 56-ot. A magyar és az egykori szovjet, de az elmúlt években egyre inkább megnyíló belgrádi levéltárak dokumentumai alapján is nemcsak jelentős, hanem átütő tudományos eredmények születtek. Mégis, mindennek ellenére és mindezzel párhuzamosan tanúi lehetünk egy ellentétes folyamatnak is, amely abból áll, hogy a mítoszok és legendák száma a tények ellenére sem csökken.
Nagyobb részük még a forradalom napjaiból származik, s az akkori megszületésük és terjedésük egészen természetesnek mondható, hiszen az emberek el voltak zárva a hiteles információktól. Ma viszont minden magyarul olvasni tudó ember különösebb nehézség nélkül hozzáférhet a legfontosabb adatokhoz, amelyek egyenesen megcáfolják vagy erősen kétségessé teszik a széles körben elterjedt és a magukat szakértőnek vagy szemtanúnak vallók által hangoztatott legendákat. Az alábbiakban kísérletet teszek világos különbséget tenni a tények és tévhitek között, s tisztázni kívánom az ötvenhatos események magyar és jugoszláv vonatkozásainak néhány fontosabb történéseit.
MEGRENDEZETT FORRADALOM
Számtalan helyen találkozhatunk olyan állítással, amely szerint a szovjet katonai erők már október 23-a előtt megkezdték benyomulásukat Magyarország területére. Több visszaemlékezést ismerünk arról, hogy a tankok már október 20-án vagy 21-én átkeltek a keleti határon, sőt megkezdték előrenyomulásukat Budapest felé. Mindebből az a következtetés adódna, hogy a moszkvai vezetés a forradalom kitörése előtt már készült a fegyveres leszámolásra, akkor, amikor nemhogy felkelésről, de még békés tüntetésről sem volt szó. E szerint a feltételezés szerint a Szovjetunióban akarták, hogy megmozdulásra kerüljön sor, amelyet azután le lehet verni, ezzel véget vetve a számukra veszedelmesen erősödő és terjedő rendszerellenes áramlatoknak. Tehát minden, ami október 23-án este 20 óráig történt a magyar fővárosban, tudatos provokáció volt a szovjet és a magyar kommunista vezetés részéről. Azonban számos tény cáfolja a provokációelméletet. Levéltári bizonyítékok tanúskodnak arról, hogy Gerő Ernő magyar pártfőtitkár és Jurij Andropov szovjet nagykövet többszöri sürgetésére, az SZKP elnöksége „csak” 23-án este adott engedélyt a helyben tartózkodó páncélos erők bevetésére a rendteremtéshez. Egyúttal a pártelnökség két tagját, Mikojant és Szuszlovot Budapestre küldte a politikai megoldás elősegítésére. Ami pedig a 23-a előtti csapatmozgásokat illeti: a szovjetek irányíthattak egységeket az általuk tizenkét éve megszállt Magyarországra rutinszerűen is, de persze azért is, mert ott a lakosság megmozdulásaitól, támadásoktól is tartottak. Bevetni ezeket a csapatokat azonban csakis a politikai vezetés engedélyével lehetett, ez pedig mindkét estben (október 23-án és november 4-én) a pártelnökség döntésétől függött.
NAGY IMRE OKTÓBERI „FOGSÁGA”
Ötvenhat októberének egyik legelterjedtebb álhíre volt (sőt a mai napig is lehet találkozni ilyen állításokkal), mely szerint Nagy Imre miniszterelnöksége első napjaiban azért hirdette ki a statáriumot és a kijárási tilalmat, valamint azért ítélte el a felkelőket, mert szovjet fogságban volt. Első rádióbeszédeinek elmondásakor pedig hátába géppisztolyt nyomtak. Ez esetben igazi folklórral van dolgunk. Az adott helyzetben, amelyre Nagy Imre nem volt felkészülve, valójában saját párt- és eszmehűsége ejtette fogságba. Gondoljunk csak a huszonharmadikán este a Parlament ablakából elmondott beszédére, amikor a Kossuth téren tüntető felbőszült tömegnek azt javasolta, hogy menjenek haza, s majd a párton belül megoldják a problémákat. A nép egyszerűen nem akarta elhinni, hogy az általa nagyra becsült Nagy Imre saját akaratából mond ilyeneket, s cselekszik azokban a napokban ellenük. Ezért a legenda tartalma mindenképpen az volt, hogy a nép igyekezett védeni, mentegetni népszerű hősét.
A NEMZETI EGYSÉG
Hosszú ideig élt a forradalom kapcsán a példátlan nemzeti egység mítosza. Eszerint 1956-ban a nemzet egységesebb, követeléseiben következetesebb volt, mint történelme során bármikor. Ez az egység valóban létezett, de célokban korlátozott módon. Egység volt a szovjet fennhatóság és a sztálinista-rákosista diktatúra elutasításában (kivételt természetesen a magasabb pártfunkcionáriusok és az ÁVH-sok képeztek), ami a forradalom kitörésének első napjaiban és a november negyedikén bekövetkezett szovjet invázió időszakában volt a legerősebb. A szabadságot azonban a társadalom különböző csoportjai igen eltérően képzelték el. Voltak, akik Nagy Imre hatalomra kerülésével és a reformkommunisták térnyerésével már elégedettek voltak, mások a munkástanácsok demokráciájáért, valamiféle jugoszláv modell kialakításáért szálltak síkra, de voltak olyan fegyveres felkelő csoportok, amelyek a „tiszta” kommunizmusért harcoltak. A forradalom napjaiban házi őrizetéből kiszabadult Mindszenty József hercegprímás a korlátozott magántulajdonon alapuló, a második világháború végén megszakadt keresztény és konzervatív Magyarországhoz való visszatérést tartotta örvendetesnek. Bibó István pedig egy harmadikutas magoldást javasolt, a szocializmus és a demokrácia ötvözetét.
A november negyedikei szovjet megszállás azonban konzerválta a kommunista párt hatalmát.
„TITO A FORRADALOM PÁRTJÁN”
Mai napig is erősen él a köztudatban az a tévhit, miszerint Tito jugoszláv vezetése „teljes mellszélességgel” támogatta volna a magyar forradalmat. A téves megállapításra rájátszott az 56-ot követő több, mint három évtized is, amikor nem kerülhettek nyilvánosságra sem Magyarországon, sem Jugoszláviában ezt cáfoló dokumentumok. A kilencvenes években azonban egyre inkább kirajzolódott Tito szerepének igazi mivolta, a mindenható jugoszláv vezető igazi (kétszínű) arca. Ezek szerint Tito eleinte támogatta Nagy Imre hatalomra kerülését, hiszen a szocializmus építésének saját különutas építésének magyarországi megvalósulását látta benne. Később, miután a magyar miniszterelnök egyre inkább közeledett az utcán tüntető és harcoló tömegek elképzeléseihez, és miután kormányába bevette az időközben újjáalakult történelmi pártokat is, magatartása megváltozott. Amikor a szovjetek újabb katonai beavatkozásról döntöttek, kikérték Tito véleményét is. November 2-án éjjel Brioni szigetén lezajlott tárgyaláson a jugoszláv vezetés még Hruscsovot is megdöbbentette azzal, hogy mennyire készségesen támogatta a magyar forradalom erőszakos leverését. Sőt felajánlotta, hogy Nagy Imrét kivonja a politikai közéletből, oly módon, hogy ráveszi őt a miniszterelnöki posztról való lemondásra. Tudjuk, hogy ez a kísérlete nem járt sikerrel.
NAGY IMRE MENEDÉKJOGA A JUGOSZLÁV NAGYKÖVETSÉGEN
Ma is él az a téves álláspont, hogy Nagy Imre kért volna menedékjogot a jugoszláv nagykövetségen, nem sokkal a szovjet támadás megindulása után. Az igazság ezzel szemben az, hogy Tito a már említett brioni találkozón – Hruscsovot is meglepve – ajánlotta fel a szovjet vezetőknek, hogy a magyar miniszterelnököt munkatársaival és családtagjaikkal együtt a budapesti nagykövetségre menekítik, ahol majd rábírja a lemondásra. A cél egyértelműen az volt, hogy a magyar miniszterelnököt kizárják a politikai közéletből, így gyakorlatilag vezető nélkül hagyva az utcán még harcoló magyar egységeket. Sajnos, erre a tévhitre elsősorban a jugoszláv/szerb kutatók, történészek játszanak rá a mai napig is, hiszen minden kritika nélkül elfogadják az akkori hivatalos belgrádi álláspontot Nagyék menedékjogát illetően. Az tény, hogy a magyar miniszterelnök szinte az első hívásra eleget tett a szovjet invázió megkezdése után, de ezt azért cselekedte így, mert feltétlenül hitt Titónak: meg volt arról győződve, hogy a jugoszláv elnök mellette áll, s segítségével, akár Jugoszláviából, majd lehetősége lesz képviselni a magyar ügyet nemzetközi színtéren is. Nem tudott arról, hogy egy nappal a szovjet katonai beavatkozás előtt mire vállalkozott vele kapcsolatban Tito.
Erre a tévhitre, sajnos, vajdasági magyar publicisták is rájátszanak, gondolom, felületes ismereteik miatt. Ennek a magyar forradalom és szabadságharc kitörésének ötvenedik évfordulóján lehettünk leginkább tanúi, amikor sokan gondolták úgy, hogy szólniuk/írniuk kell az általuk kevésbé ismert eseményekről.
TITO FOGADTA A MENEKÜLTEKET
A forradalom leverését követő hetekben-hónapokban több mint kétszázezren hagyták el Magyarországot, akik közül csaknem húszezren az akkori Jugoszláviába menekültek. A hivatalos adatok szerint – melyek megtalálhatók mind a belgrádi, mind a budapesti levéltárakban – 19 851-en. Számukra befogadóközpontokat, menekülttáborokat létesítettek. Legtöbbjük (több mint 16 ezren) később más országokba vándorolt. Több mint kétezren visszaköltöztek Magyarországra. Jugoszláviában csupán 620-an telepedtek le.
Az igazság az, hogy a jugoszláv hatóságok novemberben még napi rendszerességgel toloncoltak vissza magyar menekülteket, sőt a hónap végén megalakult jugoszláv–magyar menekültügyi vegyes bizottság is ennek a szellemében járt el. A bizottság tárgyalásain a jugoszláv fél ígéretet tett, hogy betekintést biztosít a magyar hatóságoknak az emigrációt választó menekültek névsorába is, valamint azt is, hogy kiadják azokat a személyeket, akiket a budapesti kormány kér. A megállapodás alapján adott át Jugoszlávia egy 276 névből álló listát, amely a hazatérni nem kívánók névsorát tartalmazta.
