Lovra Évával utazni jó. Maga mögött húzza hatalmas, kerekeken gördülő utazótáskáját, vállára fehér, csipkés kendőt borít, látjuk magunk előtt a kendő lobogását, a szőke haját, ahogy a milánói és firenzei szél eljátszadozik vele, halljuk a bőrönd kerekeinek kattogását a torinói macskaköveken, a léptek neszét a Vatikán képtárában, a tűsarkak kopogását a Spanyol lépcsőkön. Fillér csobban a Trevi-kútban, és csendes elámulás a Cappella Sistina mennyezetfreskója alatt.
Lovra Éva Amikor otthon van a sehol című útleíró prózájáról ismertetőt írni hálátlan feladat. A szavak és a gondolati ritmusból építkező mondatok ugyanis, mint valami különösen finom csokoládé vagy valamiféle toszkán vörösbor az ajkakon, pillanatnyi érzetek hordozói. Egyszeriek, visszamondhatatlanok. Mégis idéznem kell a Forum Könyvkiadó fiatal alkotók kéziratpályázatának 2010. évi győztesét, kiszakítva mondatait otthonos közegükből, hiszen bennük azzal foglalkozik, ami számomra is írásában a legjelentősebb: az utazás gondolatával. S miközben ő városról városra, építészeti vagy képzőművészeti remekműtől remekműig jár, én szántom ceruzámmal a papírt, húzgálom alá a sorokat. Például az első oldalon két mondatot is rögtön. „A történetek lényege az utazás, a szabad asszociáció, amikor néha messzebbre jutunk a vonatra várakozás öt percében, mint az egész előttünk álló élet alatt. […] Amikor otthon van a sehol, amikor a tegnapot keresed a reggelben, s amikor örülsz annak, hogy még nem ért véget az éjszaka, hogy el sem kezdődött a nappal.” Később aztán semmi hasznát sem lelem a megjelölt részeknek, nem mutatnak rá semmi mélyebb gondolatra, nem idéznek fel bennem semmit, egyszerűen szépek. Körülbelül a harmadik-negyedik fejezetnél, Torinónál vagy Bolognánál veszem észre, hogy „nem akar elkezdődni a nappal”. Elsuhannak szemem előtt a mondatok, akár vonatablakból a táj, és marad csak valami halvány sejtelem, hogy végre igazán utazom. Mintha erre Lovra Éva is rájátszana: színekkel, érzésekkel, benyomásokkal, pillanatokkal írja le utazását, rengeteg a kép és a hang, filmjelenetek és regényhősök sétálnak be a Szentkuthy Miklós-i és Szerb Antal-i világba, a La Dolce Vita és Golding, Michelangelo és Bernini. Megjelenik Lovra Éva kedves szerzője, Szentkirályi Zoltán építésztörténész, történet a történetben. Vallomások a titokzatos Kedvesnek, aki egyszerre lehet egy város, lehet egy belső én, a monológok ismeretlen megszólítottja, egy hallgatag utastárs. „Szeretem a szűk, kikövezett utcácskákat, ahogy elfogynak a házak, és térré szelídül a bezártság fojtogató klausztrofóbiája – reggelente piacra siető kofákkal –, a régi lépcsőházak dohos leheletét, az eső után befolyó víz nedves foltjait a falakon meg az udvart.”
S ebben a mindent egybeolvasztó utazásban, amelytől azonban távol áll, hogy jellemzői és tanulságai által kiteljesedjék, és egy felsőbb mondanivaló metaforájává álljon össze, Lovra Éva, még ha csak érintőlegesen is, de a világlátását is igyekszik megfogalmazni. „A Piazza della Signora felé, apró sikátorokon vágunk át, végig a Via Dantén, megállva a ház előtt, ahol maga Dante született, lassan az a néhány amerikai is utolér minket, akik csodálkozva kérdezték, mit fényképezek, miért nevetek az egyik árkádos utcácskában. Persze, itt is itt vagyunk, egy-egy falfirka a miénk is – az országé, de megérteni, hogyan is vagyok én magyar ebben az országban, már kicsit nehezebb. Kozmopolita, kisebbség, de egy idő után már csak vajdasági. Igen, magyar, de a szüleim is azok, nem születtek Magyarországon, és nem is vegyes házasság. Persze „amerikábóljöttem” sem érti, de nem baj, nem is kell, elég, ha én tudom, ki vagyok, honnan érkeztem, és hová tartok. Talán.” Lovra Éva egy „kishazáról” beszél, „ [...] ami vár, amit ismersz, ahova visszavágyol és vissza is térsz, amikor eljött az idő, hogy újraéld az elvarázsolt álvalóság normális hétköznapjait.”
Lovra Éva írása arról árulkodik, hogy a téma jelentősen befolyásolja az alkotás nyelvezetét. Erre példaként akár a címet is felhozhatjuk. Szinte csak sejtetés, egy talány, logikai ellentmondás. Az Amikor otthon van a seholban némely mondata valóban üveglábakon áll, csak egy érzés, az elbeszélés lelke tartja egyensúlyban. S érdekes, e bizonytalan szerkezetű és esetleges mondatok is valamiféle bájt hordoznak magukban. „Mindig van legközelebb, mindig van valaki, akinek éppen akkor te vagy az egyetlen, mint most én ennek a percnek, amikor elköszönök.”
Lovra Évával utazni jó. Jó elhinni, hogy valóban élnek emberek, akik zaklatottan ébrednek reggelről reggelre a Legyek urát olvasván, vagy zokognak Hieronymus Bosch képei előtt. Hogy érzékenyek és fogékonyak, hogy napokig egy-egy forma, építészeti megoldás ámulatában élnek, hogy nem felszínes turistaként járják a világot, hogy képesek a megpihenésre, hogy tekintetüket ott merik feledni az arcokon.
Újra belelapozok az útleírásba, a milánói fejezetet megelőző képet figyelem, a Sforza-kastély, pontosabban a Torre del Filarete feletti felhőket. Minden fejezet előtt található egy ilyen kép, a szerző fényképei, a milánói talán a legszebb. Egyetlen képet hiányolok csak, a fehér, csipkés kendőről készítettet. Ahogyan a vállra terül, ahogy játszik vele a szél.
