Az Újvidéki Művelődési Központban (Kulturni Centar Novog Sada) mutatták be David Harrower immáron világhírnévnek örvendő Feketerigó (szerbül Kos és eredetileg is Blackbird) című művét. Az első ránézésre homályos, a kezdő jelenetekben talán túlzottan is elvont címválasztás viszont a darab közepére, végére már teljesen indokolt lesz. A feketerigó allegóriájává lesz annak a cselekménysornak, amely a két szereplő között megformálódik. Maga a viszony testesül meg a keresztény mitológiában szent Benedek nevéhez kötődő madárban, amely a testi vágy és a tiltott sóvárgás jelképe. A feketerigó keveseknek árulja el titkát, és ritkán, hajnali énekével pedig az elveszett lelkeket csalogatja a kevesek által járt útra. Szent Benedek, hogy ellenálljon a test kísértésének, pucéran tüskés gallyak közé vetette magát.
Az újvidéki színházjáró közönség már egyszer láthatta a darabot 2008-ban az Infanton. Az előadást a Sisaki Városi Színház (Gradsko Kazalište Sisak) hozta, Zijah A. Sokolović rendezésében, aki egyben Ray – abban a darabban zseniálisan megformált – szerepét alakította, Unát pedig Olga Pakalović játszotta. Az újvidéki változatot Filip Markovinović rendezte, a szerepeket pedig a fiatal, végzős akadémista Milica Trifunović és Nenad Pećinar alakítják.
A szüzsé viszonylag egyszerű. Tizenöt év után a Nő megkeresi a Férfit, mert a múltat tisztázni akarja, mert tudni akarja, mert látni akarja. A pergő párbeszéd egy látszólag ártatlan és felettébb unalmas emlékdömpingbe torkollna, amennyiben ki nem derülne, hogy a Nő tizenöt évvel ezelőtt alighogy csak betöltötte a tizenkettedik esztendejét. A közel másfél óra alatt át kényszerülünk gondolni mindent, amit eleddig a férfi–nő kapcsolatról, a liliomtiprásról, a pedofíliáról, a szerelemről, az udvarlásról vagy a rajongásról tudtunk. Eddigi kategóriáink képlékennyé, a sziklaszilárdnak hitt rendszerek ingataggá lesznek, a szinte kőbe vésett és a keresztény szocializáció által belénk vert jogi normák pedig alapjaikban rendülnek meg. Egyben az is megfordul fejünkben, hogy kik vagyunk mi egyáltalán, hogy ítéljünk. Szabad-e ítélkeznünk valaki, valakik felett? A szóban forgó kapcsolattal egyébként semmi gond nem lett volna, ha a Férfi és a Nő között nem lett volna ez a tátongó korkülönbség, és ennek a fenyegető szigorral nyaktilóvá formálódó tizenkét éves kislánynak az életévei. Mert igenis kislányról beszélünk. Még akkor is, ha saját bevallása szerint szerelmes volt, és minden lehető alkalmat megragadott a Férfivel való beszélgetésre, fényképével aludt, fényképét csókolgatta, még akkor is, ha érettebb volt… A Férfi pedig ugyanígy, saját bevallása szerint nem kislányokat keresett, nem járta a parkokat, óvodákat. A Férfi párkapcsolatban élt, amikor az eset megtörtént. És közöttük nem történt erőszak (!). Az első ránézésre összefüggéstelen mozzanatokból, egy társadalmilag a végsőkig elítélt cselekedet formálódik meg emlékekből, szavakból, pillantásokból… A végén pedig már csak a csupasz tények maradnak, egy fülig szerelmes, kokettáló kislány, aki korához képest túlzottan is felnőttként viselkedik; egy középkorú férfi, aki életének egyik zsákutcájából a másikba botlik, majd – amikor azt hiszi, hogy már semmi veszítenivalója sincs – a legrosszabb és egyben legjobb utat választja, és még többet veszít. Harmadikként adott egy narratív tizenöt évvel ezelőtti és egy mai ítéletformáló helyzet, amely lehetővé teszi a cselekménysor biztos bukásig való fokozását. Negyedikként pedig itt vagyunk mi, a mindenkori Nézők, akik abba hibába esünk, hogy egy érzelmi problémát értelmi síkra próbálunk helyezni.
A helyszín egy vállalati szoba, amelybe szünetet tartani, étkezni járnak a munkások. Sok a szemét, a kacat, a használatból kiselejtezett tárgy, csomagolópapír. És két ember, egy Férfi és egy Nő. A rendező egy kicsit túlzásba vitte a szeméttel való foglalkozást, és ez a közhely sajnos megfékezte a darab romboló ívét, de ez lehet, hogy idővel még javulni, csiszolódni, alakulni fog. Az előadás egyik legerősebb ismérve viszont a zene, valamint az illusztratív jellegű hanghatások szinte teljes elhagyása. A közönség előtt, az összes lehető hangból csak egy férfi és egy nő szerelmi párbeszédének lecsupaszított, csontvázként fehérlő preparátuma formálódik meg. A rendező az emberi hangra támaszkodott, ezáltal minden zörej, minden koppanás, minden kacaj járulékos jelentéssel töltődik fel. Egy viszonylag halk – bár észrevehető erőfeszítéssel visszafogott – párbeszédből így robbanásszerűen vésnek végig a közönségen a túlszemantizált, igájukból elszabadult mondatrészek. Az elsősorban beszédre épülő darabban (a mesterséges forrásból származó hanghatások mellett) a fények is pusztán funkcionális szerepet töltenek be. Az egész tér lényegében egyenlő intenzitással van bevilágítva végig, és ez valójában csak akkor változik meg, amikor a párbeszédnek külön csavart adhat a fény megváltoztatása vagy egyszerűen a darab végét jelzi.
A napokban bemutatott darab, igaz, nem olyan erős, mint a néhány évvel ezelőtt látott horvát változat, mindazonáltal rendkívüli emberi teljesítményeket és a színészi szakma végső határait súroló embertelen mennyiségű erőbevetést mutat fel. Egy ilyen darabot viszont csakis így lehet játszani, zsigerből, felindulásból, erőből. Egy ilyen darab csakis könyörtelen lehet, mert ha nem az, akkor zátonyra fut. Esetemben nem hagyta el senki a termet, a siker viszont szerintem annak lett volna teljes, aki zsigerből, felindulásból, erőből taps helyett a végén mégis a magányba menekül.
